Szolnok-Doboka

vármegye (l. a mellékelt térképet) hazánk királyhágóntúli részében; határai É-on Szatmár és Máramaros, K-en Beszterce-Naszód, D-en Kolozs, Ny-on Szilágy és Szatmár vármegyék. - Területe 5149,82 km². A vármegye területe egészen hegyes; legmagasabb hegyei É-i határán vannak, ahol a Lápos hegység (l. o.) és a Cibles csoportja (l. o.) emelkednek; amaz a Priszlopban 1836, emez 1842 m. magasságot ér el. Az utóbbiból DNy. felé jelentékeny hegysor ágazik ki, mely Ilosvai hegycsoport (l. o.) neve alatt a Lápos és Szamos völgyének terjedelmes körét hálózza be, átlag 7-800 m. magas hegysorokkal. A Szamos völgyétől D-re alacsonyabb hegyvidék terül el, mely DK. felé lassan a Mezőségbe megy át, mig DNy. felé erősebb hegységi jelleget vesz fel. Ezen hegységeket több nagyobb folyó szeldeli; D-ről a Kis-Szamos, K-ről a Nagy-Szamos lép a vármegye földjére, kacskaringós folyás után Désnél egyesülvén, ahonnan kezdve az egyesült folyó ÉNy-i irányt követ Resztolcnak, ahol ismét DNy. felé fordul s Szurduknál a vármegye területét elhagyja; a Nagy-Szamos a Sajó, Mejjes és Ilosva vizét, a Kis-Szamos a Lóna és Füzes patakot veszi fel; az egyesült Szamosba a Deberke patak, a Csobánka és Gorbó ömlik. A vármegye É-i része a Lápos vizterületéhez tartozik, mely a beléje ömlő Kapnikkal együtt a Lápos hegység összes vizeit gyüjti magába. A vármegye DK-i, már a Mezőséghez számítandó részében több nagyobb tó is van, minő a cegei, széki és kisszéki. Éghajlata É-i részében meglehetős zord, de D. és különösen DK. felé jóval enyhébb; az évi közepes hőmérséklet Désen 8,7° C., a legmelegebb hónap a jul. 19,9, a leghidegebb a jan. -7,5° hőmérséklettel. A csapadék Dés vidékén és a Mezőségen kevés (évenkint 536 mm.), de a hegyes vidék felé jóval több.

[ÁBRA] Szolnok-Doboka vármegye címere.

Terményei az ásványországból szép számmal vannak; a bányászat fő tárgyai arany-, ezüst- és vasércek; legjelentékenyebb Oláh-Láposbánya vidéke, ahol királyi bánya- és kohómű van, mely aranyat, ezüstöt, rezet és ólmot termel tetemes mennyiségben, míg Rojahidán királyi vasmű áll fenn. A vármegye termő területe 459,379 ha., ebből szántóföld 178,717, kert 11,730, rét 66,465, legelő 51,555, nádas 417, szőllő 1190 és erdő 149,305 ha.; nem termő terület 16,488 ha. Terményei közül legfontosabb a búza, melyet 26,581 ha. területen termelnek (1894-ben 281,185 q); rozsot (5390 ha.) és árpát (1596 ha.) keveset termelnek, ellenben igen sok tengerit (50,583 ha.) és zabot (21,331 ha. területen); tenyésztenek még burgonyát, kétszerest, lent és kendert. A mezőségen a gyümölcs is szépen díszlik. A szőllőmívelés a filloxera pusztításai folytán csökkent; 1882-ben még 1706 ha. szőllője volt, ma csak 1190 ha. Az erdők túlnyomóan bükk- és tölgyesek, fenyves csak igen kevés van. Az állatlétszám: 79,458 db. magyar és 555 nem magyar fajtáju szarvasmarha, 4028 bivaly, 7888 ló, 134 szamár és öszvér, 55,651 sertés, 131,995 juh és birka és 12,569 kecske. Nevezetesebb lótenyészetek Apa-nagyfaluban és Kendi-Lónán vannak, utóbbi helyen magyar gulya, pinzgaui tehenészet és sertéstenyésztés is. A juhtenyésztés leginkább a hegyes vidékeken dívik, ahol havasi legelők vannak. A lótenyésztés emelésére 4 fedeztetési állomást tartanak fenn. A házi szárnyasok száma: 291,381 tyúk, 4426 pulyka, 53,271 lúd, 20,861 kacsa és 3427 galamb. A méhkasok száma 13,422.

Lakóinak száma 1870-ben 210,597 volt, 1891-ben 217,550, mihez 210 katona járul; a lakosok közt van 38,961 magyar (17,9 %), 6234 német, 255 tót, 166,806 oláh és 5294 egyéb. A magyarság 10 évi szaporulata 6408 lélek, vagyis 16,4 %. A nem magyar ajkuak közül csak 10,271 (5,7 %) beszél magyarul. Hitfelekezet szerint van 8670 r. kat., 133,198 gör. kat., 1358 örm. kat., 35,032 gör. kel., 1941 ág. evang., 27,283 helv., 173 unit. és 9890 izr.

Foglalkozásra nézve ekként oszlik meg a lakosság. értelmiség 1546, őstermelés 63,449, bányászat és kohászat 443, ipar 5495, kereskedelem 121, hitel 31, közlekedés 358, járadékból élők 914, napszámosok 14,579, házi cseléd 2654, háztartásban 46,352, egyéb foglalkozásuak 342, foglalkozás nélküli 14 éven alul 73,174 és 14 éven felül 5666. A lakosság fő foglalkozása a földmívelés, állattenyésztés és erdészet, utóbbival kapcsolatban a cserhéjtermelés. Az ipar jelentéktelen, leginkább a bánya-, kohó- és faiparra szorítkozik; van 6 gőzmalom, 1 ipari és 6 mezőgazdasági szeszgyár. Kereskedelme nem nagy, főbb cikkei állatok (élénk vásárok Désen, Magyar-Láposon, Szamos-Újváron), ásványi termények és faáruk. A hiteligények kielégítésére szolgál 10 részvénytársaság és 13 községi hitelszövetkezet.

Közlekedésének fő erei a vasutak, melyek három irányban (Déstől Beszterce, Kolozsvár és Zilah felé) hasítják a vármegyét; hosszuk 157 km., az állomások száma 16. Van 132 km. állami és 576 km. törvényhatósági útja (ebből 54 km. kiépítetlen), továbbá 985 km. községi közlekedési útja, de ebből 154 km. képítetlen. Hajózható folyója nincs.

Közművelődési viszonyai igen kedvezőtlenek; Hunyad vármegye után itt van a legtöbb irni-olvasni nem tudó (a 6 éven felüli férfiaknak 78,8, a nőknek 87,9 %-a) és a tanköteles gyermekeknek 41,6 %-a nem jár iskolába. Sz. területén összesen 355 iskola van, u. m. egy hittani intézet, 1 fő- (Szamos-Újvár) és 1 algimnázium (Dés), 2 ipari és kereskedelmi iskola, 1 tanítóképző intézet (Szamos-Újvár), 2 polgári iskola sé 338 elemi iskola, 8 kisedóvó, 1 árvaház és 1 börtöniskola. A népiskolák közül 68-ban magyar, 6-ban német és 266-ban oláh a tanítás nyelve; a 372 tanító közül 118-nak nincs oklevele és 97 nem képes a magyar nyelven való oktatásra. A szellemi élet csak Szamos-Újváron és Désen lüktet élénkebben.

Közigazgatás. Sz. vármegye 7 járásra oszlik és van benne 2 rendezett tanácsu város, u. m.:

[ÁBRA]

Sz. vármegye területén van összesen 2 rendezett tanácsu város, 4 nagy- és 314 kisközség, végül 123 puszta és telep. A községek általában véve igen kicsinyek; 2000-nél több lakosa csak 8 községnek van, legnépesebb Dés 7728, Szamos-Újvár 5793 és Szék 3203 lakóval. Székhelye Dés. Az országgyülésbe Sz. 7 képviselőt küld. V. ö. Kádár J., Belső-Sz. vármegye története 1848-49. (Dés 1890).

Története. A mai vármegyének alsó fele a Szamos völgyétől délre a római Dácia északi szélét alkotta. Nevezetesebb pontjai voltak az alsóilosvai, az alsókorályi és a szmasoújvári táborhelyek; utóbbinak neve alkalmasint Congri volt, a másik kettő nevét nem tudjuk. Alsó-Ilosván és Szamos-Újváron a castrumok mellett fürdők is épültek, melyeket Torma Károly ismertetett. Más római pontok: szék (sóbányászat) és Csáki-Gorbó, hol néhány görög nyelvü feliratban egy gyógyfürdő nyoma maradt fenn. A rómaiak távozása után gótok tanyáztak a vármegye területén és a Szamos mentén húzódtak nyugat felé, igy kerültek a földbe a hires szilágysomlyói gót aranyedények és ékszerek, melyek a nemzeti muzeum legbecsesebb kincsei közé tartoznak. A vármegye mint sótermő vidék minden korban nevezetes szerepet játszott. A magyar honfoglaláskor itt a sótermelést szlávok űzték, akik terményeiket a Szamoson és a Tiszán szállították. Alkalmasint már Szt. István meghódítja a Szamos vidékét sóbányáiért, mely egy nagy, a Tiszáig érő földterülettel együtt Szolnok nevet viselt (Szolnok a. m. sótermő). A területből később három vármegye alakult, Külső-, Közép- és Belső-Szolnok. Hogy a honfoglaló magyarok a Szamos mentén jöttek az országba s Désen megállapodtak («Deus, Deus kiáltának»), XVI. sz.-beli koholmány. A vármegye, mely az 1876. XXXIII. t.-c. alapján alakult meg mai terjedelmében, három alkotórészből áll; egyik a régi Szolnok keleti részéből kivált Belső-Szolnok (l. o.), a másik Doboka vármegye nyugati része s Kővár vidékének legnagyobb része. Doboka körülbelül a XI. sz.-ban alakult mint várispánság s Belső-Szolnok területével való összefolyása miatt többször egységet is képezett. Legrégibb emléke a kunok beütése I. László korában, ki őket Kerlésnél megverte (Cserhalom, a leányrabló kun). Harmadik alkotórésze Kővár, mely az Árpád-korban lakatlan erőség, s melyet Kékös névalatt Róbert Károly Nagybánya városának adományozott. Zsigmond 1392. Kővárt Balk és Drág oláh vajdáknak adományozta (Drágffyak). Később az erdélyi fejedelmek korában katonai területté lőn. Belső-Szolnok és doboka egyesülése természetes fejlődés volt. ugy látszik az Árpád- s vegyes korban az utóbbi terület is a nagy szolnoki főispánság hatáskörébe tartozott. Doboka vármegye első külön főispánja Theke Lukács volt 1540-47. Heltai krónikája ellenben (1575) csak Doboka vármegyét ismer Dés várossal, «mely mellett egy jeles sóakna vagyon, közel a Nagy-Szamoshoz». A XVIII. sz. végén Erdély új felosztás alá esvén (1790-ig), Doboka Belső-Szolnokba van foglalva; 1849 után Wohlgemuth báró császári altábornagy, Erdély polgári és katonai kormányzója megszüntetve az eddigi vármegyéket és székeket, Erdélyt hat katonai kerületre osztotta fel; e katonai parancsnokságok egyike volt a szolnokdobokai területeket magába foglaló kerület Retteg központtal. A vármegye legrégibb (szláv) lakosságát magyarok követték, a XII. sz.-ban érkeznek a szászok, kik itt hamar megmagyarosodtak, Máramaros és Bukovina felől a XIV. sz.-ban kezdtek oroszok és oláhok beándorolni, utóbbiak tulajdonképen a XVI-XVII. sz.-ban lépnek föl tömegesebben a vármegye északi hegyesebb vidékein. Legújabb lakosok az örmények, kik Apafi Mihály uralkodása alatt honosodnak meg Erdélyben. Országos fontosságu esemény: az 1437-iki alparéti pórlázadás, ennek következtében lép a három nemzet (magyar, székely és szász) a kápolnai unióra (szintén Sz. vármegyében), amiből a későbbi önálló Erdély származott.

Forrás: Pallas Nagylexikon