Tempera

a festészet szabadabb technikáinak egyike, főleg a középkor végén divatozott. Az olaszok e névvel jelölik a fára vagy vászonra festett mindama függő képeket, melyek nem olajfestésüek. Szűkebb értelemben véve a T. a pusztán enyves festésnél tökéletesebb technika; festékanyagát tojásfehérnyével, fügetejjel, vagy illó olajokban oldott viasszal hígítják meg s ugy rakják föl. A T.-eljárásnál az enyv és a kréta keverékével alapzott s lesimított fölületet, amennyiben aranyozott háttérre szükség volt, ennek helyén előbb vörös festékkel vonták be. Az aranyozás után ennek felülete achát- vagy csontszerszámmal lesimíttatott. A festéknek a higító anyaggal való keverését nevezték el temperare-nek (a. m. tartóssá tenni), innen a T. szó. A festéket ez eljárásnál csak vékony rétegben rakták föl. különben lepattogott volna; egybe olvadó szinezés lehetetlen volt, az árnyékolás fokainál az átmenetet finom vonalakkal, apró pontokkal idézték elő s e fárasztó munka mellett is kemény maradt a képek általános hatása. A technika nehézkes voltának elkerülése végett s mivel nedves levegőben igy könnyen lemállott a festés, Német- és Felső-Olaszországban a higító anyagot oldott gyantákkal vagy mézzel vegyítették, hogy a festék ne száradjon meg hirtelen s a szinek is egybeolvadóbbak legyenek. A T.-kép szines firnásszal való bevonása után az szép alaptónust is nyert s fényesebb lett. Az olajtechnika terjedésével a T. egyre veszít jelentőségéből, az aranyozott háttér is idejét multa. Végkép azonban nem veszett ki a T. alkalmazása.

Forrás: Pallas Nagylexikon