Tengeri tájkép

a tájkép egyik neme; tárgyai a tenger és környezetének a jelenségei. Németalföldön a tájképfestészetben a viz mindenkor nagy szerepet játszott. Jan van Goyen gyakran festett csatornákat, utána a festők hosszu sora keres tárgyakat a tengeren s partjain. A XVII. sz.-ban, mikor a holland flottát egész világtengerek uralták, érte el a T. népszerüsége tetőpontját. Árbocos és vitorlás hajók staffageával látják el, mint Yroom H. C., a ki egyike a legelső holland festőknek e téren, utána Vlieger, Storck, Backhuysen s a köztük legkiválóbb Willem van de Velde. Mivel a nyugalmas tenger nem sok változatosságot nyujt, háborgó állapotában is ábrázolták; drámai hatását még a keretében ábrázolt hajótörések s tengeri csatákkal is igyekeztek emelni. A németalföldiek nyomában más országbeli festők is foglalkoztak a T.-pel. A gőzhajók terjedésével azonban, mivel ezek formája a kötelek szövevényes hálóival, szines vitorlákkal tarka árbocosokéhoz képest egyhangu, a hullámok mozgására, szinjátékára, tajtékzó csillogására terelődött a festők figyelme: a tengeri levegő tüneményeinek ellesésére is törnek, különösen amióta a tájkép hangulatkép formájában újabb lendületet vett. Ma a belgák s egyéb tengerparton lakó népek festői sorában van a legtöbb T.-specialista, de egyebütt is alig van tájfestő, ki útjába ejtvén, a tenger valázsának hatása alatt képet nem festene róla.

Forrás: Pallas Nagylexikon