Teleszkóp

(a. m. messzelátó, távcső), olyan optikai készülék, mellyel távoli tárgyakat nagyobb látószög alatt láthatni, mint szabad szemmel s ezért mintegy közelítve látszanak. A T. általában v. lencsés vagy tükrös. A lencsés T. legegyszerűbb alakjában egy tárgylencséből (objektív) és egy szemlencséből (okulár) áll. Az előbbi által létrehozott képet a szemlencsével, mint egyszerű nagyítóval figyeljük meg. Mivel a lencsés T.-ban a fénysugarak törést szenvednek, dioptrikus T.-oknak, a nagyokat refraktoroknak nevezik. Használnak még katoptrikus vagy tükrös távcsöveket, amelyeknél a megfigyelt képet homorú tükör hozza létre; az ilyen T.-okat még reflektoroknak is nevezik.

A lencsés T.-okhoz tartoznak: a Kepler-féle vagy asztronómiai, a földi és a Galilei- v. hollandi T. A Kepler-féle T. két gyűjtőlencséből áll. A tárgylencse, mely az észlelt tárgy (pl. csillag) felé van fordítva, nagy méretű és nagy gyújtótávolságú, míg az okulárlencse sokkal kisebb; az utóbbi vékonyabb csőben van, mely az objektívet tartó nagy csőben ki- és betolható. A tényleg látott képet a szemlencsén át a tiszta látótávolban, nagyítva és a tárgyhoz képest fordítva látunk. Az ilyen távcső nagyítása annál jelentékenyebb, mennél nagyobb a tárgylencse gyújtótávolsága a szemlencsééhez képest; a két távolság viszonya fejezi ki a nagyítás mértékszámát. Mivel a szemlélt tárgy nagyon messze van, az első kép majdnem a tárgylencse gyújtópontjában jő létre, míg a szemlencse ezen ponttól majdnem annyira van, mint amennyi a saját gyújtótávolsága. Az egész T. hossza tehát közelítőleg a két gyújtótávolság összegével ér fel. A nagy refraktoroknál ez a hosszúság igen jelentékeny. Hogy a szemlélt tárgyat élesen lehessen szemügyre venni, fonálkeresztet használnak, t. i. két egymást merőlegesen átmetsző pókhálószálat, amelyek keresztezési pontja a T. tengelyében van. A fonálkeresztnek ott kell lennie, ahol a nagyított kép tisztán látszik. Ha valamely észlelt tárgy, p. csillag képe éppen a két fonál keresztezési pontjára esik, akkor a T. tengelye pontosan van arra a tárgyra irányítva. A Kepler-féle T. kisebb méretben minden mérőeszközön található, mint megfigyelési T. A kép fordított helyzetét egy harmadik gyűjtőlencse közbeiktatásával lehet megszüntetni, melynek oly helyzetűnek kell lennie, hogy a tárgylencse alkotta képet megfordítsa. Ilyen háromlencsés T. legegyszerűbb alakja a földi T.-nak, amely a tárgyakat valódi helyzetükben láttatja. A gyakorlatban a szemlencse helyett a terresztrikus okulárist használják. Ez négy gyűjtőlencséből áll, melyek közös csőben foglaltatnak és gyengén nagyító rendszert alkotnak; a megfordított helyzetű képet megfordítják. Ugyanezt eszközli a Galilei- vagy hollandi távcsőben az okuláris gyanánt használt szórólencse. Ez t. i. a tárgylencse mögött oly távolságban van, hogy az első kép nem is jöhet létre; a sugarak útjában álló szórólencse az összetartóvá tett sugarakat széttereli s így ezek valóban nem egyesülhetnek képpé, hanem csak visszafelé meghosszabbítva találkoznak látszólagos (föl nem fogható) képpé, mely azonban a tárggyal egyenlő helyzetű. A Galilei-féle T. hossza a két lencse gyújtótávolainak különbségével egyenlő. Rövidsége miatt használják, mint színházi látcsövet, csakhogy két csővel.

Itt van a szemlencse és a tárgylencse. A hüvely a tágabb csőben ki-betolható. Mennél közelebb van a szemlélt tárgy a nézőhöz, annál jobban kell az okulárcsövet kihúzni. A nagyítás a színházi látcsőnél 2-3-szoros, a tábori látcsőnél 20-30-szoros. A lencsés T.-okkal régebben sok baj volt. Az egyszerű gyűjtő- v. szórólencse képei nem tiszták, mert a színi eltérés, valamint a gömbidom miatti eltérés elmosódottakká teszi azokat (l. Lencse). Az előbbi hibát elkerülheti az ún. akromatikus vagy színtelenítő lencsékkel, melyek domború koronaüveg és homorú flintüveglencséből állanak. Ugyanerre valók a különböző okulárisok. A T.-oknál használatos a Ramsden-féle okuláris, melynél az objektívhez közelebb álló lencse sík lapjával az objektív felé, a másik pedig sík lapjával a szem felé fordul. Ez tehát két sík-domború lencséből álló lupa. A szferikus eltérést a lencsék alakjának kellő megválasztásával hárítják el s így keletkeztek az ún. aplanatikus lencsék. Fontos a T.-oknál a kép világossága és tisztasága s az ún. látómező. Ez utóbbi határát az a kúp adja, melynek alapja az okulár, csúcsa az objektív középpontja. A Galilei-félénél az okulárból széttartó sugarak jutnak a szembe s így csak a pupilla képezi a kúp alapkörét. A látómező tehát kicsi, de mégis sokkal nagyobb mint más T.-nál. Nagy látómező és világosság a nagyítás rovására esik.

A lencsés T.-ok hibáitól mentek a tükrös T.-ok, amelyek előbb tényleg sokkal nagyobb tért foglaltak, mint most. Ilyen tükrös T. a Newton-féle. Itt van egy nagy homorú tükör, mely megfelelő átmérőjű és hosszú cső végén van.

Ez a-ban hozna létre kicsiny, fordított képet, de mielőtt ez történhetik, az összehajló sugarak a T. tengelyéhez 45°-nyira hajló sík tükröcskére (p) esnek, mely a képet b pontba tereli; itt gyűjtőlencsén nézik a képet. A szemlélő tehát oldalt van. A Herschel- és lord Rosse-féle óriási T.-oknál az észlelő a nagy cső nyílt végén van elhelyezve, háttal a szemlélt tárgyhoz, de egészen a cső szélén, mert a homorú tükör kissé ferdén áll a tengelyhez képest.

A Herschel-féle tükrös T.- oknál az észlelő egészen más irányban kénytelen nézni, mint amelyben a sugarak érkeznek, ami az észlelésre nézve kényelmetlen, Gregory úgy alakította át a tükrös T.-ot, hogy az észlelő egyenesen a szemlélt tárgy felé nézhessen. Evégből a homorú tükröt középütt kis nyílással látta el s az ebbe helyezett csőben van elhelyezve az okulárlencse.

A távol levő tárgynak kis képe a-ban jő létre, kissé túl egy kis homorú tükör gyújtópontján. Ez a tükör b-ben még egy, újra megfordított, tehát a tárggyal egyező helyzetű képet hoz létre, s ezt nézik az okulárlencsén. A Cassegrain-féle tükrös T. ettől csak abban különbözik, hogy a kis tükör domború és a sugarak reá esnek, mielőtt még képpé egyesülhetnének. A tükrös T.-ok előnye a lencsékkel szemben a nagy fényerősség, a képek világossága és tisztasága és a lencsék hibáitól való mentesség. Mivel régebben nem bírtak nagyobb méretű lencséket készíteni, a tükrös T.-ok voltak túlnyomóan használatban. A tükrök átmérője egyes esetekben meghaladta az egy métert, de éppen ezen nagy méretek miatt váltak aztán az ilyen T.-ok alkalmatlanokká. A fémből való nehéz tükör, a megfelelő átmérőjű, óriási cső rendkívül nehézkessé tette az észlelést. Ehhez járult, hogy az igen nagy reflektorok nem is feleltek meg a várakozásnak. Újabban ismét sűrűbben használják a kisebb méretű tükrös T.-okat, mert mióta Liebig feltalálta az ezüsttel bevont üvegtükröket, Steinheil, Foucault és mások ilyen tükrökkel ellátott, könnyű és kitűnő fényerejű T.-okat készítettek. Hogy a reflektorok háttérbe szorultak, annak fő oka az akromatikus lencse feltalálása (Dollond 1758.) és az optikusok kitartó fáradozása nagy méretű lencsék előállítása körül. Az első, aki a nagy reflektorokat hatásban fölülmúló refraktort készített, Fraunhofer. 1818. készült el az a reflektora, melynek objektív-lencséje 9 hüvelyk (21,87 cm.) átmérőjű és melyet még most is használnak a dorpati csillagvizsgálóban. Fraunhofer halála után (1826) örököse és utóda Merz készített még nagyobb refraktorokat. 1839-ben a pulkovai csillagvizsgálónak szállított 14"-nyi (34 cm.) objektív átmérőjű refraktort. Sokkal nagyobb méretűeket állítottak később elő Amerikában, hol Alvan Clark és fia a jelenkor legóriásibb T.-ait készítették. Ezek műhelyéből kerültek ki a washingtoni, chicagói, Lick-obszervatóriumi stb. nagy refraktorok, melyek objektív-átmérője 26-tól 36 angol hüvelyknyire nőtt, míg jelenleg már 40"-nyi átmérőjű refraktorokon is túl készülnek menni. L. még Csillagászati műszerek.

Ami a T.-ok föltalálását illeti, ennek körülményei még maig sincsenek teljesen megállapítva. Igazi távcsövet a legbiztosabb adatok szerint először a hollandiai Lippershey János middelburgi szemüvegcsiszoló készített 1608. A T., melyet készített, az ún. hollandiai, vagyis a mi színházi látcsövünk. Azonkívül még Adrianszon Jakab is szerepel, mint a hollandiai T. egyik első készítője, továbbá Galilei, ki 1610. szintén készített ilyet. A csillagászati megfígyelésre alkalmasabb, ún. asztronómiai T. Kepplertől ered (1611), ki behatóan foglalkozott a lencséken áthaladó fénysugarak törési viszonyaíval. Ő maga nem készíthetett ilyet, az első, aki ilyen T.-ot előállított és használt, Scheiner jezsuita volt. Az ún. földi T.-ot 1645. találta föl Rheita. A tükrös T. első terve Mersennetől származik 1646. Az első tükrös T.-ot Newton készítette 1668-ban, míg a Gregory-félét 1674. Hooke angol fizikus állította elő. A terv Gregorytól ered, de ő maga nem valósította azt meg. A legújabb módosítás a reflektorokra nézve a bécsi Forster és Fritschtől ered. Az ő rövid reflektoruk, melyet Brachi-T.-nak neveztek el, lényegileg a Cassegrain-félével egyezik meg, de a nagy tükör rövid sárgarézcsőben van, míg a kis domború tükör az előbbível szemben külön csőben foglal helyet. Az okuláris lencse csöve nem párhuzamos a tükör tengelyével, hanem kis szöget képez vele. Nagyobb méretek mellett ez a T. nem bizonyult célszerűnek. A lencsés T.-okra nézve az előbb elmondott dolgokon kívül még megemlíthető az ún. dialitikus T. amelyben a flintüveglencse körülbelül fél gyújtótávolságnyira van a másiktól, mely e miatt kisebb méretű lehet. Ezzel a T. maga is rövidül és nagyobb látómezőt és fényerősséget nyer.

Forrás: Pallas Nagylexikon