Tanítás

tágabb értelemben mindaz, ami a tanulóban új képzeteket támaszt, a meglévőket más szempontból megvilágítja, itéletek és következtetések alkotását idézi elő; szűkebb értelemben azonban T. alatt csupán csak a tanítónak, tanárnak azt a tudatos és tervszerü munkásságát értik, amelyek a tanítvány értelmének felhasználásával a képzetek szaporítására s azok földolgozására törekszik, egy szóval az értelmi elemek gazdagítását iparkodik előmozdítani. A T. ennélfogva az értelmi nevelés funkciói közé tartozik s hatásait tekintve ennek legfontosabb részét teszi.

A T.-ban két személy szerepel; a tanító, a T.-nak alanya, a tanítvány annak, tárgya. Szerepük azonban nem mindig van ugy szétválasztva, hogy a tanító csupán mint cselekvő alany, a tanítvány pedig csak mint szenvedőleges tárgy legyen jelen a T.-nál, sőt ellenkezőleg, mennél nagyobb mértékben biztosítva van a tanítvány tevékeny részvéte és mennél tökéletesebben alkalmazkodik a tanító a tanítvány egyéniségéhez: annál eredményesebb és annál könnyebb lesz a T. Csak a T. legmagasabb fokain és itt is csupán a tömeges T.-nál szokás a tanítványokat a teljes passzivitásra szorítani, amikor ugyanis a tanár csak magyarázza, fejtegeti a T. anyagát, a tanítvány pedig csupán csak annak passziv elfogadására - a recepcióra - vállalkozik. Az ilyen T.-t a szabatosabb nyelvhasználat megkülönböztetésül előadásnak nevezi.

A T. a tanítványokra való tekintettel lehet: a) egyéni T., amelynél a tanító minden egyes tanítványával külön-külön foglalkozik, teljesen alkalmazkodván ennek egyéniségéhez. Magában véve ez a T.-nak ideális rendszere, amelynek egészen tervszerü és következetesen keresztül vitt példáját adta Rousseau: Emil c. munkájában, kiterjeszkedvén az egyéni nevelésnek - nemcsak a T.-nak - egész rendszerére. A legyőzhetetlen gyakorlati nehézségek azonban lehetetlenné teszik e rendszer tökéletes keresztülvitelét, mindazáltal minden T.-nál a lehető legnagyobb mértékben törekedni kell ennek mennél tökéletesebb megközelítésére. b) A tömeges, együttes, vagy társas T. abban áll, hogy a tanító a tanítványoknak egy-egy csoportját egyszerre, nemcsak egy időben, hanem egészen ugyanazon T.-ban részesíti. E rendszerben megkülönböztetik a csoport.-T.-t az osztály-T.-tól; az iskolák (l. o.) mai rendszere mellett, különösen a tankötelezettség (l. o.) keresztülvitele után az egykoru, vagy közel egykoru tanítványok osztályokba sorozva végezik iskolai tanulmányaikat s ha az igy összeverődött tanítványok osztályonként egészen együtt, teljesen egyformán részesülnek a T.-ban, akkor osztály-T.-ban van részül; ha ellenben az osztály kebelében képesség és szorgalom szerint csoportosítják a tanítványokat s azután az egyes csoportokat egymástól elválasztva tanítják, akkor csoport-T.-t végeznek. A csoport-T. e szerint közelebb van az egyéni T.-hoz, mint az osztály-T., azonban az iskolai T. körében nehéz azt alkalmazni. A tömeges T. még az osztályrendszerrel is nagyon jól alkalmazható a T. elemi fokain, a gépies ügyességek elsajátításánál, az igen egyszerü konkrét és absztrakt recepció munkásságánál és az ismétléseknél; a magasabb foku és összetettebb értelmi működést kivánó T.-nál ellenben sokkal célszerübb volna az egyéni T.-t használni. A tömeges T. arra törekszik, hogy tanítványainak túlnyomó többségét eljuttassa az egyes ismeretágakban bizonyos középfoku eredményre, amely átlagos előhaladás mellett elhanyagolja az igen tehetséges tanítványok átlagon felüli képességeit és majdnem teljesen elejti a gyenge képességüek előbbre vitelét. Éppen ezért a kiváló tehetségü és az elmaradt fejlődésü tanítványokra sokkal háladatosabb az egyéni T., mint a tömeges T. Mindezek dacára nagy előnye van azonban a tömeges T.-nak abban, hogy a tanítványok együttélése és sűrü érintkezése, különösen a gyermeki korban, hasznos kedélyi képzésre, sok szimpatikus érzelem keletkezésére, az önérzet és öntudat fejlődésére, szóval a társas élet követelményeinek biztosítására nyújt pótolhatatlan alkalmakat. Korunkban általánosan el van terjedve a tömeges T., amely legtöbbnyire osztályrendszerben folyik s csak némely művészeti és technikai tárgyaknál van módunk a csoportos és egyéni T.-ra (pl. ének, zene, rajz, torna, ipar, kertészet stb.).

A T.-ra szolgáló intézmények szempontjából meg kell különböztetni a házi, vagy magán T.-t és az iskolai, vagy nyilvános T.-t. Ez osztályozás tagjai tulajdonképen összeesnek az egyéni és tömeges T. szerint való beosztás tagjaival. Az iskolai T.-t az egyes intézetek jellege szerint sokféleképen lehet még osztályozni, mire nézve.

A T. szükségességét az emberi szellem fejlődési törvényei igazolják. T. nélkül ugyanis az emberi élet változatos és esetleges tapasztalatai, az okulások vezetnék az egyeseket tanulásra. E tapasztalatok azonban egyfelől hézagosak s rendszertelenek volnának, másfelől a tanítványok sokszor súlyos károsodások árán jutnának megbizhatatlan ismereteikhez, végre az egyesek felületes észrevételei és hibás következtetései általánosan elterjesztenék a téves fogalmakat. Ezeken kívűl T. nélkül kinek-kinek az ismeretköre saját rövid életének szűk világára szorítkoznék, míg a T. által az egész emberiség tapasztalatainak s tudományának kincse az időbeli és helyi távolságok legyőzésével könnyen átszállítható másokra is. Voltak és vannak ugyan egyes kiváló egyének, akik saját maguk képzésével, T. nélkül is nagy és becses ismeretanyaghoz, kiváló tudományossághoz jutottak, azonban még ez amugy is ritka nagy szellemek maguk is sokszor kénytelenek T. nélkül szerzett ismereteik hézagos voltát érezni és az öntudat bizalmát nélkülözni.

A T. célját - bár csak általánosságban - leghelyesebben Pestalozzi határozta meg, amikor kimutatta, hogy az embert rendeltetésének elérésére csakis összes képességeinek természetszerü kifejlesztése által lehet eljuttatni (l. Nevelés). Ez általános elvből dedukálta a neveléstudomány azt, hogy a T. célja az igaz és helyes képzetek nyujtásában, a fogalomalkotások elősegítésében az itéletrekre és következtetésekre való képesség gyakorlásában áll, de ezeken kívűl még képesítenie kell a tanítványt arra is, hogy mindezeket a gondolati elemeket szaporíthassa. Ez általánosságban megállapított cél gyakorlati megvalósításánál jóformán csupán a T. anyagának megállapítása körül forogtak fenn nagyobb nehézségek, amelyeknek legyőzése még ma sem sikerült. A tanítás története is nagy részben a tananyag megállapításának változásait tünteti fel.

A T. anyagául Herbart szerint az emberi műveltség kincses házából a legjobbat és legcélszerübbet kell kiszemelni. Azok a szemelvények azonban, amelyeket herbart óta a gyakorlati pedagogusok a T. anyagául megállapítottak, nagyon erősen kihivták maguk ellen a krtikát s Herbart Spencert arra a heves kifakadásra gerjesztették, hogy határozzunk valahára az ismeretek relativ értéke fölött. Ez a viszonylagos becslés foglalkoztatja már évtizedek óta a tantervek készítőit és azok birálóit, de azért kevés s ötletszerü, részleges módosításokon kívűl alaposabb változtatásokat nem foganatosítottak. Az európai iskolák tantervei az u. n. általános műveltségnek tantárgyain kívűl (l. Tantárgyak) a szaktudományoknak hézagos és felületes enciklopédiáit állították össze az iskolai T.-ok tananyagául és az ismeretek viszonylagos értékbecslése csupán a szorosabban szakszerü iskolák T.-ainál mutatkozik.

A T. módszere (l. Módszertan) az egyes tárgyak és a tanítványok körülményeihez alkalmazkodik. Általában minden t.-nál követendő elvek: a T. természetessége, a tanítvány lelkéhez való alkalmazkodás, a szemléltetőség, a világosság, az érdekesség, az igazság és a teljesség, a gyakorlatiasság s végre a T. eredményének biztosítása. Az egyes tantárgyak T.-ánál még különös eljárásokat kell alkalmazni részint a tárgy természete, részint a tanulónak az elsajátítandó ismeretekhez való viszonya szerint. Az irás és olvasás módszerére nézve l. Olvasás. A számtanításnál ugy az analogiákat, mint a dedukciókat egyaránt alkalmazzák, amazokat inkább az alsó, emezeket kizárólag a felső foku T.-oknál. A geometria T.-ánál mint gyakori eljárás szerepel még a genetikus (l. o.) módszer. A természetrajzi T.-oknál egyfelől az anatomiai, másfelől a biologiai módszerek, továbbá a leiró és előmutató módszerek vannak alkalmazásban. A kémiai és fizikai T.-okat a kisérletező módszer jellemzi. A történet-T.-nál a kronologiai, vagyis időrendi egymásutánban tárgyaló módszer, azután a korrajzi, az életrajzi és végre az oknyomozó (l. o.) módzserek fordulnak elő. A földrajz és kozmográfia általában a leiró módszerrel, az előbbi tudomány néha az utaztató módszerrel dolgozik. A vallás-T.-t l. Hitelemzés. A nyelv-t.-ban használják a nyelvtan alapján haladó grammatizáló és az élőbeszéd szájbamondásával tanító u. n. dajkamódszert. Csak külsőségekben különböznek ezektől a Toussaint-Lan-genscheidt-féle és az Ollendorf-féle módszerek, amelyek közül az első levelekben tanítja az idegen nyelveket vegyes módszerrel, az utóbbi pedig hasonlóan vegyes módszert követve egy csomó új szót, majd ezekből szerkesztett mndatokat tanít be s azután szabatosan megállapít egy nyelvtani szabályt, amelynek begyakorlására idegen nyelvre való fordítást ad feladatul. Hasonló módszer segítségére szolgálnak azok az idegen szöveg közé nyomott fordítások, amelyek nyelvtanulásban már diszciplinált eszü egyéneket a szabatos fordítás bemutatásával tanítanak. Mindezek az általános és speciális módszerek azonban korántsem teljesen különváltan érvényesülnek az egyes tantárgyakban, hanem a T. részleteihez alkalmazva sűrün váltakoznak.

Forrás: Pallas Nagylexikon

Kapcsolódás

• Autodidakta
• Nevelés
• Iskola