Kisszótár


Magyar Magyar Angol Angol
Taránd... ----

Magyar Magyar Német Német
Taránd... ----

Címszavak véletlenül



Címszó:
Tartalom:

Taránd

(rénszarvas, iramszarvas, Rangifer Tarandus Sund), a párosujju kérődző emlősök csoportjában az agancsosok közé, illetőleg a szarvasfélék családjába tartozó állatfaj. Általában szarvasforma. Teste hátulsó felében szélesebb; nyaka oly hosszu, mint feje, erős és oldalt összenyomott, felfelé alig hajlott. Feje elül csak keveset keskenyedett, otromba, tompa orru. Fülei rövidebbek a nemes szarvaséinál. Szemei nagyok; könnygödrei kicsinek és szőrrel födöttek. Mindkét ivaregyén agancsokat visel, amelyek a rövid rózsától kezdve ívesen hátulról előre hajlanak, végükön lapátformán szélesedettek, ujjformán kimetszettek és gyengén barázdásak; szélesek, laposak, mélyen hasítottak és mellékpatáik a földig érnek le. Bundája igen tömött, nyakának elején meghosszabbodott, sörényt alkot. Szine tavasszal egyszinü szürke, de lassanként kinőnek a fehér szőrök és szine lassanként szennyes fehéres-szürkévé válik. Füleinek belső oldala és lábtövének belső szőrpamata fehér. A szelig T. nyáron fején, hátán, hasán és lábain sötétbarna, hátgerincén csaknem feketés; törzsének két oldalán világosabb, nyaka sokkal világosabb, alsó fele fehér, homloka fekete-berna, pofája két oldalt fehér, télen azonban a fehér szőrök ezeknél is urakodóan lépnek föl. Az ó- és újvilág északi sarkait lakja, a 80° szélességi foktól a 60°-ig Norvégiában, az 56°-ig Tver kormányzóságban, Szibériában a 49°-ig. Izlandon, a Spitzbergákon és Grönlandban is otthonos. Télen az erdőkbe vonul csapatosan, tavasszal azonban a térségeket keresi fel. Társas állat és nagy csapatokban él. Gyorsan megy és fut, ügyes úszó, kitünő szaglása van, hallása és látása is éles és nagyon óvatos. Nyáron alpesi növényekkel, télen mohával táplálkozik. Agancsait decemberben v. januárban hullatja el. Párzása szeptemberre esik s a tehén áprilisban borjadzik. Az Észak lakóinak nélkülözhetetlen állat, minden részét értékesítik. Agancsaiból és csontjaiból halászóeszközöket készítenek, bőrét kikészítik, hátának ínait cérnává hasítják, a borju bőrével ruházkodnak, húsát, vérét, csontvelejét, sőt gyomrának tartalmát is megeszik. Szelidítése azonban nem haladt oly messzire, mint a házi tuloké és a több nemzedéken át szelidítettek utódjai is még mindig félvad állapotban vannak. Különösen a lappok, finnek és a szibériaiak űzik nagyan a tenyésztést és a korjákok 40-50 ezer darabból álló csordákat tartanak; a norvégiai lappoknál a T.-nak számát 79 ezerre becsülik. Bizonyos járványok tetemesen csökkentik a csordákat, igen sok nem birja ki a zord éghajlatot és termékenysége csökken. A csordában tartottak általában kicsinyek, jelentéktelenek. A lappok nomád életmódja a T. szokásaihoz alkalmazkodik, amely saját maga keresi táplálékát. A T.-ok julius és augusztusban a hegyek között és a tengerpartokon tartózkodnak, szeptemberben azonban megkezdődik a visszavándorlás; teljes szabadságot élveznek ilyenkor, párzanak a vadakkal és csak az első hóval fogdossák ismét össze, hogy a farkasoktól megvédjék. Tavasszal is szabadon eresztik egészen az ellés idejéig. Ez az életmódot csupán a kutyák teszik lehetővé, mert ezek nélkül a csordákat nem tudnák összeterelni. A fejéskor mindig megkötik. Teje kitünő, kissé érdeskés és vastag s belőle sajtokat is készítenek. Szeptemberben leölik és minden részét értékesítik. Igavonó állatnak is használják, az erősebbeket a tunguzok és korjákok lovaglásra is használják. Egy jó T. óránként 1,5 geográfiai mérföldnyi utat is megtesz s 150 kg. terhet elbir, rendesen azonban csak felényivel terhelik meg. A történelmi kor elején valószinüleg a mai Volhiniában is tenyészett és Julius Caesar idejében Germania erdőségeit is lakta. Skócia északi részeiben a XII. évszázad közepén még tenyészett. Kövül maradványai a mellett tanuskodnak, hogy a történelem előtti időkben Közép-Európa legnagyobb részében, Nagy-Britanniában, Belgiumban, egész Franciaországban a Pireneusokig, Svájcban, Németországban, Dél-Svédországban, az orosz keleti-tengeri tartományokban, Lengyelországban, Oroszország legnagyobb részében a Volga és Don mentén, Besszarábiában, Észak-Magyarországon és Morva-Csehorszában tenyészett. Déli elterjedésének egykori határai tehát a Pireneusok, az Alpok, Bécs és a Tátra-hegység voltak. Valószinü azonban, hogy e nagy területen nem egyszerre élt, hanem ide-oda vándorolgatott. Legrégibb kövült maradványai a diluviumból valók, a legfiatalabbak a tőzegtelepekből s konyhahulladékokból. Sok helyen az ember kezének nyomát mutató, faragott, díszített csontjait találták.

Forrás: Pallas Nagylexikon



Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is