Kisszótár


Magyar Magyar Angol Angol
Telegráf... ----

Magyar Magyar Német Német
Telegráf... ----

Címszavak véletlenül



Címszó:
Tartalom:

Telegráf

műszaki

(magyarul távíró, távírda), oly készülék, melynek segítségével híreket nagy távolságokra bármely percben rendkívül gyorsan közölhetünk. Az ember társadalmi állásából kifolyólag természetesen ily berendezés szükségét már a művelődés kezdetleges fokán is érezték és így keletkeztek az akusztikai, optikai, lég- és víznyomású T.-ok. Az akusztikai T.-ok lényegükben bizonyos távolságban felállított őrök voltak, akik a híreket egymásnak megkiabálták (l. Telefont is). Részben a titoktartás, de részben a nagyobb gyorsaság elérése is már korán az optikai T.-okra (szemafor) vezetett. Ezeknél főképen hegycsúcsokon rakott tüzek, avagy különböző számú égő fáklyák bizonyos sorrendben való feltűnése tette a jel-elemet. Manapság optikai T.-ok még csak a hadműveleteknél és kikötőkben a távollévő hajókra való híradás végett (l. Hajózási jelek) vannak használatban. A légnyomású T.-oknál közlekedő csövekben felszálló gázbuborékokból, víznyomású T.-oknál pedig egy bizonyos megjelzett időközben bizonyos edényből kifolyt vízmennyiséggel kívánták a hírt tovább adni, ezek nagyobb elterjedéséről azonban sehol sem tétetik említés.

Rendkívül rohamosan a T. azonban csak akkor kezdett fejlődni, midőn szerkezetét a villamosság használatára alapították. Az első gyakorlatilag is bevált villamos T.-ot azonban a villamos áram mágneses tulajdonságainak felismerése hozta meg, amely Oerstedt-nek 1820. tett tapasztalatai alapján lett köztudomású. Már Ampere említi 1820., hogy az elektromos áram eltérítő hatásának kitett mágnestűvel lehetne telegrafálni; ezen rendszernek megfelelő T.-ot annyi tűvel és dróttal, mint ahány betűje van az ábécének, Alexander W. mutatott be a következő évben Edinburgban, általános gyakorlati értékesítésére azonban csak később a cannstadi Schilling gondolt, aki Sömmering vízbontó T.-ját látván, a telegrafálás kérdésével hosszasabban foglalkozott. Tervezett T.-járól 1836-ban Cooke orvostanhallgató Heidelbergában felolvasás alkalmával hallott és a fölvetett eszmét azután otthon Wheatstonenal egyesülve gyakorlatilag még az évben ki is vitte. Ennél 5 mágnestű volt alkalmazva 10 vezetékkel. 2-2 tű azután a körülötte keringő villamos áram által kitéríttetvén, e tűk metszési vonalában a tűk előtt alkalmazott betűfeliratos lapon egy betű volt leolvasandó. Később a külön visszavezetés helyett egy közös visszavezető drótot használtak, így tehát 10 helyett csupán 6 drótra volt szükség, majd Steinheil 1838. fölfedezvén, hogy visszavezetés gyanánt a föl is használható, a külön visszavezető drót szüksége elesett és 5 drót is elég volt. Több rendbeli tökéletesítés után azután több tű helyett csupán egy jött használatba és ennek a semleges, áramtalan állásból jobbra avagy balra pozitív avagy negatív irányú áram behatása alatt történő kilengéseinek kombinációjából állították össze az írásjeleket. Az ily delejtűs T.-ok Angliában még ma is működnek és fő előnyük, hogy a villamos vezetékek levezetései iránt nem nagyon érzékenyek. A hosszú, tenger alatti kábeleknél pedig a Thomson által szerkesztett felette érzékeny tükrös leolvasású galvanométer alakjában ma is kizárólag ezek vannak használatban. A mágnestűs T.-ról már csak egy lépés kellett a betűmutatós T.-hoz (l. Betűmutatós távírógépek), majd az ezzel egyidejűleg szerkeszteni megkezdett betűnyomtató T.-hoz (l. Betűnyomó távírógépek).

Rohamos és széles körű elterjedést nyert a T. a Morse által először 1844. bemutatott szerkezetben, amelynek alapelve az volt, hogy az összes betűket és írásjeleket egy óraműtől hajtott papiros szalagon megjelenő pontokból és hosszabb vonásokból állította össze.

Az áramnak rövidebb vagy hosszabb ideig a vezetékbe való küldésére szolgál a billentyű (l. o.). A hosszú távíróvezetékeken megérkező áram többnyire oly gyenge, hogy az írógépek mozgatására nem elég, miért is a vezeték áramát előzetesen egy kisebb munkát végző és így sokkal gyengébb áram mellett is pontos működő készülékbe, az ún. jelfogóba (relais) vezetjük, ez azután egy új helyi telep áramát küldi az írógépbe.

... Világos, hogy ily ún. dolgozó áramrendszer mellett minden állomásnak kell nagy vezetéktelepének lennie. Míg az állandó áramrendszernél, amidőn a billentyű nincs lenyomva, van áram a vezetékben, ha pedig lenyomjuk a billentyüt, akkor az áram megszünik s ekkor a jelfogó adja csupán a helyi áramkörben az áramot az írógépnek. Az 1. ábrán bemutatott írógép csupán a papiros szalag benyomásával adja jeleit, ezen relief jelek olvasása felette rongálja a szemet, amiért is arra törekedtek, hogy tisztábban kifejlett jeleket adó írógépeket szerkesszenek. A nálunk a Siemens-féle kékírógépet használták helyette.

Újabban sok államban, mint Anglia, Belgium, Románia, Németországban, részben egész Amerikában a Morse-féle írást nem is olvassák Papiros szalagról, hanem csupán a Morse-féle készülék elektromágneses részének mozgásától adott kopogó mozgások ritmikus ütése után írják le a vett táviratot. Ily kopogó (sounder) szerkezetnél természetesen azután arra törekszenek, hogy a pontokat és vonásokat jelentő zörejek minél jobban hallható ütések alakjában reprodukáltassanak. Ily amerikai minta után készült kopogó szerkezetet nálunk is kísérletbe vettek.

Ezen ütések különböző hangot adván, 2-2 ily ütés között elmúló időből a gyakorlott fül azután a Morse-ábécét olvassa. Ily módon a táviratozás természetesen gyorsabban megy, mert a távírász mintegy diktandóra ír és a tévedések is kevésbé fordulhatnak elő, mert nem kell a látott jeleket még egyszer a távírásznak leírásig közvetíteni. Hátránya azonban, hogy fokozottabb kifejezést kíván, és a távirat szövegét bizonyító maradandó jel nincs.

Estienne a Morse-írást aképp igyekezett tökéletesíteni, hogy a pontvonásos írás helyett kisebb és hosszabb függélyes vonású írást hozott be, úgy hogy e szó: magyar, Morse szerint írva:

míg Estienne szerint csupán:

Ezzel azután persze nemcsak papiross zalag, hanem sok idő is lett volna megtakarítható (l. a Telegráf-jelek mellékletet). Estienne rendszere azonban nem tudott érvényesülni, mert rövid időn több sikerrel kecsegtető találmányok szorították ki. Ilyenek az automata T.-ok, melyek közül legnagyobb sikert a Wheatstone-féle ért el mutatja.

Ennél a táviratot előzetesen papiros szalagon kivájt pontvonásos írással elkészítik, amidőn ez megtörtént, nagyobb mennyiségű ily preparált távirat papiros szalagját azután az adógépen át hagyják gyorsan szaladni, miközben az azt továbbító forgóhengerek ott, ahol a papiros hiányzik, áramot küldenek a vonalba és ezen rendkívül gyorsan, emberi kéz által ily gyorsasággal egymást követően elő nem állítható jeleket azután az érzékeny írókészülék a szomszéd állomáson felveszi és a felvétel után írják csak le a papiros szalagról. Úgy hogy itt a felvétel csupán másoló munka. Wheatstone T.-jánál a távirat előkészítése nem is pont-vonásos írással történik, hanem csupán különböző magasságban levő pontokkal, és ennek megfelelően a jelek nem jönnek az áram hosszabb vagy rövidebb tartama folytán létre, hanem a jel pozitív áramlökésre kezdődik, negatív megszűnik, ezzel a sokkal érzékenyebb poláros elektromágnes használata válik lehetségessé, másrészt hosszú vezetékeknél a vezetéktöltések kompenzációja lesz lehetséges.

Az automata T.-okat követte a többszörös (multiplex) telegráf, amely azon feladatot oldotta meg, miképpen lehet egy és ugyanazon vezetéken egymásután vagy esetleg egy és ugyanazon időben is több táviratot közvetíteni. Az egymásután való többszörös közvetítés lényegét a 7. ábra vázolja. b1-b2 öt távírász munkahelye, ezeket a földelt vezetékkel a D1 korong közepén forgó K mutató sorban hossza összeköttetésbe. Ezen munkahelyeknek a második állomáson megfelel ugyancsak egy-egy J1-J2 felvevő munkahely, amelyek mindegyikét a V vezetékkel a D2 korong közepén forgó K1 kar akkor hoz összeköttetésbe, amidőn a szomszéd állomáson levő K kar teszi ezt. Így tehát az első állomáson pl. b3 munkahely csak akkor és addig van a vezetékkel összekötve, amikor és a meddig a J3 munkahely a második állomáson. Egy-egy ily összekötési pillanat azután elég, hogy az emberi munka lassúsága mellett a vezeték az íráselemeket sértetlenül közvetítse a két munkahely között, úgy hogy eképpen a vezeték a közönséges Morse-íráshoz képest ötszörösen van kihasználva.

Az egyidejű többszörös telegráfia alapját áramkombinációk teszik. Így a kompenzatórikus rendszernél, a saját állomásunkból a szomszéd állomásra kiinduló áram hatását saját készülékeinkre egy a szomszéd állomásra küldött árammal egyidejűleg kibocsátott és vele egyenlő erősségű, de ellenkező irányú helyi árammal semmisítjük meg; a differenciális rendszernél pedig a saját állomásunkból kiinduló áram e1 pontnál két egyenlő ágra szakad.

Az egyik ága a J1-nél képzelt jelfogó t1 tekercsén és az R1 beállítható ellenálláson át zárja a Te1 telep áramkörét, míg a másik ág ugyane jelfogó t2 tekercsén át megfordított irányban keringve azt körül, mint a t1 tekercs árama jut a V vezetékbe. Ha tehát az R1 beállítható ellenállás éppen olyan ellenállású, mint a V vezeték, akkor a J1 jelfogón két egyenlő, de ellenkező irányú áram kering, miért is az nem szólal meg. Míg ha a B állomásból jön egyidejűleg az A állomásból kiindult árammal áram, akkor e két ellenkező és egyenlő erősségű áram egymás hatását lerontja, és a J1 jelfogó a t1 tekercságban érvényesülő áram hatása alatt megszólal. Ha csak B állomásból jön áram, úgy az sorban t2 és t1 tekercseket futván át, természetesen A állomás készülékei megszólalnak. E rendszer főképpen akkor kezdett nagyban elterjedni, amidőn R1 ellenállással nem csupán a külső vezeték ellenállását, hanem annak kapacitását, levezetését s önindukcióját is kezdték kompenzálni.

Az egyidejű többszörös T.-nak egy igen elterjedt, főkép a tenger alatti kábel-T.-ban használt módszere a hídelágaztatások elve. Ennél a Wheatstone-híd módjára készítenek oly áramelágaztatásokat, amelynél a saját vevőkészülékünk oly hídágban van, amelyben egyensúly beállításnál a saját állomásunkból kiinduló áram nem kering. Mint már említők, a tenger alatti T.-nál mai napig is a mágnestűs T. van használatban, Thomson tükrös leolvasású galvanométerével. A galvanométert Lord Kelvin (azelőtt Thomson) egy közel hasonló érzékenységű, de állandó jeleket is adókészülékkel a szifon rekorderével is pótolta.

Ennél az NS állandó mágnesek erős mágneses terében mozog a külső vezeték folytatását alkotó rendkívül könnyű drótkeret, ez könnyű üvegcsövet visz magával, ezen üvegcső egyik része festékes edénybe mélyed, másik vége az F-nél elhúzódó papiros szalag fölött szabadon mozog. A festék nagy feszültségű áram hatása alatt lévén, az üvegcsövön át folytonosan a papiros szalagra permetezik, és így nyugalmi állásban a papiros szalagon finom apró pontokból álló vonalat hoz létre. Mihelyt azonban a drótkeret, illetve az áram az üvegcsövet fel- vagy lefelé kitéríti, a nyugalmi állásnak megfelelő vonal felett vagy alatt jelenik meg e vonás, ezen fel- vagy lefelé való kitérésekből van azután a Morse-féle ábécé összeállítva. A Morse-féle ábécé különben igen széles körben terjedt el és újabban különféle optikai T.-oknál is különböző alakú és színű tárcsákból, éjjel megvilágított rövid és hosszú nyílásokból álló kombinációk útján is felhasználják.

Nagyon természetes, eleitől fogva sem hiányoztak a törekvések oly T. feltalálására, amely a kézirat teljes hű mását produkálná a távolban. Sajnos, a T.-ok e legtökéletesebbje mindeddig megoldottnak nem tekinthető. Az eddig bemutatott találmányok között legtökéletesebbnek mondható Cassellinek ily T.-ja, mely pantelegráf néven is ismeretes.

Lényege az, hogy a kéziratot villamos vezető tintával készítjük. E kézirat azután vezető fémhenger-felületre lesz fektetve. E hengerfelület az áramvezetékbe van iktatva. A kézirat felett mozog az E inga által d rúd által ingaszerűen mozgatott e f rúd, melynek felső f keretéből egy pecek érinti a kéziratot. E pecek odamenet természetesen csak akkor engedi a villámtelepből a kéziraton át áramot a vezetékbe, ha a papiroson írott, így tehát villámvezető rész felett mozog. Visszafelé jövet azután a pecek már nem tér ugyanazon vonalon vissza, hanem az f keretben eltolódván, párhuzamosan kissé feljebb eltolva, úgy hogy ily párhuzamos vonásokkal idővel a kézirat alsó szélére jut. Ha most a szomszéd állomáson ugyancsak egy ily készüléket állítunk fel, amelynek E ingáját az M M1 elektromágnesek az adóállomás ingájával egyidejűleg mozgatnak, akkor a vevőállomás A vezető hengerére vegyileg preparált papirost tevén, azon, mihelyt a vezetékből áram jön, a meginduló villamos vegybontás látható jelt hagy hátra, úgy hogy párhuzamos vonásokban a kézirat hű másolatát fogjuk megkapni.

Nagy távolságra eddig csak az elektromágnesi T. felel meg, mert ebben sikerült a nagy erejű elektromos energiát kis veszteséggel nagy távolságra átvinni, de csak vezető dróton. Nem lehet-e az elektromos energiát a levegőn, drót nélkül átvinni, úgy mint a hangot és a fényt? Ez a kérdés sok kísérletezőt foglalkoztatott az utóbbi időben. Az utat erre Faraday fölfedezése óta az indukció kijelölte volt; újabban pedig különösen Hertz kísérletei vitték előbbre a kérdés megoldását, aki megmutatta, hogy az elektromos szikrában keletkező elektromos rezgések (oszcillációk) a térben hullámszerűen terülnek el, akár a hang; még pedig közel a fény terjedési sebességével (300,000 km/s) haladnak nemcsak a levegőn, hanem minden szigetelőn, tehát oly anyagokon is, melyeken a fény nem hatol át. Hegyen, kövön, levegőn, fán ezek a láthatatlan hullámok egyaránt áthatolnak, csak a jó vezetők (fémek) fogják el őket. E vizsgálatok után kétségtelenné vált, hogy az elektromos energiát drót nélkül is átvihetjük s így sikerülni fog az elektromos T. vagy telefon vezető drót nélkül is. Az első kísérletezők jórészt Faraday indukciós kísérletéből indultak ki s ez úton próbáltak telefonösszeköttetést létesíteni. E mód azonban nem bizonyult a gyakorlatban tovább fejleszthetőnek, mert a használt eszközök költségesek s óriási méretűek voltak s növelésük nagyobb távolságra lehetetlen. Az újabb kísérletek Hertz-hullámok (l. Rezgő mozgás) használásával történnek s a Marconi-féle rendszer bámulatos érzékenységűnek bizonyult. Marconi az elektromos hullámokat használja fel. Az elektromos hullámoknak két oly sajátsága van, amelyek fontosak Marconi T.-rendszerének megértésére. Az első egyúttal bizonyítása annak is, hogy az elektromos oszcillációk hullámszerűen terjednek a térben, mert teljes analógiáját ismerjük a hangnál. Ez a rezonancia ismert jelensége. Rezonanciát látunk az elektromos oszcillátorokon is, ha egyenlők a rezgésszámaik. Két egyenlő oszcillátort helyezünk egymás mellé, de egymástól levegővel és üveggel elszigetelve. Az elsőt a Ruhmkorff-fal kötjük össze, a másodiknak két kis gömbje közé kis Geissler-csövet kapcsolunk. Megindítjuk a Ruhmkorff-ot, az elsőben oszcillációk keletkeznek s a Geissler-cső szépen világít, annak jeléül, hogy a másodikban is oszcillációk vannak, ámbár a két oszcillátor között vezető összeköttetés nincs. Most a második oszcillátort elhangoljuk - úgy, hogy fémgömböt vagy kis lejdai palackot kapcsolunk hozzá - s a Geissler-cső többé nem világít, és ha változtatható kapacitást, két eltolható lemezből álló kondenzátort veszünk: szépen látjuk, hogy a cső fokozatosan elsötétül, amint a lemezeket egymáshoz közelítjük s ismét világít az eltávolításkor. A másik nevezetes tulajdonsága az elektromos hullámoknak az, melyet Branly vizsgált meg először 1890., hogy ha fémreszeléket érnek, ennek galván ellenállását rendkívüli mértékben csökkentik. Tudvalevőleg a finom fémpor ellenállása igen nagy, úgy hogy galvánelemet finom fémreszelékkel töltött csövön és igen érzékeny galvanométeren át zárunk, alig kapunk kiütést, mert a coherer ellenállása legalább is több ezer ohm, tehát majdnem szigetelő. Coherernek O. Lodge angol fizikus nevezte el az ilyen finom fémreszelékkel töltött csövet, melybe két végén vezető drótok vannak erősítve. Ha azonban a coherert elektromos hullámok érik, p. szikrát üttetünk át a közelében, a galvanométer tűje azonnal erősen kiüt, annak jeléül, hogy a galvánellenállás csökkent. Ilyenkor a coherer ellenállása 5-6 ohmnál nem több, s ilyen is marad, ha az elektromos hullámok meg is szűntek, mindaddig, míg a coherert, kissé ráütve, meg nem rázzuk. Rázáskor a galvanométer tűje visszatér nyugalmi helyzetébe, tehát a fémreszelék megint nagy ellenállású lett. Azt mondhatjuk, hogy az elektromos hullámok polározzák a fémreszeléket, a rázás depolározza. A coherer Branly szerint érzékenyebb, ha két fajta fémreszelék keverékével van megtöltve; Lodge szerint pedig még jobbá válik, ha az üvegcsövet erősen kiszivattyúzzuk; Lodge ajánlotta legelőször azt is, hogy a coherer áramkörébe csengőt csatoljunk, melynek kalapácsa a cohererre polározásakor ráüt s így automatikusan depolározza. A Hertz-féle hullámok eme tulajdonságaiból könnyen felépül a drótnélküli T.-nak Marconi-féle rendszere. Marconi a jeladásra, az elektromos energia átvitelére nem áramot, hanem elektromos hullámokat használ. A jeladó egy oszcillátor, a jelfogó pedig egy vele rezonáló coherer, mely egy közönséges relais (jelfogó) áramkörébe van iktatva. A relaisbe ismét csengő van kapcsolva. A jeladóban keletkező hullámok a levegőn áthatolva, a coherert polározzák s ezzel a relaist működésnek indítják. Ettől a csengő, melynek harangja le van véve s a kalapácsa a cohererre üt, mozgásnak ered, úgy hogy a coherert depolározza s a jel azonnal megszűnik, ha újabb elektromos hullámok nem érik. Ez esetben a relaisbe csatolt Morse-írógép rövid jelet vagyis pontot ad. Ha azonban a jeladó állomáson az oszcillációk hosszabb ideig tartanak, a csengő depolározta coherert az újabban érkező elektromos hullámok ismét polározzák s i. t.; a relais és a csengő tehát apró megszakításokkal depolározódván, hosszú jelt (vonalat) ír az írógép. A Marconi-rendszerrel nagy távolságra az első kísérleteket Angolországban a Post-Office tette. E kísérletek közben néhány érdekes megfígyelést is tettek. Így először is, hogy telt oszcillátor-gömbök majdnem kétszer akkora hatásúak, mint az üresek; azután meg, hogy a coherer akkor is működik, ha kettős fémszekrényben van. A kísérletekben a gépek kifogástalan működése s az aránylag rövid idő alatt 15 km-re elért pozitív eredmények kétségtelenné teszik, hogy a Marconi-rendszer, ha ma még nem is teljesen kész, de mindenesetre nagy reményekre jogosít a vezető drót nélküli telegráfia terén. Nem kis haszna ez eljárásnak az sem, hogy aránylag kis terjedelmű, olcsó eszközökkel dolgozik s a már meglevő gépeket is felhasználja. Első sorban a hajók, a part, meg a világító tornyok közötti jeladásban fog nagy szolgálatot tenni, mert a hang- és fényjelzők gyakran felmondják a szolgálatot. Úgyszintén a kisebb kábeleket is fölöslegessé teheti. Nem kis szerepe lesz a tábori telegráfia terén, ahol rendkívüli egyszerűségével az ideált éri el.

Nálunk az első elektromos T. 1847 dec. 26. nyílt meg Pozsonyban Béccsel való összeköttetésben, miután az 1847 jan. 16. kelt legfelsőbb elhatározása a T.-ot állami monopóliumnak jelentette ki. Az 1847-48-iki országgyülés már felhasználta e vonalat Bécsbe szóló táviratok közvetítésére. Az osztrák kormány 1850-ben kezdette meg a Pest-Pozsony közti vezeték kiépítését és még ez évben be is fejezte. 1850 szept., illetve októberben nyíltak meg Magyarországon az első T.-hivatalok Pesten, Pozsonyban és Esztergom-Nánán. Még ugyanezen évben nyílt meg a zágrábi T.-hivatal is (steinbrück-zágrábi vonal). 1852. nyílt meg a szolnoki, 1853. pedig a nagyszebeni, péterváradi, zimonyi, szegedi, ceglédi, temesvári, orsovai és a budai (csak Albrecht főherceg használatára). 1867. a magyar T.-hálózat 8000 km vonal és 16,000 km vezetékhosszal bírt. Ez időben 181 állami, valamint 145 magán táviratok kezelésére jogosított vasúti T.-hivatal volt üzemben. A táviratok száma 1.174,000 darab volt. Ily állapotban vette át a magyar kormány 1867. a magyar T.-okat és az intézet vezetését a földmívelés-, ipar- és kereskedelemügyi minisztériumra bízta, melynek kebelében 1871. országos T.-főigazgatót állítottak az intézet élére. 1867-től 1874-ig több mint 1.800,000 forintot fordítottak a hálózat fejlesztésére, mely ez idő alatt a vonal hosszában kétszeres, dróthosszában háromszoros terjedelmet nyert. A táviratok száma ekkor már 4 millió db volt. 1874-1884. csak 300,000 Ft-ot fordíthattak a hálózat fejlesztésére, melynek vonalhossza 1884-ben 16,000 km, a vezeték hossza pedig 61,000 km-re terjedt, és amelyen ez évben 51/2 millió táviratot közvetítettek. A T.-hivatalok szaporítása érdekében 1877. kisebb helyeken, hol szerződött postamester látta el a postaszolgálatot, a T.-ot a postaszolgálattal egyesítették, 1884-ben ekként már 335 T. működik a postával együttesen, úgy azonban, hogy a T.-igazgatás minden tekintetben megtartotta külön állását. De az intézet folytonos pénzügyi hiánnyal küzdött, mely megakadályozta az intenzívebb fejlesztést, s amely 1887. a postával való végleges egyesítésére vezetett (l. Posta és távírda egyesítése). Azóta a T.-hálózat (1894-iki adatok) 24,000 km vonal- és 100,000 km-t meghaladó vezetékhosszra terjeszkedett; 2406 T.-hivatal (köztük 1276 vasúti) áll a közönség rendelkezésére; a táviratok száma pedig évi 61/2 millióra emelkedett.

Forrás: Pallas Nagylexikon



Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is