Szőllőtő

(növ., Vitis L., l. a mellékelt képet), a szőllőfélék (l. o.) családjába tartozó növények, összetett, fürtös virágzattal. Virágjuk rendesen himnős; de vannak tőkék, amelyek özvegy, még pedig leginkább him viráguak, sőt sok esetben az özvegyviráguság fajta jelleggé válik; a him virágokban a nektáriumok erőteljesen vannak kifejlődve és ezek azért a legillatosabbak, mit az erdei, elvadult Sz.-knél, melyek leggyakrabban him viráguak, igen szépen tapasztalhatni. A virágrészek alkotásában az 5-ös szám (l. az Élvezet növényei képmellékletén) az uralkodó, ami csupán az anya alkotásában (magányos, kétrekeszü anya) nem jut kifejezésre. A virágnyilás alkalmával a zöldszinü pártalevelek töveiknél elszakadnak s mint valami kucsma, ugy takarják rövid ideig az anyát és azután lehullanak.

A virágfürtök mindig csak a legifjabb ágakon, az u. n. termőhajtásokon jelennek meg, melyek rendesen az egyéves ágak az u. n. venyigék rügyeiből hajtanak ki s csak ritkábban közvetetlen magából a tőkéből. A virágfürtök épp ugy mint a szőllőkacsok (melyekkel morfologiai szempontból egyenértéküek), mindig a levelek átellenében vannak elhelyezve, még pedig egy-egy termőhajtáson, közönségesen csak egy v. két, ritkábban három v. több fürt.

A Sz.-nem alá Foëx a bortermő Sz.-n (Vitis vinifera L.) kivül még 18 amerikai fajt (Millardet csak 14-et, l. Amerikai szőllő) és 8 Kelet-Ázsiában honos fajt (u. m. a Vitis Coignetiae Pulliat, a Vitis Romaneti Romanet du Caillaud, a Vitis Thunbergi Sieb. et Zucc., a Vitis Lanata Roxburgh, a Vitis Pedicellata Lawson, a Vitis Davidi Rom. du Caillaud, Vitis Pagnuccii Rom. du Caillaud és a Vitis Amurensis Ruprecht) sorol.

Gazdasági jelentősége egész a filloxeravészig csupán a bortermő Sz.-nek, melyet közönségesen európai Sz.-nek neveznek, volt és csupán ezóta tettek szert jelentőségre az amerikai Sz.-k is, amelyek most már Európa minden szőllőtermelő államában, főleg mint alany-Sz.-k, kultiváltatnak. A bortermő Sz. eredetére nézve a vélemények eltérők, de legáltalánosabban a Kaspi-tenger körüli országokat (Persiát, Örményországot, Assziriát) tartják hazájának, honnét a sémi népek terjesztették nyugat s kelet felé. A szőllő termesztésének első nyomai a bibliában vannak letéve, amely Noé Sz.-ültetését felemlíti. Palesztinából terjedt el a szőllő termesztése Feniciába és a feniciaiak útján Görög- és Olaszországba; Európában a rómaiak voltak a Sz. legbuzgóbb terjesztői. Ma már a bortermelő Sz.-t minden világrészben termesztik, legnagyobb mértékben azonban Európában, hol körülbelül 9 millió hektár van Sz.-vel beültetve (a legtöbb Olasz-, Francia- és Spanyolországban), amely területen évenkint átlag 120 millió hl. bor produláltatik; egyéb világrészek összes sz.-területe nem tesz ki többet, mint körülbelül 300,000 hektárt, átlag 6-7 millió hl. terméssel, amelynek ismét valami fele az északafrikai francia gyarmatokra (Algeriára, Tuniszra) esik; Ázsiában ugy szólván csak Persia, Amerikában főleg kalifornia, Ausztráliában pedig leginkább Viktoria gyarmat termeszt szőllőt. Az egész világon Franciaország szőllőtermesztése áll a legmagasabb fokon.

A bortermő Sz. csak ott termeszthető sikerrel, ahol a nyári középhőmérséklet 21,5 C°-ot elér; legalkalmasabbak termesztésére az északi szélesség 20-52. s a déli szélesség 30-50. fokai közé eső területek; Európában az északi szélesség 40-50. foka között ad a szőllő legkitünőbb bort. Ami a bortermő Sz. magasságbeli elterjedését illeti, az a földirati szélességek szerint nagyon különböző; a Rajna mellékén körülbelül 260, a Kárpátokban 330, Dél-Németországban 400, a déli Alpesekben 600-800 m. tengerszin feletti magasságban van a Sz. termesztésének felső határa, míg Peruban 1200 m.-nyi magasságra is felhág. Ha a klimatikus viszonyok megfelelnek a bortermő Sz.-nek, ugy az a talajban nem igen válogat s egyedül a tőzeges, szikes és a kavicstalajokban nem termelhető, továbbá minden olyan talajon, amelyen a talajviz magasra száll; legkedvezőbbek neki a gyorsan átmelegedő és a meleget, valamint a csapadékvizet jól magukban tartó talajok, melyek főleg vulkanikus kőzetek elmállásából keletkeztek.

A bortermő Sz. gyümölcsét részben frissen, részben aszalva (mazsola, aprószőllő) fogyasztják, de mégis gyümölcsének leve, a bor, termesztésének fő célja, melyet helyenkint pezsgővé, cognac-ká és ecetté dolgoznak fel s melynek mellékterményeit teszik a seprü- és törkölypálinka, továbbá a borkő. A Sz. fáját esztergályosmunkák és sétapálcák készítésére használják.

Fajták. A bortermő Sz.-nek körülbelül 1500 fajtája van, melyek részint a bogyók, részin a levelek alakja, részint egyéb alaktani jellegek alapjn csoportosíttatnak. A szőllőtermelők azonban közönségesen a bor- és csemegeszőllőkre való, továbbá a gyümölcs szine (fehér, piros, kék) s érési ideje (korai, közép, késői) szerinti csoportosítást használják. Ismertebb fajták a következők: 1. Borszőllők, a) fehér szemüek: alanttermő, Bálint, burgundi (Pineau blanc), ezerjó, furmint, fügér, gohér (fehér bajor), hárslevelü, hosszunyelü, járdovány, juhfarku, kéknyelü, leányka, mézesfehér, mustosfehér, olasz rizling, rizling (rajnai), sárga munkatály, sárfehér, Sauvignon, Sémillon, szilváni zöld; b) piros szemüek: bakator, burgundi (Pineau gris, Ruländer), dinka, kövi dinka, tramini, veltelini; c) kék szemüek: Arramon, burgundi (Pineau noir), Cabernet franc, Cabernet Sauvignon, Cigányszőllő (csókaszőllő), gohér (kék bajor), kadarka, két frankos (Blaufränkisch), Malbec, Merlot, nagy burgundi (Gamay noir), oportó, sárfekete, Szent-Lőrinc, trollingi, Verdot. 2. Csemegeszőllők, a) fehér szemüek: alexandriai muskatály, Augustana, Chasselas (gyöngyszőllő) blanc, Chass. musqué blanc (Passa Tutti), Chass. Napoleon, ciprusi szagos, damaszkusi sárga, kecskecsecsü, Madeleine angevine, madeleine royale, mézesfehér; b) piros szemüek: bakator, Chasselas rouge, halápi szagos, kecskecsecsü, szagos dinka; c) kék szemüek: Chasselas noir, hamburgi muskatály, kecskecsecsü, ökörszem, trollingi. Megjegyzendő, hogy a megemlített európai szőllőkön kivül mint csemegeszőllő néhány amerikai is kedveltségnek örvend, mint p. az Izabella, Othello, Canada. A fentebbiekből látszik, hogy az ismertetett osztályozás nagyon gyenge alappal bir, mert egyes fajták (p. a bakator) mint bor- és csemegeszőllők egyaránt kiválók, máskor meg ugyanolyan szőllőalak mind a háromféle szinben (p. kecskecsecsü) megjelenik. (A nevezetesebb fajtákat l. neveik alatt).

Művelés: Nagyobb szőllőterületek telepítésének első munkája az utak kijelölése; szőllőhegyeken kigyózó, u. n. szerpentina-utakat készítenek s ha a hegyek nagyon meredekek, terraszok készítése is szükségessé válik. A Sz. megkivánja, hogy ültetés előtt talaja rigolóztassék; ha ez megtörtént, a terület táblákra osztatik be és a sorok, illetve a tőkék távolsága jelöltetik ki. Legjobb, ha a Sz. fajták szerint, kisebb, 4-600 -öles táblákra van felosztva s ha a sorok déli irányuak. A tőkék sűrüsége - különösen a művelésmódok szerint - nagyon változó; sík területen a tőkék tágabban állhatnak, mint hegyoldalakon; 1 m.-nél kisebb sor- és a sorokban 80 cm.-nél kisebb tőketávolra hegyoldalokon sem tanácsos a Sz.-t ültetni; fogatos művelésmód esetén az elültetési távol 1,25 m. legyen legalább.

A tőkék kijelölését az ültetés munkája követi, mit közönségesen tavasszal végeznek. A sima vesszőket igen laza, p. homoktalajokba, egyszerüen az u. n. kecskelábbal dugdossák be, míg tömöttebb talajokba szőllőfúrókkal vagy ültetőcövekekkel előbb lyukat készítenek a vesszőnek. A sima vesszőt elültetés előtt alul, közvetlen az alsó bütyöknél, mindig frissen kell megmetszeni. A gyökeres vesszők számára ásók vagy e célra szolgáló kapák segélyével gödröt kell készíteni vagy árokültetést alkalmazni. A gyökeres vessző elültetés előtt gondosan megmetszendő; felső u. n. harmatgyökereit teljesen, lejebb levő oldalgyökereit 1-2 cm.-nyire s legalsó, u. n. talpgyökereit 8-10 cm.-nyire szokták visszametszeni, valamint visszametszik a gyökeres vesszőn levő venyigét is egy rügynyire (esetleg két rügynyire). Mind a sima, mind a gyökeres vesszőket az elültetés előtt tanácsos egy napra vizbe állítani. A gyökeres ojtványok nagyjában ugy ültettetnek el, mint a gyökeres vesszők.

A bortermő Sz. eredeti hazájában (a Kaspi-tenger tájékain) minden művelés nélkül élvezhető termést szolgáltat; de nagyobb földirati szélességek alatt s mindenütt ott, ahol jó minőségü termést akarnak elérni, a Sz. metszésre szorul, miáltal növekedése, szétterjedése, valamint termésének mennyisége korlátoztatik. Az elültetett Sz.-ből először is tőkét kell nevelni. A tőkének két fő alakja van, u. m.: a fej s a comb. Fej az olyan tőke, mely mint valami tuskó közvetlenül a földszinén terül el; alakja rendesen gömbölyded, máskor azonban szabálytalanul v. szabályosan elágazik; a szabályosan elágazó - ilyennek nevelt - fejet baknak nevezik, mely közönségesen három- vagy négyágu (a négyágu a tipikus), de lehet több águ is. A fej nevelése akként történik, hogy az elültetett Sz.-ből növő venyigék (a leveleit már elhullatott, kiérett hajtások neveztetnek igy) 3-4 évig mindig a legalsó rügyekig, az u. n. agyszemekig metszetnek vissza; az esetben, ha ez idő alatt gondoskodunk arról, hogy a fiatal tőkén mutatkozó hajtások egyenletesen, a tér minden irányában, legyenek leosztva (a rosszul elhelyezetteket még zsenge korukban kitépjük), szép gömbölyded lesz a fej, míg ellenkező esetben szabálytalan. A bak nevelése akként történik, hogy a fital tőkének mindig csak ama pontjain hagyunk hajtásokat, illetve metszük azokat vissza, mint a venyigéket, amelyeken az elágazásokat óhajtjuk. A comb nevelése akként történik, hogy a fiatal növénynek egy erőteljes, egy-két szemre visszametszett venyigéje választatik ki törzsalapnak, mely azután a belőle újabban kiinduló venyigék megfelelő kiválasztása és metszése útján, fokozatosan kisebb- nagyobb magasságba felvezettetik.

[ÁBRA] 1. A tőke metszés előtt.

[ÁBRA] 2. A tőke nyáron.

[ÁBRA] 1-2. ábra. Kopaszfejművelés.

Ha a tőke alapalakja eléretett, ugy ezen számos művelésmód űzhető. Nemcsak egyes osztályoknak, hanem egyes kisebb vidékeknek is megvan a maguk művelésmódjuk, mely akkor helyes, ha az éghajlati és talajviszonyokhoz, továbbá a termelt fajtákhoz alkalmazkodva, oda törekszik, hogy megfelelő mennyiségü és minőségü termés éressék el, ugy hogy a tőkék ereje is lehetőleg kiméltessék. Valamennyi művelésmód között legegyszerübb a kopaszfejművelés (l. az 1. és 2. ábrát), mely a külföldön is, de leginkább hazánkban és Ausztriában van elterjedve. ennél a felnevelt fejből közvetlen kinőtt venyigék közül néhányat (a tőke erejét s a vesszők egyenletes elosztását tartva szem előtt) egyszemes csapra (l. Csap) metszik vissza, a többit tőből eltávolítják. A következő metszéskor a tavalyi csapokat (1. ábra a-nál) vesszejükkel tőből levágják s ismét közvetlen a fejből kijött u. n. ugarvenyigéket (l. b-nél) metszik egyszemes csapokra vissza. A kopaszfejművelésnél nemcsak az egyszemes csapokból kinőtt hajtások, de közvetlen a fejből nagy számban előtörő hajtások is fürtöket szoktak viselni. Egyéb, nem ilyen nagymérvü visszametszéssel kezelt művelésmódoknál ellenben csak azok a venyigerészletek szoktak fürtöket viselni, amelyek nem közvetlen a tőkéből, hanem egy tavalyi venyigerészletből indulnak ki. Ha az igy elhelyezett, tehát két éves szárrészletekből kiinduló venyigéket 1-6 rügynyi hosszuságban metszjük vissza, ugy termőcsapoknak, ha 6 rügynyinél hosszabbakra hagyjuk meg, termő- vagy szálvesszőknek nevezzük. A termővesszők kikötésük alakja szerint félíveknek, karikáknak (l. a 7. ábrát), vizszintes vesszőknek (lásd a 11. ábrát a-nál), ferde vesszőknek, kigyós vesszőknek (l. a 9. ábrát) nevezzük.

[ÁBRA] 9. Kigyós szálvessző.

[ÁBRA] 3. A tőke nyáron.

[ÁBRA] 4. A tőke metszés után.

[ÁBRA] 3-4. ábra. Csapos váltómetszés háromágu bakon.

[ÁBRA] 5. A tőke metszés után.

[ÁBRA] 6. A tőke metszés előtt.

[ÁBRA] 5-6. Hosszucsapos combművelés.

Mint a fejen, mind a combon rövid vagy hosszu csapokat vagy termővesszőket egyedül, v. azokat egymással kombinálva lehet alkalmazni. Szintén a könnyebb művelésmódok közé tartozik az, midőn rövid termőcsapok alkalmaztatnak a tőkén s azok u. n. váltómetszéssel újíttatnak meg mindig. A képmelléklet 4. ábráján p. egy háromágu bak van lerajzolva, melynek mindegyik ágán egy-egy kétszemes csap metszetett; a csapok szemeiből fejlődött hajtások termést hoznak s a legközelebbi metszéskor mindegyik csapon a felső szemből lett venyige a csap felső részével lemetszetik s az alsó venyige metszetik ismét kétszemes csapra, mi azután igy folytatódik éveken át. Hasonló rendszerü metszést látunk a képmelléklet 5. és 6. ábráin, de combalapon és hosszu csappal. Az 5. ábra a megmetszett combot tünteti fel, melynek végén egy négyszemes csap (a b) metszetett. A négy szemből négy termőhajtást kapunk, melyek ősszel venyigékké lesznek (l. a 6. ábrát); a legközelebbi metszés most abban áll, hogy a három felső venyigét az alsó venyige felett elvágjuk s az alsóból metszünk megint hosszu csapot, tehát a megmetszés után a 6. ábrán lerajzolt tőke megint ugyanolyan lesz, mint aminőt az 5. ábra mutat be.

A most ismertetett váltómetszéses művelésmódoknál a tőkén évről évre hasonnemü szárrészletekkel találkozunk csak s a termőcsapok vagy vesszők mindig a tőke ugyanazon tájékán állanak. De vannak művelésmódok, amelyeknél nagyon különböző koru szárrészletekkel s ezeken rövidebb-hosszabb venyigerészekkel találkozunk s ahol az a venyigerészlet, mely főleg van hivatva a termés szolgáltatására, a tőkének mindig más-más helyére esik. Ilyen p. az erdélyi kétkarikás és sok egyéb művelésmód.

[ÁBRA] 7. ábra. Erdélyi kétkarikás művelés.

A 7. ábrán látható erdélyi művelésmódnál az a combból kinőtt s karikára kötött, két termővesszőnek képezi hivatását a termés szolgáltatása; de e két karikán kívűl még b-nél egy két éves szárrészleten nyugvó hosszu csapot, c-nél egy rövid csapot látunk; e részek mindegyike hajtásokat visel (e, f, g, h és o betüknél), de ezenkivül látunk egy hajtást, mely közvetlen a tőke alsó részéből jő ki, ez az u. n. ugar- v. vizhajtás(l. p-nél). A bemutatott tőkének minden hajtása ősszel venyigévé lesz s a következő metszés abban áll, hogy az a combot karikástól lefürészelik s a b hosszu csap h h hajtásaiból lett venyigéket kötik ki karikára; a c csapon levő o hajtásból lett venyigét hosszu csapra s a p ugarhajtás indul ki, amelyek közül ha egyet meghagytunk, a megmetszett őtke nyáron megint épp olyan képet fog nyujtani, mint aminő a 7. ábrán látható. Az ilyen metszési rendszernél nem áll be az, ami a váltómetszéses rendszernél, hogy a tőkék évről évre magasodnak, mi miatt azokat vagy a tőkék egyes ágait, meg kell ifjítani az által, hogy a túlmagas részeket levágják s egyes lejebbről kinövő hajtások felhasználásával igyekeznek a tőke eredeti alakját helyreállítani.

A Sz.-t tavasszal vagy ősszel szokták metszeni, sőt enyhe telü vidékeken télen is. A metszéshez késeket vagy emtszőollókat, továbbá az erősebb ágak eltávolítására kézi fürészt használnak. A metszést a venyigéken rendesen egy ízen át végzik, még pedig ugy, hogy a rügy felett néhány cm.-nyi csonk maradjon.

[ÁBRA] (Két szomszédos tőke hajtásai összekötve egymást tartják.) 8. ábra. Karónélküli művelés.

Sok helyen, igy Amerika és Franciaország több vidékén, a megmetszett tőkéből kinövő hajtásokat egyszerüen a földön hagyják elterülni, más helyen, igy hazánk déli részében a hajtásokat a tőke felett egymással összekötik (l. a 2. ábrát) vagy két szomszédos tőke hajtásait kötik egymáshoz (l. a 8. ábrát), mint ezt Beaujolaisban (Franciaország) láthatni. Kiváló minőségü termést csak ott lehet elérni, ahol a Sz. hajtásait megfelelő támasztékhoz kötik. Támasztékul majd csak karók, majd karók és drótok, majd oszlopok és lécek szolgálnak, ez utóbbiak különösen a lugasmíveléseknél.

[ÁBRA] 10. ábra. Thomery-lugasművelés.

[ÁBRA] 11. Guyot-féle drótos művelés.

[ÁBRA] 12. Faalaku tőke.

A metszésen kívűl a Sz. fontosabb munkái még: a válogatás, bekurtítás, hónaljozás v. fattyazás és a csonkázás. A válogatás a fölösleges hajtások kitördelésében áll, mit hazánkban rendesen május hóban végeznek. Közvetlen a virágzás után az olyan fürtöt mutató hajtások, amelyek a legközelebbi metszésnél el fognak távolíttatni a tőkéről (tehát csapoknak, termővesszőknek nem hagyatnak meg) a rajtuk levő felső fürt fölött 3-5 levélnyire visszacsípetnek, mi bekurtításnak neveztetik (a 7. ábrán az f és g hajtások a keresztvonallal jelölt helyeken, 11. ábrán pedig a vizszintes termővesszőkön levő hajtások o betünél kurtíttatnak be); ugyanakkor eme hajtások levélhónaljaiban levő apró mellékhajtásokat kicsípik s ez a hónaljozás. Hónaljozni ama hajtásokat is szokták, amelyek a jövőre a metszésnél megmaradnak (mint csapok, termővesszők) s amelyek ezért be nem kurtíttattak; de az ilyen hajtásoknál a mellékhajtásokat nem csípik ki tőből, hanem 2-3 levélkét hagynak meg rajtuk. Mivel a hónaljozás után a mellékhajtások megint kiújulnak, e munkát a nyár folyamában még egyszer-kétszer megismétlik. Ha a hajtások töve már fásodni kezd - hazánkban ugy aug. végén, szept. elején - az eddig hossznövekedésükben nem korlátozott hajtások végeit is (a karó felett egy-két levélnyire, mint ez a 11. ábrán d-nél látható) levágják s ez a csonkázás. Mindeme munkák célja egyrészt a fürtök, másrészt a jövőre csapoknak és termővesszőknek hagyandó hajtások kifejlődését, érését előmozdítani. Ha a termés megérett, a termés letakarításának kedves munkája, a szüret veszi kezdetét. A szőllő talajmunkálatai közül mint leglényegesebb a kapálás említendő meg, mit 3-5-ször végeznek; ide tartozik továbbá egyes vidékeken a betakarás (l. o.). L. még Homoki szőllők, Magyarország (szőllészete, XII. köt. 92. old.) és Mezőgazdaság (XII. köt. 601. old.).

Betegségek. Az időjárás viszontagságai, mint az erős téli és kései fagyok, jégeső, zápor, szárazság, amelyek ellen ugy szólván csak a megfelelő mívelésmód nyújt némi védelmet, igen nagy károkat tesznek a Sz.-ben, s e mellett nem igen van kulturnövényünk, amely a parazitabetegségek oly mérvü pusztításainak volna kitéve, mint a Sz. De viszont nincs is olyan kulturnövényünk, amelynek betegségeit annyira tanulmányozták volna, különösen a filloxera (l. o.) pusztításai óta, mint a Sz.-ét, ugy hogy a Sz. betegségeinek ma nagyon kiterjedt irodalma van. A parazita gombák által okozott betegségek közül a legkárosabbak s a legismertebbek a következők: 1. Peronoszpora-betegség (l. o.). 2. Lisztharmat, okozója az Erysiphe Tuckeri Tul. nevü gomba (l. Lisztharmat). 3. A fekete rothadás, melyet amerikai neve után általában black rotnak neveznek, jelenleg a Sz. legveszélyesebb betegsége, mert rövid idő alatt óriási pusztítást tesz, s biztos védelem még nincs ellene. Amerikából került Franciaországba, s itt, dacára a legnagyobb erőfeszítéseknek, eddig ellene megküzdeni nem tudtak. A fekete rothadást a Guignardia Bidwellii Viala et Ravaz nevü gomba okozza, mely a Sz. összes zöld részeit, de különösen a fürtöket támadja meg, mely utóbbiak a támadás következtében elfeketednek, elszáradnak, amidőn is felületüket parányi, sötétfekete, kemény bibircsek (a betegség legfeltünőbb jelensége) lepik el. Némi sikert a rézvegyületekkel (különösen a bordeauxi keverékkel és a grünspánokkal) való gyakori, legalább ötszöri, permetezéssel lehet elérni. A betegség hazánkat eddig megkimélte, s hogy az be ne hozassék, kormányunk 1890. hazánkat minden idegen Sz.-vessző behozatalától elzárta. 4. Fakó rothadás, melyet amerikai neve után általában white rotnak (a. m. fehér rothadás) neveznek, különösen 1891. tett nagy károkat hazánkban. Okozója a Charrinia (Coniothyrum) diplodiella Viala nevü gomba, mely a leveleket nem, csak a hajtásokat és a fürtöket támadja meg; ez utóbbiakon a bogyók az érés előtt meglevesednek, fakó szint öltenek s később elszáradnak, amidőn a barna szinü ráncos szemeken hamvas bibircsek jelennek meg. Ellene más nem ajánlható, mint a megtámadott fürtök vagy fürtrészek összeszedése és elégetése. 5. Keserü rothadás (bitter rot). Csak a hajtásokat és a fürtöket támadja meg; a bogyók az érés ideje felé megkeserednek s elszáradnak. Okozója a Greeneria fuliginea Scribner et Viala nevü gomba, mely nagyobb károkat eddig csak Amerika forró, nedves légkörü vidékein tett. 6. Az antraknózis. Három alakban ismerik, u. m. pettyes, torzító és foltos antraknózist; legkárosabb az utóbbi, mit a Sphaceloma ampelinum de Bary nevü gomba okoz, mely a Sz. minden zöld részét megtámadja s azokon többé-kevésbé bemélyedett fekélyeket idéz elő. Különösen a 70-es években tett hazánkban nagy károkat; ellene nagyon nehéz védekezni; legjobb eredménnyel jár az, ha kora tavasszal a tőkéket 50%-os vasgálicoldattal bekenik. 7. Gyökérpenész. E név alatt foglaltatnak össze mindama gombák, amelyek a Sz. gyökérzetén élősködve a Sz.-t károsítják. Legkárosabb valamennyi között a Dematophora necotrix Hartig (l. o.), kevésbé károsak a Dematophora glomeratra Viala, a Fibrillaria xylothrica Pers., a Roesleria hypogaea Thüm. et Pass. és az Agaricus melleus L. A gyökérpenész által megtámadott tőkék olyanféle tüneteket mutatnak, mint amelyek gyökérzetén a filloxera él és sokszor egy-két év alatt elpusztulnak. Mert e betegség főleg a nedves talajokon pusztít, ellene a talaj lecsapolását és szellőztetését lehet javasolni. 8. Mézgás betegség (gommose bacillaire). A Sz. legrejtélyesebb betegsége, melynek lényege iránt, dacára, hogy a világ nevesebb fitopatologusai (különösen a franciák, olaszok, amerikaiak) foglalkoztak vele, a legellentétesebb nézetek uralkodnak. Prunet a Cladochytrium viticolumnak nevezett gombát, Debray pedig Pseudocommis vitis nevü nyálkagombát jelöli meg a betegség okozójául. Az utóbbi kutatások az Amerikában nagy pusztítást végző kaliforniai betegséget, az Olaszországban nagy károkat tevő mal nerót (fekete betegség) s több egyéb név alatt ismert betegséget is, mint a gutaütést (apoplexia, folletage), a levélbarnulást (brunissure) stb.-t a mézgás betegséggel lényegében azonosnak állítják. Viszont vannak szakférfiak, akik a mézgás betegség névvel jelölt betegségek több esetében a pusztítást részben fiziologiai okokra (különösen fagykárok miatt beállott változásokra), részben egyes rég ismert paraziták (filloxera, peronoszpora stb.) támadásaira vezetik vissza (l. még Gommose bacillaire). 9. Szürke penész. Esős időben a Botrytis cinerea Pers. nevü gomba, mely kedvező időben a szőllő nemes rothadását (l. o.) idézi elő, túlhatalmasodik s ennek következtében a fürtök elpenészesednek. Ugyane gomba megtámadja néha a fiatal virágfürtöket s hajtásokat, s azonkivül az elvermelt venyigékben is nagy károkat tesz. 10. Korompenész (olasz neve: Bruciola); okozója a meliola Penzigi Sacc. var. Olea Tul. nevü gomba (l. Korompenész). 11. A Septoria ampelina Berk. et Curtis nevü gomba, különösen az amerikai Sz.-k, főleg a tipáriák leveleit támadja meg, melyek megfoltosodnak, később elsárgulnak és idő előtt lehullnak; a Sz. levelein még a következő gombák gyakoriak s okoznak azokon különböző foltokat: Cladosporium Roesleri Catteneo (ez a fürtöket is megtámadja), a Cladosporium viticolum Cesatti és a Septosporium Fuckelii Thüm. A nem paraziták által okozott betegségek közül felemlítendők: a taplósodás (l. Rák), a sápadtság (l. o.) és a rúgás (l. Rúgós szőllő).

Forrás: Pallas Nagylexikon