Talmud

(a. m. tan, tanulmány), a biblia utáni zsidóirodalomnak hatalmas terméke, a misnák és gemárák gyűjteménye, mely felöleli a régi zsidóság szellemi, társadalmi, jogi és vallásos életének fejlődését a bibliai kánon befejezésétől a Kr. u. VI. sz.-ig. A T. az írott tanból, vagyis a bibliából (héb. tóra sebiktáb) és a le nem irt, a szájhagyományos tanból (héb. tóra sebálpe) indult ki. A bibliának értelmezése (midrás) régente két irányban mozgott: vagy erkölcsi eszmék, vallásos buzdítások céljaira használták tartalmát s így keletkezett a haggadának nevezett bibliai értelmezés, vagy pedig bizonyos logikai szabályok (midda) alapján a gyakorlati életbe vágótörvényeket vezettek le a biblia tartalmából, amely utóbbi értelmezésnek eredménye a halakha. A szentírás magyarázatának e két terméke, a haggada és halakha teszi a T. egyik fő alkotó részét, melyhez hozzájárul a hagyomány, mely részben Mózesre vezettetik vissza, kinek halála után a papok és vének ápolták, a bailoni fogság után a nagy zsinagógának (héb. ánse keneszet hágedólá) nevezett tanács tagjai és a tannáknak nevezett tudósok óvták meg az elfeledéstől. Természetes, hogy a hagyományból, mely évezredeket át az ingatag emlékezésre bizatott, idővel sok elpusztult, a körülményekhez módosulva változott és új elemekkel bővült. Hogy a bibliai értelmezés eredményeit és a szóbeli hagyomány elemeit az önkényes vagy akaratlan megváltoztatástól vagy éppen a feledéstől megmentsék, azt többen összegyűjtötték és ezen előmunkálatokat felhasználva szerkesztette Kr. u. 189 körül Júda (héb. Jehudá Hánászi, röviden Rabbi) az akkori szinhedrium elnöke, a misna nevü munkát, mely az összegyűjtött hagyományt halakhával és haggadával vegyest anyag szerint tartalmazza. Az e szerkesztésnél kiselejtezett vagy kifelejtett hagyományok és bibliai magyarázatok gyűjteménye a tósziftá, az egyes kihagyott tételeket bórájtának nevezik. A misna hat fő részre oszlik, névleg: Zeráim (az imákkal és a vetemények törvényeivel foglalkozik), Móéd (ünnepekkel és halotti szertartásokkal), Násim (házassági ügyekkel, fogadalmakkal), Nezikin (polgári joggal és perrendtartással), Kódásim (áldozatokkal és étkezési szabályokkal),Tóhárot (tisztasági rendszabályokkal). A fő részeket traktátusok (mászekhet) alkotják, ezek fejezetekre (perek) oszlanak, melyeknek mindegyike a fejezetkezdő szavainak nevét viseli címül, a fejezetek ismét tételekre (halakha, misna) tagolódnak.

Júda műve a T. fejlődésében korszakalkotó volt, mivel azontúl az általa kodifikált hagyomány, a misna lett a központ, mely köré abiblia mellett a zsidó iskoláknak szellemi tevékenysége csoportosult. ezekben(kiválóbbak Palesztinában: Tiberiás; Babiloniában: Nahardea, Szura, Pumpadita)a biblia mellett a misnát magyarázták és tovább fejlesztették a társadalmi sjogi viszonyokra is kiterjeszkedő vallásos életet. A misna ezen ápolóit és abiblia eme későbbi értelmezőit az ámóra (többese: ámoráim) közös névvel jelölik. Az ámórák misna- és bibliai magyarázatának gyűjteménye a gemára nevet viseli, amely a misnával együtt képezi a T.-ot. Kétféle t.-ot különböztetnek meg: a palesztinait vagyis a nyugatit (héb. T.-jerusálmi) és a babiloniait vagyis a keletit (héb. T.-bábli). Az elsőnek gemára-anyagát Kr. u. a IV-V.sz.-ban gyűjtötték egybe; aram nyelven van orva, csak hiányosan romlott szövegben jutott ránk és egészen háttérbe szorult a babiloniai előtt, melynek gemára-anyagát Kr. u. 500 körül gyűjtötték össze és mai alakját Ási ben-Szimáj, Merémár, Már bár-Ási, Abina ámoráknak és utánuk (500-550 körül) a szabureus nevezetű tudós körnek köszöni, kik véglegesen szerkesztették. A gemmára tulajdonképpen nem rendszeres magyarázata a mosnának, hanem a biblia, a misna (sok mosnának nincs gemárája), a kimaradt misnák és a régi bibliai értelmezést tartalmazó művek (szifrá, szifré, mechiltá) fölötti értekezéseknek és vitatkozásoknak összeállítása. A diszkusszióban a kérdések és feleletek tömör, kifejezésteljes aram vagy új-héber stílusban minden írásjel nélkül vannak egymás mellé állítva. A gemára mindenekelőtt azt kutatja, honnan merítette a misna valamelyik tételét a bibliában, mily joggal s mi módon tette ezt, majd pedig összehasonlítja a misna tételét oly rokon tételekkel, melyek akár másutt a misnában, akár pedig a tósziftában fordulnak elő. A legtávolabb eső dolgokban is keres hasonlóságot finom elmésséggel, vagy a közel fekvőkben különbséget éles dialektikával. Kutatásaiban rendesen a dialogust használja; azért előadása élénk és változatos, olykor nagyon távol eső tárgyakra terjeszkedő. Jogi kérdésekről átcsap tisztán vallásiakba, szertartásiakról etikaiakba; a fertőzőbetegségek tárgyalásánál elmerül a leggyönyörübb költői és erkölcsi részletekbe; történeti és nyelvezeti adtok váltakoznak természettudományiakkal és olyanokkal, melyek az akkori, nem csupán zsidó, néphitre vonatkoznak. A T. ilyformán gazdag, bár nem rendszeresen művelt és még korántsem kiaknázott bánya, melyben a Kr. u. VI. sz.-ig terjedő évezredből egymás mellett és egymás fölött dús anyag rakódott le, mely első sorban a zsidóság vallásos és műveltségi életét ismerteti, amint az Eufratesz partjaitól egész Rómáig nyilvánult és fejlődött, a mellett pedig számos értékes adatot szolgáltat az egész ókor tudományos és erkölcsi felfogásaira, társadalmi és politikai viszonyaira nézve, mely adatok azonban csak keletkezésük idejének és helyének kritikai meghatározása és a mindenkori viszonyok tekintetbe vétele mellett használhatók fel. A T. döntő befolyással lett a zsidóság vallási és szellemi életére; tanulmányozása mellett, kivált a XVI. sz.-tól a XVIII. sz. végéig, minden egyéb tudományos foglalkozás majdnem kiszorult a zsidóság köréből; magyarázták, kivonatolták, lefordították és kodifikálták. Legjelesebb, majdnem nélkülözhetetlen magyarázója Rási (Salamon b. Jicchák) és a tószáfot; csupán a misnát Bartenora Obádiás és Heller Lipmann látták el közkézen forgó kommentárokkal. A babiloniai T. haggadai részeit kivonatolta, egyebek közt Jákob b. Chabib, kinek En-Jákob cím könyvét (1. kiad. 1544. és 1566.)számos toldalékkal és magyarázattal látták el, továbbá német fordításban Wünsche A., Der babyl. T. in seinen haggadischen Bestandtheilen (Lipcse 1886); a jeruzsálemi T. haggadai részeit pedig Jaffe Sámuel a jefémáreh c. könyvében(Velence 1590). A T. halakhai tartalmát összeállították, illetőleg törvénykönyvbe szedték: Fezzi Izsák (Álfászi), Maimonides, Jákob b. Áser (Túrim c. könyvében, melynek négy részre való felosztása ezentúl mértékadómaradt) és Káró József (Sulchán áruch). Latin nyelven megjelentek amisna majdnem összes, a T.-nak több része; arab és spanyol nyelven az egész misna, angol és francia nyelven a T. néhány része, német nyelven az egész misna és a T. több része, magyarul a Pirke-ábot (több rendbeli fordításban a magyarfordítással ellátott zsidó imakönyvekben) s a Derech-erec c. része (Krausz Sámuel, T.-i életszabályok és erkölcsi tanítások, Budapest 1894, az izraelita magyar irodalmi társulat kiadványa). A T. különféle fordításairól v. ö. Mielziner M. a Hebrew Reviewban (Cincinnati 1881, 280-85. old.). T.-iszótárakat irtak: Nátán b. Jekhiel, Buxtorff János, Levy S. (4 köt., Lipcse1875-89) és Kohut Sándor. Bevezetéseket írtak a T.-hoz: Wolf J. Kristóf, Bibliotheca hebraea II., lib. IV.; Frankel Zakariás; Brüll Jakab, Einleitung ind. Mischnah (héb., M. m. Frankfurt 1876); Weisz J. H., Zur Gesch. d. jüdisch. Tradition (4 köt., Bécs 1871); Strack H., Einleitung in d. T. (2. kiad. Lipcse1894). A T.-ot ismertette: Deutsch Emánuel Oszkár. V. ö. Enyedi Mátyás dr., AT. (Kolozsvár 1893). A T. reál enciklopediája megjelent (németül) Hamburger J.-től (Strelitz 1833, több kiegészítő kötettel).

Forrás: Pallas Nagylexikon