Tiberius

1. Claudius Nero, római császár, szül. Kr. e. 42 nov. 16., megh. Misenum közelében Kr. u. 37 márc. 16. Atyja T. Claudius Nero, anyja Livia Drusilla volt, aki később Augustus császárnak felesége lett. Egymásután emelkedett a legfelsőbb tisztségekre és Kr. e. 15. öccsével Drususszal egyetemben megtörte az alpesi hegylakókat, amiért aztán konzul lett. Livia, aki mindenképen azon volt, hogy T.-nak a trónra való útját egyengesse, Agrippa halála után Kr. e. 12-ben rábirta Augustust, hogy parancsolja meg T.-nak, mikép váljék el feleségétől Vipsania Agrippinától és vegye el Agrippa özvegyét, a császár leányát Juliát, ami 11. meg is történt. Időközbena pannonok Agrippának halála hirére újból fellázadtak. Augustus T.-t küldte ellenük, aki a lázadókat a Száva torkolata körül lakó kelta szkordiszkok segítségével levervén, rendkivül keményen járt el. Midőn a pannonok 11. a dalmatákkal vállvetve újból felkeltek, T. mind a két népet legyőzte, Augustus pedig a dunamelléki provinciákból megalakította Illyricumot. Ezen szervezés idejében T. Galliában tartózkodott, midőn azonban a dákok Pannoniát megrohanták s a dalmaták szintén fegyverhez nyultak, Augustus tüstént a Száva mellékére küldte T.-t, aki kemény küzdelmek árán nemcsak a dalmatákat és pannonokat hódoltatta meg végkép, hanem a Dunán átkelve saját földjükön kereste fel a dákokat és arra kényszerítette, hogy a római nép fenhatóságát ismerjék el. Kr. e. 9. a Duna melléke teljesen csöndes volt, Illyricum határa a Dunáig terjedt, T. méltán megtarthatta a diadalmenetét. Augustusnak abbeli megbizatását, mikép Armeniát a pártusok kezéből kiragadja, el nem fogadta, sőt inkább önkéntes száműzetésbe ment Ródus szigetére. Itt több évet töltött görög irodalmi tanulmányokba, de mellékesen csillagjóslásba merülten, mig Augustusnak haragja lecsillapodott s Livia, kinek időközben Juliát megbuktatnia sikerült, kieszközölte, hogy T. Rómába visszatérhessen (Kr. u. 2.). Ettől fogva T. mint magánember élt a fővárosban, majd mikor az uralkodó legközelebbi rokonai meghaltak, Augustus egyrészt alkalmasabb egyén hiányában, másrészt Livia rábeszélésére, Kr. u. 4. örökbe fogadta T.-t, aki viszont ugyanezt cselekedte unokaöccsével Germanicusszal. Nyomban erre T. Germániába ment, átkelt a Visurgis (Weser) folyón, viz felől támadta meg az északi tengerpartot, sőt az Elbáig hatolt, midőn a Pannoniát és általán a dunai tartományokat fenyegető veszedelem, Maroboduus terjeszkedése folytán a germánokkal szemben minden további akcióval fel kellett hagynia. Augustus félelmetesnek találta azt a hatalmat, melyet Maroboduus a mai Csehországban alapított. Kr. u. 6. kétfelől is támadásra készültek a rómaiak, még pedig ugy hogy T.-nak dél felől kellett volna Maroboduust megtámadnia. El is indult Carnuntumbó, átkelt a Dunán és csak öt napra volt már az ellenség előőrseitől, midőn hire jött, hogy az egész Száva vidéke, melynek helyőrségét T. magával vitte volt, fellázadt. A lázadás akkora arányokat öltött, hogy Maroboduusszal hirtelen fegyverszünetet kötöttek, T. pedig teljes erejével az ellenségre vetette magát, melynek egy része (a breukok) Sirmiumot (Mitrovica) ostromolta, másik része Apolloniáig fosztogatta a tengerpartot. Pannonia lecsendesítése inkább a fellázadt barbárok belső egyenetlensége, mint T. valamely kiváló ténye folytán következett be. Még tovább tartott a küzdelem Dalmáciában, melyet T fővezetése alatt északról délre haladva pacifikáltak a rómaiak. A pacifikáció épp a kellő időben ért véget, mert T.-nak a teutoburgi erdőben szenvedett vereség következtében a Rajna mellékére kellett sietnie, hol a limes Germanicust biztosítota, de a szabad germánokkal szemben nagyon óvatosan viselkedett és a főparancsnokságot már a következő évben átadta Germanicusnak. T. Kr. u. 12 jan. 16. fényes diadalmenettel ülte meg pannoniai győzelmét. Ezen diadalt ábrázolja a bécsi onyx camea. Augustus a triumfuson kivül is bőkezüen jutalmazta T.-nak a birodalom védelme körül szerzett érdemeit s Kr. u. 1. bekövetkezett halálakor ráhagyta a birodalmat. T. egy ideig kérette magát a szenátustól, amig a főhatalmat elfogadta, de aztán Augustus szellemében uralkodott és csak akkor mutatta az utókor szemében annyira kárhozatos zsarnoki vadságát, midőn 23-ban fiát és unokáját elvesztette. Egyáltalán T.-nál a császárnál különbséget kell tennünk fővárosi (római) és provinciális (vidéki) politikája között. A provinciák javát szivén hordta, anyagi jólétökről gondoskodott. Igy történt, hogy Kr. u. 33-34. az Aldunát, illetve annak zuhatagjait a hajózás érekében szabályozni kezdte, mely munkálatokban a kivitel a Legio IV. Scythica és Legio V. Macedonicának jutott. A mű emlékét a Goszpodinnál, továbbá az Izlás zuhatag irányában a Lepanszka sztena falában levő táblás feliratok őrizték meg. Másként alakult azonban viselkedése saját családjával, a szenátussal és a római társadalomnak addig kiváltságos osztályaival szemben. Saját családjával szemben ugy látszik tervszerü boszura gondolt, ama sok keserüségért és csalódásért, mely őt a multban legközelebb állói részéről érte. E sötét családi gyülölködésnek esett áldozatul Agrippina, Germanicus özvegye és két fia, sőt magának T.-nak fia Drusus is, kit a mindenható kegyence Sejanus tett el láb alól. A szenátust nemcsak azzan gyöngítette, hogy minden jogos véleménynyilvánítást felségsértésnek minősített, s besúgói (delatores) útján tudomásul vevén, a legkiméletlenebbül üldözött, hanem az által is, hogy a testőrsereg útján katonai ököljogot helyezett ama testülettel szembe, melyet még Augustus is csak legnagyobb tisztelettel használt fel eszközül. Hasonló irtóháborut folytatott az előkelő római világ ellen s amig Sejanus mindezt intézte, T. pedig 26-31. Capri szigetén a legundokabb kicsapongásokkal szennyezte be a császári bibort, majd Sejanusban is csalódván, egészen az őrjöngésig fokozta zsarnokságát. Amilyen volt élete, olyan volt halála is. Rómába utazván, Campaniában súlyosan megbetegedett. Ájulásból ájulásba esvén, azt hitték, hogy haldoklik és hamarjában kikiáltották Caligulát, aki utódjául fogadott volt. De alig történt ez meg, midőn T. egészen váratlanul magához tért, mire Macro, Sejanus utóda, párnákkal megfojtotta.

2. T. (I.) Konstantin, bizánci császár (578-582), Trákiában született és már II. Justinusnak uralkodása alatt annyira kitünt a csatatéren, hogy a császár 574 szept. 7. kinevezte cézárnak. Mint ilyen a persák ellen megvédte az országot, amiért aztán Justinus halála után neki jutott a trón. Hogy a persák ellen teljes erővel védekezhessék, az avaroktól pénzen vásárolt békét. Csakugyan a rómaiak, különösen Maurikios vezetése alatt, győztesen mérkőztek a persákkal, kiket békére szorítottak. A békeszerződést azonban utóbb megszegték és a háboru változó szerencsével folyt, ugy hogy T. halálakor eldöntetlenül állott a persa-római mérkőzés ügye.

3. T. (II.) Apsimar, bázánci császár, 698-705. uralkodott; éppen katonai parancsnok volt Kilikiában, midőn a sereg Leontios halála után császárrá kiáltotta ki. Mint ilyen Konstantinápoly ellen inult, melyet hatalmába kerített. Testvére Heraklios is győzedelmesen harcolt az arabok ellen. 705. márc. azonban megfordult a kocka. II. Justinianus császár, akit Leontios elűzött volt, a bolgárok segítségével visszafoglalta Konstantinápolyt, T.-t elfogatta és kivégeztette.

Forrás: Pallas Nagylexikon

Kapcsolódás

• Markomannok