Szirének
mitikus tengerparti lények az ókori görög hitregében, akik a
hajósokat csábos énekükkel magukhoz vonzzák, azután pedig felfalják. Ugy
látszik ősrégi hajósmondákban szerepelnek, mint a tenger háborgásának
megszemélyesített zaja. Utóbb a dal csábját és a halottakat sirató kegyelet
zokogását is képviselik, különösen a képzőművészetben, mely a síremlékeket
velök díszítette. A borzalmasnak és csábítónak egyesítése nyilván onnan eredt,
hogy a Sz. a kisértés szellemei, melyet nyomon követ a romlás. Ábrázolásuk is
erős változásokon ment által. A legrégibb idők vázaképein (Vulci stb.)
leányfejü madarak, akik Odysseust és társait veszedelembe ejtik. Később
(attikai sírköveken) a leányfej már női testben folytatódik, mely madárlábakon
pihen; utoljára már nyárnyak nélkül is megjelennek és igy (ritkábban
szárnyasan) különféle hangszereken versenyeznek a muzsákkal (szarkofágok domborművei).
Az ókor egyébként madártestüknél fogva sokszorosan összetévesztette őket a
hárpiákkal (l. o.), míg a középkor halfarku testet adott nekik, s igy mentek
által a népmesékbe, mint halfarku tündérek, sellők stb. Modern értelemben a Sz.
csábító (többnyire félvilági) asszonyok, különösen olyanok, kiknek szerelme
testi-lelki, avagy vagyoni romlást okoz. V. ö. Schrader, Die Syrenen (Berlin
1868).
Forrás: Pallas Nagylexikon
Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is
|