Tempera
festészet
a festészet szabadabb technikáinak egyike, főleg a
középkor végén divatozott. Az olaszok e névvel jelölik a fára vagy vászonra
festett mindama függő képeket, melyek nem olajfestésüek. Szűkebb értelemben
véve a T. a pusztán enyves festésnél tökéletesebb technika; festékanyagát
tojásfehérnyével, fügetejjel, vagy illó olajokban oldott viasszal hígítják meg
s ugy rakják föl. A T.-eljárásnál az enyv és a kréta keverékével alapzott s
lesimított fölületet, amennyiben aranyozott háttérre szükség volt, ennek helyén
előbb vörös festékkel vonták be. Az aranyozás után ennek felülete achát- vagy
csontszerszámmal lesimíttatott. A festéknek a higító anyaggal való keverését
nevezték el temperare-nek (a. m. tartóssá tenni), innen a T. szó. A festéket ez
eljárásnál csak vékony rétegben rakták föl. különben lepattogott volna; egybe
olvadó szinezés lehetetlen volt, az árnyékolás fokainál az átmenetet finom
vonalakkal, apró pontokkal idézték elő s e fárasztó munka mellett is kemény
maradt a képek általános hatása. A technika nehézkes voltának elkerülése végett
s mivel nedves levegőben igy könnyen lemállott a festés, Német- és
Felső-Olaszországban a higító anyagot oldott gyantákkal vagy mézzel vegyítették,
hogy a festék ne száradjon meg hirtelen s a szinek is egybeolvadóbbak legyenek.
A T.-kép szines firnásszal való bevonása után az szép alaptónust is nyert s
fényesebb lett. Az olajtechnika terjedésével a T. egyre veszít jelentőségéből,
az aranyozott háttér is idejét multa. Végkép azonban nem veszett ki a T.
alkalmazása.
Forrás: Pallas Nagylexikon
Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is
|