természetelvűség

A művészet és az esztétika egész történetén végigvonuló elv, mely szerint a művészet feladata a természet minél hívebb ábrázolása. Ez vagy leszűkül a külső természet csalódásig hű utánzására, vagy a külső és a belső természet mimézisét egyaránt jelenti. A reneszánszban az eszményítés elvével párosul, a klasszicizmusban viszont már nem is a természetnek, hanem a klasszikus művészeti mintáknak az utánzását jelenti. A felvilágosodás egyrészt ismét az érintetlen természetet részesíti előnyben (pl. Rousseau); másrészt azonban a teremto fantázia fontosságát emeli ki a természetelvűséggel szemben. A 19. sz.-ban a pozitivizmus közreműködésével a naturalizmusban és az impresszionizmusban csúcsosodik ki a természetelvűség. A későbbi avantgarde és neoavantgarde több irányzata ezzel szemben az ellenkező véglet, a kifejezésesztétika mellett foglal állást.

Szerkesztette: Lapoda Multimédia