Kisszótár


Magyar Magyar Angol Angol
Thiers... ----

Magyar Magyar Német Német
Thiers... ----

Címszavak véletlenül



Címszó:
Tartalom:

Thiers

Lajos Adolf, francia államférfiu, köztársasági elnök és történetiró, szül. Marseilleben 1797 ápr. 15-én, megh. St.-Germain-en-Layeban 1877 szept. 3. Jogot végzett Aixben és u. o. az ügyvédi pályára lépett. De már 1821-ben abba hagyta ezt a pályát és szegénysége dacára Párisban próbált szerencsét. Sikerült neki az alkotmányos Constitutionnel szerkesztőségébe jutnia, hol cikkeivel rövid idő alatt hirnevet szerzett, idővel pedig Talleyrand támogatásával a lap szerkesztője lett. A 20-as évek végén mint történetiró is megalapította hirét a Histoire de la révolution française c. munkával (Páris 1823-27., németül 1827). T. erre (1830 jan. 1.) a Constitutionnelnek hátat fordított és Barrot Odilon és Carrel társaságában a teljesen független National-t indította meg, melynek hasábjain az ál-parlamentáris Polignac-kabinet ellen erős támadásokat intézett. Midőn a Polignac-minisztérium a három hirhedt rendelettel az ellenzéki mozgalmat megfékezni akarta (1830 jul. 26.), a szabadelvü ellenzéki lapok szerkesztői T. elnöklete alatt szövegezték azt a lendületes tiltakozást, mely a juliusi forradalmat kitörésre juttatta. X. Károly bukása után az új kormányformának kérdése foglalkoztatta a szellemeket; T. is azokkal tartott, kik a sokak által követelt köztársaságban veszedelmet látván, az alkotmányos monárkia, illetőleg Orléansi Lajos Fülöp trónjelöltsége mellett kardoskodtak. T.-t erre az államtanács tagjává és pénzügyminisztériumi főtitkárrá tették, 1830 nov. pedig helyettes államtitkárrá. Azonfelül Aixben képviselőnek választatta magát és ezzel arra a küzdtérre lépett, melyen szónoki tehetsége a legfényesebb diadalokat aratta. Périer halála után belügyminiszterré lett (1832 okt. 10.), mely tárcát azonban, nem értvén egyet minisztertársaival, dec. hóban a kereskedelem és a közmunkák tárcájával cserélte fel. Midőn 1836. (mint újonnan kinevezett külügyminiszter) a spanyol szabadelvüekkel rokonszenvezett: Fülöp Lajos 1836 aug. 26. elbocsátotta. T. erre azonnal az ellenzék élére állott és utódát, Molét, ki Lajos Fülöp inasának szerepére vállalkozott, nemkülönben magát a királyt arra oktatta, hogy az alkotmányos monárkiában «le roi regne, il ne gouverne pas», ami azután szálló igeként bejárta a kontinenst. Elvégre a különböző pártok fejei: Guizot és Barrot T.-szel szövetkezvén, Molét leszavazták s miután a Soult-féle kabinet sem volt életre képes, T. nyerte el újból 1840 márc. 1. a miniszterelnöki széket s a mellett a külügyi tárcát. Közbocsánatban részesíté a forrongó köztársasági párt vezéreit és visszahozatta Szt.-Ilonáról Nepoleon hamvait. Ezzel a császár-kultuszt új életre ébresztette, s a saját népszerüségét emelte, de a juliusi dinasztiának ártott. Az 1848-iki köztársaság kikiáltása után T.-t a nemzetgyülésbe választották, ahol mint a mérsékelt alkotmányos pártiak vezére nemcsak a radikális és szocialista képviselőkkel, hanem a bonapartistákkal szemben is megvédte függetlenségét. Az elnök választásakor T. (kit a legtöbben az Orléans-párt hivének tartottak) Napoleon hercegre szavazott. Midőn az új elnök a pápa világi hatalmát francia katonák által helyreállította, T. ezt teljesen helyeselte és a köztársasági és szocialista vezérek üldözését sem ellenezte. Midőn pedig Barrot miniszter Kossuth Lajos miatt, kit Törökország kiadni vonakodott, Ausztriának és Oroszországnak háborut akart izenni, T. Napoleonnal egyetértve, ezt mindenképen ellenezte. Idáig tehát hive volt az új elnöknek, de mihelyt észrevette, hogy Napoleon a parlamentáris útról letér: ellene fordult és a nemzetgyülésben megtámadta. Az államcsíny éjjelén T.-t is letartóztatták, majd pedig számkivetésre itélték. T. erre Angliába távozott, majd Svájcban és Felső-Olaszországban időzött és ezen egész időn át új nagy munkáján dolgozott. Ez a mű a Histoire du Consulat et de l"Empire volt (20 kötet, Páris 1845-62, megvan németül és angolul is). 1852-ben III. Napoleon megengedte, hogy a császár-kultusz és az imperializmus lendülete körül érdemet szerzett tudós történelmi tanulmányai céljából Franciaországba visszatérhessen. T. ekkor Párisban telepedett le, munkájának szentelve minden idejét. Csak 1863. lépett ismét a politikai küzdőtérre, amelyen régibb diadalait újakkal szaporította. Ez évben Párisban ellenzéki programm alapján a törvényhozó testületbe választották, ahol a kis számu ellenzék sorában a második császárság bűneit ostorozta. Az 1869-iki választások után T. is Ollivierbe vetette reményét. Az 1870-iki német háboru kitörésekor pedig ama csekély számu képviselők közé tartozott, akik a háborut ellenezték.

A császárság bukása után T. az ideiglenes kormány megbizásából és hazafias kötelességtudásának engedve, körútra indult az európai udvarokhoz, hogy azoknak közvetítését kikérje; de Londonban és Szt.-Péterváron éppen ugy zárt ajtókra talált, mint Bécsben s Firenzében. A Boreauxban gyülekező nemzetgyülés 1871 febr. 17. majdnem egyhangulag a végrehajtó hatalom fejévé választotta, mire T. különböző pártokból állította össze első minisztériumát, fő feladatának pedig a béke helyreállítását tekintette. Személyesen utazott Favre Gyulával Versaillesbe, hol kedvezőbb föltételek reményében napokig alkudozott Bismarckkal. Végre febr. 26. létrehozta a békét, melyet azután a nemzetgyülés is elfogadott. Alig hogy a gyűlés T. indítványára Versaillesbe tette át székhelyét, máris a kömmün tört ki Párisban (márc. 18.). T egy pillanatig sem habozott ezt az ocsmány lázongást katonai erővel és minden eszközzel leverni, ami azonban csak lassan sikerült. A kommün elnyomása után feloszlatta a Szajna-département kétes viseletü és gyáva nemzetőrségét és az elfogott kommünárdok megfenyítését rendelte el. A béke végleges aláirása után bámulandó tevékenységet fejtett ki, hogy a roppant hadi költség mennél hamarább való lefizetésével hazáját a német okkupációtól megszabadítsa, ami a várakozásokat messzire felülmuló mértékben sikerült is. T. tekintélye és hirneve nagyban elősegítette e példátlan pénzügyi siker kivívását. 1871 augusztus 31-én a nemzetgyülés T.-t 491 szavazattal 93 ellenében a francia köztársaság elnökévé választotta, még pedig három évre. Ebben az állásban, az alkotmánynak megfelelően, kevésbbé folyt be a kormányzat ügyeibe, de a milliárd-kölcsön lebonyolítása és az új véderőtörvény s általános katonakötelezettség keresztülvitele érdekében személyesen exponálta magát. Ebbeli sikereire támaszkodván, elnöki leiratában (1872 nov. 11.) arra szólította föl a nemzetgyülést, hogy a köztársaságot most már véglegesen proklamálja és ezzel kapcsolatban alkotmányos reformokat hozott javaslatba. De ezzel magára zudította a monárkista és klerikális többség haragját, mely felismerte, hogy T.-től hasztalan reméli a monárkia helyreállítását. Midőn T. az 1873 máj. 18. felmerült parlamentáris válságot olyformán oldotta meg, hogy az új minisztériumot tisztán mérsékelt köztársaságiakból alakította meg: a többség az új kabinetet leszavazta. T. levonta e szavazás konzequenciáit s azt hangoztatván, hogy a monárkiát ez idő szerint képtelenségnek tartja, saját lemondását jelentette be, melyet a nemzetgyülés máj. 24. 360 szavazattal 339 ellenében elfogadott. Ezentúl csak ritkán lépett a szószékre, de a mérsékelt köztársaságot tartván Franciaországban egyedül lehetségesnek, ennek szervezésében mindvégig részt vett. Az új választások küszöbén T. falusi birtokán meghalt. A köztársasági párt a lehető legnagyobb pompával kisérte sírjához (a Pere Lachaiseba), ami a kormányt arra birta, hogy a gyászszertartástól távol maradjon. Nemsokára halála után Nancyban és St.-Germain-en-Layeban szobrot állítottak neki. Özvegye, Dosne Eliza, 1880 dec. 12. halt meg; gyermekök nem volt. Magyar nyelven csak kisebb töredékek jelentek meg műveiből, igy: I. Napoleon első trónlemondása. Elba. Visszatérés és Waterloo. Ford. Kecskeméthy A. (2 köt., 1865). A m. tud. akadémia 1864. választá T.-t tagjai közé.

Forrás: Pallas Nagylexikon



Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is