Kisszótár


Magyar Magyar Angol Angol
Táncművésze... ----

Magyar Magyar Német Német
Táncművésze... ----

Címszavak véletlenül



Címszó:
Tartalom:

Táncművészet

az emberi test s egyes részeinek szabályszerü s a benső érzelmek befolyása alatt keletkező mozgása, mely a szerint alakul különféle plasztikai mozdulatokká, amint erre a táncolót benső kedélyvilága, szenvedélyessége, vagy nemzeti felgerjedései hangolják. A T. ritkán érvényesül egymagában abszolút értelemben, hanem mindig valamely más művészeti fajjal egyesülten, minő az arcjáték, mimika, taglejtés, szinjáték, kiváltképen pedig az azt kisérő zene. E művészet kifejlettségi fokaira már a legrégibb kulturnépeknél találunk, hogy az istenitiszteleti aktusoknál érvényesült első sorban; a templomokból későbben átment a nyilvános ünnepségek, szinjátékok, hadászati mozzanatok, s végre a magánélet terére. Minden téren legnagyobb tökéletességi fokra emelkedett a régi görögöknél, kiknél eredetileg az ország belsejébe északról behatolt pelaszg és trák népfaj honosította meg. A T. már kezdetben szoros szövetségbe lépett a zenével s a különféle hangszerek kiséretével, mely a szerint változott, aminő célok és alkalmakra e művészet szolgált, mint vallási, szinjátéki, hadi, népünnepségi, halotti vagy magán célokra. Az ős kulturnépek, minők az egyiptomiak, khaldeusok és héberek, leginkább templomi szertartásoknál alkalmazták. A görögök s azok nyomán a rómaiak mindinkább általánosították s minden vallási és világi alkalmakra kiterjesztették. Az ősgermán népfajnál is nyomaira akadunk, melynél leginkább hadi táncok divatoztak, lármás zeneszerek kiséretében. A germánok hadi táncairól már Tacitus is megemlékezik, magasztalóan szólván azok nagy tökélyü fegyvertáncairól. A T. ápolása s gyakorlásában minden korban s minden népnél mind a két nem egyenlően részt vett, kivévén a vallási szertartásokat, melyeknél rendesen csak nőt s a hadi fegyvertáncokat, hol csak ifjak vettek részt a táncolásban. A keresztény szellem és korszak megszilárdulásával a T. is nagy átalakulásokon ment keresztül, a római kat. papság a pogány szertartásokkal szemben ellenséges állást foglalván el: az isteni tiszteletnél végleg száműzte az érzékiségre támaszkodó tánc-attitüdöket is, melyek későbben csakis a középkor templomi misztérium-játékainál elvenültek fel ismét, de utólag azok köréből is száműzettek. Egyedüli tere a T.-nek aztán csakis a nyilvános népünnepek és a magán családi mulatságoknál maradt fenn, de ez éppen elégséges volt arra, hogy mind nagyobb mérvben kifejlődjék és ápolása, fejlesztése a legmagasabb társadalmi körökben is meghonosuljon. A T. s fejlődése igy oszlott azután három fő ágra, u. m.: szinpadi, szalon- és néptáncra; a szinpadi tánc a XVI. sz.-tól kezdve egészen napjainkig a balletben összpontosult s magasodott ki; a szalontánc a különféle galánt táncformákat fejlesztette ki, míg a néptánc a fokféle nemzetiségi táncoknak adott életet.

Forrás: Pallas Nagylexikon

Kapcsolódás



Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is