Tabulatúrák
(lat. tabulatura, ol. intavolatura, fr. és ang. tablature = táblázat)
A hangszeres zene feljegyzésére szolgáló régi hangjegyírásmódok. (Ha
éneket és hangszeres kíséretet jegyeztek fel, úgy a vokális szólamot
menzurális hangjegyekkel, az instrumentális részt pedig tabulatúrával
jegyezték.) T. eredetileg nem jelent egyebet, mint különböző szólomok
táblázatos csoportosítását, azaz használták a mai partitúra (l. o.)
értelmében is (spartitura; spartirozás vagy intavolálás a karmester
munkáját jelentette, ha saját használatára összevonta a szólamfüzetek
partie-jait, miután partitúrákat csak a legritkább esetben adtak ki [l.
Kóruskönyv, Szólamkönyv]). Az önálló polifón instrumentális zene
kialakulásakor (15-16. század) a T. a lant, orgona és zongora, vagyis a
polifón játékra alkalmas hangszerek szólamainak divatos összeállítási
formájává lett. Megkülönböztetünk orgona- (zongora-) és
lant-tabulatúrákat. Előbbiek közül az olasz orgonatabulatúra
(intavolatura d'organo) két szisztémára vonja össze a szólamokat, de
több mint öt vonalat (többnyire 7-8-at) használ. A francia
orgonatabulatúra már ötvonalas szisztémát használ (pl. Attaingnant
kiadványai), tehát kottaképe hasonló a maihoz, csakhogy a
hangmódosításokat (a mai keresztet) a kóták alatt alkalmazott pontokkal
jelzi (a mai staccato-jelzéshez hasonlóan). S. Scheidt Tabulatura
novaja (1624) annyiban új , hogy Németországban az olasz rendszert
igyekszik meghonosítani. A Magyarországon is elterjedt német
orgonatabulatúra sem vonalrendszert, sem kottafejeket nem használ,
hanem a betűírást kombinálja a menzurális írás ritmikai jelzéseivel
(vonalak, szárak, zászlók). A spanyol orgonatabulatúra külső képében a
lant-tabulatúrához hasonlít, amennyiben számokat használ; de ezeknek a
számoknak értelme eltér a lant-tabulatúráétól, mert nem húrt vagy
fogáshelyet jelölnek, hanem betűket helyettesítenek, még pedig f-től
kiindulva a hangmagasság sorrendjében (g : 2, a : 3 stb.); ezenkívül a
spanyol orgonatabulatúra annyi vonalat használ, ahány szólamú az illető
kompozíció. Ritmusjelzésre a sorok felett álló menzurális kóták
szolgálnak. A lant-tabulatúrák rendszere lényegesen elüt az
orgonatabulatúrákétól. A számok itt nem hangokat, hanem fogásokat,
fogáshelyeket (applikatura) jeleznek; rendszerűk az ujjrend
számozásához hasonló, bár a számok nemcsak a 4 ujj egymásutánjára (1-4)
szorítkoznak. A vonalrendszer (vízszintes sorok) a lant-tabulatúráknál
a lant különböző húrjait képviseli (csak a basszushúrt nem jelzi
vonal). Az olasz lant-tabulatúra hat húrt jelez (hat vonal): a
legmélyebb húrt a legmagasabb vonal képviseli. Az üres húrt 0 (nulla),
a kromatikus hangsor rendjét pedig az 1-9-ig (és még X, @, @-ig) haladó
számsor jelzi. Tehát, ha pl. valamely húr hangolása d, akkor 0 = d, 1 =
disz, 2 = e stb. A francia lant-tabulatúra számok helyett betűket
alkalmaz; a az üres húrt jelzi. Tehát az előbbi példa szerint: üres húr
(d hang) = a betű, disz hang = b betű, e hang = c betű s így tovább. A
francia lant-tabulatúra csak öt húrt tüntet fel; a legmagasabb húrt a
legfelső vonal képviseli. A német lant-tabulatúra rendszere a
legbonyolultabb. Ez is öt húrral operál; az öt üres húrt 1, 2, 3, 4, 5
számokkal jelzi (5 a legfelső). Az ABC betűit pedig ötös csoportokra
osztva használja, úgy hogy minden hatodik betű kerül egymás mellé. Így
szerepelnek az első sorban: a, f, l, q, x (@, @ stb.) a második sorban:
b, g, m, r, y (@, @ stb.) és így tovább (öt sorban). Ha most az első (=
alsó) húr hangolása pl. d hang, úgy a betű a disz hangot, f betű az e
hangot, l betű az f hangot jelenti stb. (Később a német
lant-tabulatúrát hatodik húrral is kibővítették, de jelzése más
szisztéma szerint történt.). A ritmust mindegyik lant-tabulatúrás
rendszerben egyformán jelzik: ritmikus jelekben a menzurális
hangjegyírás értékjelzéseit követik (fejnélküli kottaszárak); pont =
brevis, @ = semibrevis, @ = minima, @ = semiminima; kisebb értékek is
gyakoriak (fusa, semifusa). Egyforma értékű kottákat (zászlók helyett)
összekötő vonalakkal sorakoztatnak fel; a sok összekötővonal egész
rácsozatokká áll össze: @. Ezenkívül a tabulatúrák már a 16.
században rendszeresen alkalmazzák az ütemvonalakat, amivel megelőzték
a vokális művek írásmódját s általában menzurális hangjegyírás
fejlődését. A lant-tabulatúrák a basszus-húrokat nem jelölik, mert
azokon fogásokat nem alkalmaztak, hanem csak alaphangjukat
szólaltatták meg, vagyis csak üres húrokként szerepeltek. (Ezek s
basszus-húrok a fogólap mellett helyezkedtek el.) - A gitár- és
citeratabulatúrák (17-18. század) néha számokat, főként azonban nagy és
kis betűket alkalmaznak, néha vonalrendszerben, sokszor anélkül; a
betűk részben a fogások helyeit, részben határozott akkordokat, részben
egyszerűen a hang nevét jelölik. - Maga a tabulaturás hangjegyírás a
16-17. században egyenesen uralkodó helyzetet foglalt el s csak a 18.
században szorult ki a divatból; a tabulatúrában feljegyzett
kompozíciók száma több ezerre megy. L. még Lant és Orgona, valamint a
Hangjegyírás IV-V. sz, táblákat. V, ö. J. Wolf: Handbuch der
Notationskunde 1913-19.
Szerkesztette: Lapoda Multimédia