Szőnyi Nagy

István, ref. lelkész, honi tanulmányainak végeztével külföldre ment s 1666. Az utrechti egyetem hallgatói közé lépett. Hazájába visszatérve tornai lelkész lett. Innen vallásáért 1671. elűzetvén, Debrecenben kapott alkalmazást, míg 1672-től zilahi lelkész, 1675-től pedig a bujdosók papja volt. 1680. és 1681. balmazújvárosi, 1686. szoboszlói lelkésznek említtetik, majd 1689. Kolozsvárra ment papnak s itt volt 1696 elejéig, amikor Székelyudvarhelyre távozott hasonló minőségben. 1704. már Gyulafehérváron működött, de innen a háboru zajában nemsokára menekülnie kellett. Szatmárra vonult, hogy 1709 körül lelkészi szolgálatot is teljesített, 1711-19. pedig állítólag Debrecenben volt ispotályi pap, ellenben más adatok szerint még 1709. meghalt. Munkái: Disputatio theologica ad Romanos (IV. 3., utrecht 1666); Martyrok koronája (Kolozsvár 1675, új kiadás Nürnberg 1727); Kegyes lélek vezércsillaga (Debrecen 1681, más kiadása még ez évben h. n., új kiadása Debrecen 1714); Élő holtak jó illatja (mellyel Felvinczi Sándor temetését temjénezte, u. o. 1686); Paradicsomi mulatság (h. n. 1690); Magyar oskola (név n., Kolozsvár 1695, hangoztató módszerü ábéce, melyet Toldy Ferenc újra kiadott a Corpus grammaticorumban); Halotti beszéd Kendeffi János felett (Utolsó tisztesség címü gyüjteményben, u. o. 1697). Philopatrius Arvadinus Theaitetus álnév alatt valószinüleg ő irta a Gusztáv Adolfról szóló Kegyes vitéz (Debrecen 1675) címü művet.

Forrás: Pallas Nagylexikon