Telegráf-díjszabás

(tarifa). A távirdai díjak kiszabására elméletileg általában ugyanazon elvek irányadók, mint a postai díjszabásra (l. o.), mindazonáltal oly különbséggel, hogy a távirdánál a díjakat az önköltség alá mérsékelni közgazdasági szempontból egyáltalán nem volna helyén, mert a távirda költséges voltánál fogva természetszerüen csak a legfontosabb és legsürgősebb üzenetváltásokra való, tehát a rendkivüliség természetével bir, mellyel szemben az általános közlekedési igényeket a posta elégíti ki. Minthogy pedig a távirdánál az önköltség pontos kiszámítása még nagyobb nehézségekkel jár mint a postán, a törekvés ma általában az, hogy egyszerü és egységes tételek állapíttassanak meg az önköltséget megközelítő mértékben. A 70-es évekig mindenütt a zóna-díjszabás uralkodott, még pedig 20, 50, sőt 100 szavas tételekben, mi nemcsak komplikált és drága volt, de egyúttal szükségtelenül megszaporította a táviratok szószámát és jelentékenyen megterhelte a vezetékeket. Ezt felismerve, a 70-es évek második felében a távolságok elejtésével áttértek az u. n. szótarifára, még pedig eleinte alapdíjjal, mely a táviratok közös és egyenlő kezelési munkájának (könyvelés, irányítás, kézbesítés stb.) egyenértéke volt. Ilyen volt az 1879-iki T.-unk, mely 24 kr. alapdíj mellett 2 kr. szódíjat állapított meg és nem csekély forgalmi növekedést vont maga után. Később angol példára (six pence) az alapdíj elejtésével a tiszta szódíjra tértek át, mindazonáltal egy bizonyos díjminimum megállapításával. Ilyen az 1890 óta a monárkiabeli, továbbá a Németországgal és 1892 óta Szerbiával való forgalomban érvényben levő tarifánk (3 kr. szódíj 30 kr. minimummal), amely ugy egyszerüség, mint olcsóság tekintetében a mai kor kivánalmainak megfelel. A nemzetközi forgalomban, ahol azelőtt valóságos tarifális kaosz uralkodott, szintén az egyszerüség és az egységes tételek felé törekesznek és e téren különösen 1885-ben a berlini értekezleten jelentékeny eredményre jutottak, amennyiben az európai forgalomra nézve az egyes államokat megillető vég- és átmeneti díjakat lehetőleg egységesítették (szavanként 10 centime végdíj és 8 centime átmeneti díj, mi azonban a kisebb államokra nézve 6¹/₂ illetve 4 centimra leszállíttatott). A nemzetközi távirdaértekezletek azóta is mindig foglalkoztak gyökeresebb egyszerüsítések eszméivel és különösen a német távirda mindig elől járt e téren, azonban eddigelé siker nélkül.

A nemzetközi forgalomban általában kétféle díjrendszer van jelenleg elfogadva: az európai és az Európán kivüli rendszerü díjszabás; mindkettőnél a szószám teszi a díjszabás alapját és a szódíjak is a vég- és az átmeneti díjakból alakulnak, azonban az Európán kivüli rendszerü forgalomban a vég- és átmeneti díjak nincsenek egységesen megállapítva, ellenkezőleg minden állam vég- és átmeneti díja a különböző forgalmi viszonylatokhoz képest is különböző. Az európai rendszerre nézve az egyes államok nincsenek kötve a legrövidebb és a legolcsóbb úthoz képest kiszámított u. n. normális szódíjak alkalmazásához, meg van engedve, hogy a normális szódíjakat más alakban vethessék ki, csakhogy egy 15 szóból álló táviratot véve alapul, tarifájuk szerint ne szedjenek többet, mintha a normális díjakat alkalmaznák s meg van engedve, hogy díjminimumokat állapítsanak meg.

A magyar távirdai tarifa a) díjminimumot alkalmaz a monárkiabeli, továbbá a németországi és a szerbiai forgalomban (30 kr. a díjminimum 10 szóig, minden további szó 3 kr., helybe 20 kr. a díjminimum 20 szóig, minden további szó 1 kr.); b) a többi európai forgalomban pedig alapdíjat (30 kr.) és szódíjat állapít meg (az alapdíj a szódíjból van alkotva); az alapdíj mindig 30 kr.; a szódíj országonként különböző (Montenegro, Svájc, Románia: 4 kr., Franciaország, Olaszország, Bulgária: 8 kr., Hollandia: 10 kr., Belgium, Dánia, Luxemburg: 11 kr., Oroszország, Svédország: 12 kr., Nagy-Britannia, Korfu, Algéria, Tunisz: 13 kr., Spanyolország, Törökország: 14 kr. stb.).

Azon európai államok, melyeknek Európán kivül is vannak birtokaik, ezen helyekre nézve az európai díjszabást alkalmazhatják (Algéria, Azori-szigetek, Kanári-szigetek, Marokko, nyugatafrikai birtokok, Szenegál, Tunisz, Tripolisz). A szószámításra nézve általános szabályaink vannak: minden külön álló szó, betü vagy számjegy egy díjszó; hosszabb szavak annyi díjszónak vétetnek, ahányszor 15 betüt tartalmaznak (összebeszélt nyelvü táviratokban levő közértelmü szavak 10 betüig tesznek egy szót); a számcsoportok annyi díjszónak számíttatnak, ahányszor 5 számjegyet tartalmaznak (a számoknál használt pontok, vesszők, a törtségjel egy-egy számjegynek számíttatnak), a zárjelek, idéző jelek és az aláhúzások egy-egy díjszónak számíttatnak.

A táviratok általában díjkötelezettség alá esnek (kivételt tesznek a monárkia forgalmában váltott udvari táviratok és az összes szolgálati táviratok); díjmérséklésnek csak a hirlaptáviratokra nézve van helye. A díjakat a feladó fizeti (franko-jegyekkel rója le), kivéve az utánküldendő táviratoknak utánküldéséért és a tengerről érkező szemafór-táviratokért fizetendő díjakat; ezeket a címzett fizeti. A díjakat rendszerint a feladás alkalmával kell megfizetni, mindazonáltal az állami, az utólagos leszámolás alá eső magán- és a kedvezményes díju hirlaptáviratok díjai hiteleztetnek.

Forrás: Pallas Nagylexikon

Kapcsolódás

• Állami távirat
• Hirlapszolgálat