Kisszótár


Magyar Magyar Angol Angol
tiszafa yew
tiszavirág drake
tiszavirág drake fly
tiszavirág may-fly
tiszavirág ... ephemeral

Magyar Magyar Német Német
Tisza Theiß (e)

Címszavak véletlenül



Címszó:
Tartalom:

Tisza

(borosjenői nemes, és borosjenői s szegedi gróf) család; régi történeti múlttal bír.

A család legrégibb történetére vonatkozólag igen gyér adatok maradtak reánk s ezek egy részénél az összekötő kapcsot legfeljebb a név azonossága nyújtja, amely nem mindig kétségtelen bizonyítéka az egy családhoz tartozásnak. T. személynévvel már az Árpád-ház alatt találkozunk. Egy II. Endre király alatt (1211) kiállított oklevélben Tyza, filius Nuuhú nevű udvarnokról van említés, mintegy száz évvel későbben egy T. (Thesa, Thysa, Tyssa) mester szerepel, aki mint Mária királyné apródja kezdi pályafutását, s később mint Róbert Károly második nejének Erzsébetnek ajtónállója hű szolgálatai jutalmául Érd, Ladány és Üröm falvakat kapta, s ezeken kívül a pilisvármegyei Borosjenőn is volt jószága. 1327. Tiszay Pál Csongrád vármegye szolgabírája, 1341. T. Jakab fiai Bihar vármegyében Süvegden birtokosok. Itt hosszú időre megszűnnek a különben is gyér adatok egész a XVI. sz.-ig. Ekkor kap címeres nemességet 1578 ápr. 12. Rudolf királytól T. Tamás feleségével Orsolyával s gyermekeivel Mihállyal, Katával, Ilonával s László nevű testvérével együtt, amiért vére hullásával szolgálta a királyt s érte rabságot is szenvedett úgy, hogy nagy summa pénzen kellett kiváltani. E címer különbözik a mai ismert T.-címertől. Mindezek a T.-k lehetnek a mai borosjenői T.-család ősei, de összekötő genealógiai kapocs híján minden kétséget kizárólag legelső ősnek ama György deákot (Georgius literatus T. Makainus de Boros-Jenő) tarthatjuk, aki feleségével s két sógorával együtt 1636 jún. 21-én I. Rákóczi György fejedelemtől Arad, Csanád és Temes vármegyében a török hódoltsághoz tartozó vidékeken tizennégy falut és pusztát nyert adományba. Egy leánya (Erzsébet) volt, aki Csulay György erdélyi ref. «orthodoxus;» püspök vett feleségül, s egy fia I. István, aki birtokszerzései, ügyes gazdálkodása, valamint politikai szereplése és Várad védelménél kitüntetett vitézsége által először emelte ki a T.-nevet a közrendű nemesek sorából. Nemcsak megőrizte ama birtokokat, melyeket György, a törökök zaklatásainak és pusztításainak állandóan kitett területen szerzett, hanem tetemesen gyarapította is azokat. Boros-Jenőben lakott s onnan intézte ügyeit. Közhivatalt is vállalt, 1649. Zaránd vármegye szolgabírája, 1651. országgyűlési követe, majd alispánja lett. Ambícióját mindez nem elégítette ki, e tekintetben helyzete különben is kedvező volt: meghitt barátja Szalárdy János, a történetíró és sógora Csulay püspök az erdélyi fejedelmi udvarnál befolyásos emberek voltak, s célja elérésében hathatósan támogatták. Így történt, hogy mikor II. Rákóczi György elhatározta, hogy megszerzi a lengyel koronát, T. Istvánt szemelte ki, hogy vállalata pártolására vagy legalább elnézésére bírja rá a török udvart. István gyermekkorától fogva ismerte a törököt s a mellett ügyes, éles eszű s óvatos embernek ismerték s erre a szerepre éppen ilyen ember kellett. 1656. foglalta el kapitihai állását s bár eléggé óvatosan járt el, mégsem háríthatta el Rákóczi bukását, sőt magát is bajba sodorta, mert mikor Konstantinápolyban meghallották, hogy Rákóczi Lengyelországból visszavonul, követtársaival együtt elfogták s a Héttoronyba zárták. 1658-ban innen kiszabadult ugyan, de azalatt Boros-Jenő meghódolt a töröknek, s így egyelőre kevés kilátása volt, hogy régi birtokaihoz jusson. Dévára ment s a Barcsay hívei közé állott s ezután még viszontagságos napok vártak reá. 1660. a Rákóczi pártján levő Gyulay elfogta, s három hónapig fogságban tartotta. Innen Váradra ment, melyet nemsokára a török fogott körül. T.-t az öt bástya közül az ostromnak legjobban kitett Aranyos-bástya kapitányává tették s tanulatlan pattantyúsaival 46 napig védte ezt a gyakorlott tüzérség ellenében, amikor 1660 aug. 27. megfogyva és elgyengülve az őrség megadta magát. T. ekkor a szabadon elvonuló őrséggel Debrecenbe ment, ahol harmincadosnak, később pedig Kővár kapitányának tette meg Barcsay Ákos. Barcsay bukása után ismét földönfutóvá lett s Déván vonta meg magát feleségével s leányával, s ezután letűnik a nyilvános szereplés teréről. Kísérletei, hogy régi nagy vagyonát visszaszerezze, sikertelenek voltak; e feladatot ivadékai oldották meg. (V. ö. Komáromy, Tisza-család ősei.) Fia II. István a tordavármegyei kincstári tizedek bérlője, s unokája az ügyvédnek nevelt II. György hasztalan kísérlették meg, az új szerzeményi bizottsággal (neoaquistica commissio) nem boldogultak. Hosszas perlekedés után a pört végre is dédunokája I. László nyerte meg, Hajós és Lehoczky Dániel nevű híres ügyvédek segélyével s a nagyrészben a modenai hercegre szállott 142,653 forintra becsült birtokok helyett cserébe Geszt, Mező-Gyász, Bogyoszlóháza és Csegöd birtokába 1760 szept. 9. ünnepélyesen beiktattatott. Nejéből bályoki Szénás Rebekától három fia III. István, I. József és II. László született. A két elsőnek nem maradtak gyermekei. II. László (1765-1831), aki iskoláig Debrecenben befejezve közpályára lépett, s Bihar vármegye főjegyzője és országgyűlési képviselője és császári-királyi kamarás volt, 1796. Teleki Katalin grófnőt vette nőül s tőle kilenc gyermeke, öt fia (József, Lajos, Károly, Ferenc, Imre) és négy leánya (Karolina, Amália, Vilma, Paulina) származott. Debreceni tanuló korából magyar s latin versei maradtak fent. I. Lajos (született 1789 aug. 5., meghalt 1856 aug. 23.) 1825. Teleki Júlia grófnőt vette nőül, s ugyanezen évben kezdte meg mint Bihar vármegye aljegyzője hivatalos pályáját, s 1829. vármegyei főjegyző, 1832. a vármegye első alispánja és országgyűlési követe, 1841. Bihar vármegye adminisztrátora, a nagy szalontai egyházmegye ségédgondnoka. Hét fia közül: III. László, II. Lajos és Béla gyermekkorukban elhaltak; Domokos (1837-56), Arany János tanítványa, ki jeles költői tehetségének is tanújelét adta, ifjú korban hunyt el IV. László a honvédegylet központi választmányának elnöke, kinek leányai közül Etelka (Zeyk Károlyné) számos műfordításáról ismeretes (amilyenek: Tytler Ann Frater, Leila a szigeten (1890); Leila Angliában (1890); Leila otthon (1890), angolból ford. T. E.; Szünórák, elbeszélések az ifjúság számára (1891); A híres gyermekek (1891); Nagy és dicső emberek történetei, angol források után (1892); Valószínű elbeszélések, franciából ford. stb.); Kálmán, Magyarországnak tizenöt éven át miniszterelnöke; III. Lajos, volt m. kir. közlekedésügyi és ő felsége személye körüli miniszter, 1883 dec. 22-én magyar grófi gangot nyert. T. Kálmánnak nejétől Degenfeld-Schomburg Ilona grófnőtől egy leánya és három fia született: Paulina, Radvánszky Béla báró neje, IV. István országgyűlési képviselő, II. Kálmán (született 1867.) és IV. Lajos (született 1879). A grófi cím és rang 1897 febr. 16-án kelt királyi kézirattal Kálmán fiaira és ezek utódaira (István, ifj. Kálmán, Lajos) is kiterjesztetett.

1. T. Domokos, költő, T. Kálmán testvéröccse, született 1837 október 27., meghalt Geszten 1856 jún. 21. Gondos nevelést nyert szüleitől, különösen anyja nagy hatással volt kedélyének és költői szellemének fejlesztésére. 1851. Arany Jánost hívták meg Gesztre, ki előbb félévig, utóbb két hónapig foglalkozott vele; az ő vezetése alatt bővítette világirodalmi olvasottságát, s tőle vett irányt költői fejlődése. Még érettségi vizsgálata előtt tüdőbaj támadta meg, s noha 1854. anyjával együtt Olaszországban, 1855-56. pedig Egyiptomban telelt, 19-ik évében elhunyt. Pár százra menő, többnyire lírai költeményt irt. Versei javát anyja kiadatta T. D. hátrahagyott versei címen 1857. (második kiadásuk az Olcsó Könyvtárban). A kiadást Arany János rendezte sajtó alá, s ő irt hozzá előszót. A költeményekben a költői gondolatra törekvés, az érzés egyszerű melegsége és a belforma iránti érzék nem közönséges hivatottság jelei.

2. T. István gróf, politikus, T. Kálmán fia, született Budapesten 1861 ápr. 22. Iskoláit nagyrészt magánúton, a két felső gimnáziális osztályt Debrecenben végezte. Egyetemi tanulmányokat Berlinben, Heidelbergában és Budapesten folytatott, az államtudományi doktorságot a budapesti egyetemen nyerte el. Hogy a közigazgatás gyakorlati kérdéseivel megismerkedhessék, a belügyminisztériumban vállalt állást; ez időben élénk részt vett a gazdakör agrárius vitáiban. Az agrárius kérdésekkel elméletileg is sokat foglalkozott s több tanulmánya jelent meg a Budapesti Szemlében s 1897. egy nagyobb munkája is a magyar gabonatermelésről, mely művével a külföldi lapok is sokat foglalkoztak. Miután önkéntesi évét leszolgálta és a huszártiszti rangot elnyerte, a család biharvármegyei (geszti) birtokain telepedett meg, s mint vármegyei bizottsági tag és tiszteletbeli főjegyző tevékeny részt vett a megye politikai és gazdasági életében. 1886 óta a képviselőház tagja, hol a közgazdasági és közigazgatási bizottságban tevékenységet fejt ki. Ezen kívül számos pénzintézetnek és iparvállalatnak elnöke vagy választmányi tagja. Legújabb irodalmi műve Magyar agrárpolitika (Budapest 1897).

3. T. Kálmán, államférfi, volt miniszterelnök, született Geszten 1830 dec. 10. Atyja T. Lajos, anyja Teleki Júlia grófnő volt. Nevelését atyja különös gondja alatt nála idősebb testvérével, Lászlóval együtt otthon a szülei háznál nyerte, s annak vezetése Szőnyi Pálra bízatott. Az erős magyar szellem, mely a geszti udvarház jellemvonása volt, a fiuk nevelésében is érvényesült. A tanulói pálya befejezése után (1848) a vallás- és közoktatásügyi minisztériumban lett számfeletti, később rendes segédfogalmazó. Midőn a kormány Debrecenbe tette át székhelyét, ő is vele ment, ekkor már mint fogalmazó. A szabadságharc leverése után testvéreivel együtt külföldre utazott s másfél évet a külföldi politikai, gazdasági viszonyok s intézmények tanulmányozására fordított. Különösen szorgalmasan látogatta a berlini egyetemet. Majd hazatérve, a családi birtokon gazdálkodásnak szentelte idejét. 1855. a nagyszalontai ref. egyházmegye segédgondnokává választotta, amely díszes állást már atyja is viselte. Ekkor történt az a nevezetes szereplése, mely nevét egyszerre népszerűvé és ünnepeltté tette. Az 1859 szept. 1. kiadott pátens, mely a protestáns autonómiát gyökerében megtámadó intézkedéseket tartalmazott, ellenszegülésre hívta ki a protestáns egyház intéző köreit. A reformátusok tiszántúli egyházkerülete még azon év őszén Debrecenben tartott közgyűlésen napirendre tűzte a sérelmes rendelet tárgyalását. A visszautasításnak egyházi részről Balogh Péter, világi részről T. Kálmán voltak leghatározottabb szószólói. Ugyanily értelemben szólalt föl T. a következő év jan. 11-iki gyűlésen, amidőn szintén minden engedmény vagy egyezkedés határozott visszautasítását ajánlotta, amelyet az egyházkerület csakugyan magáévá tett. Felekezeti különbség nélkül mindenki tudta, hogy a protestáns egyház szabadsága ellen intézett támadás csak befejezése az alkotmány megsemmisítésére irányuló törekvéseknek s T.-ban az alkotmányosság rendületlen bajnokát tisztelte. Az elősejtelmet az októberi diploma csakhamar igazolta. T. rögtön felismerte a veszélyt s magánkörökben ennél is a visszautasítást tartotta leginkább célravezetőnek. Egyházának később sem szűnt meg vezetője lenni (1867 óta a dunántúli református egyházkerület világi gondnoka). Most a hatalom őt is igyekezett behálózni, Bihar vármegye főispánjává nevezte ki, de ő azt nem fogadta el. Ugyanezen év (1860) aug. megnősült, nőül véve Degenfeld-Schomburg Imre gróf leányát Ilonát. Míg anyja részéről a Telekiekkel, Bánffyakkal, Bethlenekkel stb., most neje részéről a Károlyiakkal, Podmaniczkyakkal, Odescalchiakkal jött családi összeköttetésbe.

Az 1861-iki országgyűlésre Debrecen első kerülete választotta meg egyhangúlag képviselőjének, s az ezután egybegyűlt képviselők a ház második ülésén (ápr. 9.) őt választották meg első alelnökké. A megalakult országgyűlésen, melynek legfontosabb tárgya az országgyűlést megnyitó trónbeszédre adandó válasz volt, két nagy párt állott egymással szemközt, az egyik Deákkal élén felirat, a másik Teleki László gróf vezetése alatt határozat alakjában kívánta közölni a felséggel az ország óhaját. Teleki halála után a párt vezetését T. vette kezébe s annak nézetét ő tolmácsolta s védte a tárgyalás folyamán. Az ismét beállott provizórius korszak (1861-65) T. tevékenységét nem zsibbasztotta meg, most a parlament helyett a sajtót használta föl eszméi megismertetésére. A Honban és a Magyar Sajtóban megjelent vezércikkei (Alföldi levelek, 1-6) a gazdaság, kereskedés, ipar legfontosabb kérdéseit, valamint a parlamenti felelős kormány és vármegyei rendszer összeférhetőségét veszik tüzetes tárgyalás alá. E nagy fontosságú tárgya később (1865) ismét visszatért s Parlamenti felelős kormány és megyei rendszer című önálló röpiratban is elmondta nézetét, melynek tartalma az: «nemhogy összeférhetetlenek lennének, de sőt ha jól szerveztetnek, kiegészítik egymást, mindenik ellensúlyozza a másiknak minden más viszonyok között nyilvánuló hibáit, pótolja hiányait». Midőn a koronát különösen Deák húsvéti cikkének hatása közelebb hozta a nemzethez, s a királyi leirat 1865 dec. 10-ikére az országgyűlést ismét összehívta, T.-t ismét Debrecen választotta meg képviselőjének s ezen a nevezetes országgyűlésen Ghyczy Kálmánnal a balközép vezére volt. Befolyása és tekintélye 1867-től mindinkább emelkedett s nem csökkentette ezt az a meghasonlás sem, mely pártja kebelében a delegációba lépés miatt merült föl, s amelynek orvoslására 1868 márc. 17. Nagyváradra értekezletet hívott össze. Neki és pártjának jelentékeny érdeme van abban, hogy az országgyűlés a német-francia háborúval szemben a semlegesség mellett foglalt állást, amely tény világtörténeti fontosságú; a nemzetiségi törvény is részben az ő szellemének bélyegét viseli magán. 1874. a balközép mások vezére, Ghyczy Kálmán belépett a kormányba s most T. egyedül vette kezébe a párt vezetését. 1875 febr. 3. tartott beszédének hatása alatt a Bittó-kormány lemondott s az 1867-iki közjogi alapon a Deák-párt s balközép között fúzió jött létre. Az igy alakult (1875 márc. 3-án) egyesült szabadelvű párt kormányában T. a belügyminiszteri tárcát fogadta el, Wenckheim Béla báró lemondása után pedig 1875 okt. 2. miniszterelnökké kineveztetvén, a kormány vezetését is ő vette át s tizenöt éven át (1875-90) ő volt Magyarország miniszterelnöke s amellett 1875-87. (közben megszakításokkal, amennyiben 1878 okt. 11-től dec. 5-ig pénzügy-, 1879 júl. 11-től szept. 25-ig személykörüli miniszter) belügy-, 1887-90. pénzügyminisztere. Miniszterelnöksége alatt megrázkódások is többször érték a kormányt. Így 1877-ben az Ausztriával való kiegyezés ügyében folytatott tárgyalások idejében le is mondott (febr. 7.), de senki sem merte helyette elvállalni az új kormányalakítás terhét; a következő évben pedig Bosznia és Hercegovina okkupációja miatt, amely az országnak nagy áldozatokba került, de a béke biztosítása, a monarchia hatalmi állásának emelése s keleti politikájának érdekei miatt elkerülhetetlen volt. A következő évben (1879) másik nagy politikai ténye volt az osztrák-magyar monarchia és Németország között létrehozott védő és támadó szövetség, mely az európai béke fantartásának egyik legerősebb biztosítékává lett. 1886-ban a Janszky-ügy rendítette meg kormányát. Az 1888 végén beterjesztett véderőjavaslat igen erős ellenzéket idézett elő és T. állását a parlamentben megingatta. 1890 márc. 13-án a honossági törvény revíziójának tárgyalása alatt tett nyilatkozata következtében, amelynek beváltása Kossuth kijelentései s pártjának magatartása miatt lehetetlenné vált, lemondott a kormányról, s mint «közlegény» vonult vissza a párt kebelébe, hogy annak, mint egyszerű (nagyváradi) képviselő, továbbra is irányítója és kipróbált tanácsadója maradjon. Magyarország legújabb fejlődése, a korona bizalmának s a kiegyezésnek, a magyar állam tekintélyének úgy bent, mint a külfölddel szemben való megszilárdítása, egy konszolidált kormánypárti többség szervezése, a közlekedés fellendülése, a pénzügyi helyzet javulása stb. mind első sorban az ő nevével áll kapcsolatban. A főrendiház reformja, a közegészségügyi és középiskolai törvény, a közigazgatási bizottságok létrehozása, a köztisztviselők minősítése, a nyugdíjtörvény, a Nemzeti Színház dotációja stb. mind az ő fáradozásainak köszönhető. Mindenben inkább a megalkuvásnak, mint a gyökeres megoldásoknak volt az embere. Ezért gyakran és keményen támadták meg azon szempontból, hogy inkább a pártokkal és egyénekkel való elbánásban ügyes, mint szilárd elvek és eszmék után induló; inkább taktikájának, mint a nemzet szellemi és erkölcsi ereje kifejtésének köszöni hatalmát és annak tartósságát. T. politikájának jellemzését az a kijelentése foglalja magában, melyet az 1861-iki országgyűlésen (ápr. 19.) alelnökké megválasztásakor tett: «Bátraknak kell lennünk nemcsak személyesen, de politikánkban is, és mégis óvakodnunk kell a vakmerőségtől; nekünk okosaknak és előrelátóknak kell lennünk, de fölöttébb vigyázni egyszersmind, nehogy ezen két magában megbecsülhetetlen tulajdon túlzása által gyáva politikát kövessünk s óvatosságból magunk adjuk fel azt, mit veszélyeztetni nem akartunk.» Politikai szónoklatait a keresetlen, minden szóvirágoktól ment egyszerűség jellemzi; a magyar parlamentnek aligha volt nála ügyesebb vitatkozó szónoka, aki bámulatosan tudta ellenfele beszédeit széttagolni, gyenge oldalait kimutatni, a humor, sőt sokszor a gúny fegyvereivel nevetségessé tenni. Nincs is senki a magyar parlamentben, ki annyit és annyiszor beszélt volna a legkülönbözőbb kérdésekben mint ő. Személyes önzetlenségét ellenzéki oldalról sem vonták kétségbe; erre nézve a nemzet nagy része miniszterelnöksége tíz éves jubileuma (1885 nov. 29.), egyháza pedig gondnoksága 25-ik évfordulója alkalmával (1892) nyilvánította elismerését és háláját; a király meg 1880. a Szt. István -end nagykeresztjével tüntette ki, s ezen kívül a német fekete- és vörössas-rendjel, az olasz Lazarus-rend, a román csillagrend és a szerb Takova-rend nagykeresztjének, stb. is birtokosa.

4. T. Lajos gróf, T. Kámán és László öccse, született Geszten 1833. Szőnyi Pál vezetése alatt gondos házi nevelésben részesült, 1847. vizsgálatot állott filozófiából a debreceni kollégiumban. 1848. végezte el felsőbb tanulmányait, majd Szűcs Lajos vezetése alatt a jogi tanfolyamot. A szabadságharc leveretése után testvéreivel együtt a berlini egyetemet látogatta. Majd nagyobb körutat tett a Keleten s bejárta Egyiptomot. Az abszolutizmus idején ref. egyházi és iskolai ügyekben élénk tevékenységet fejtett ki mint segédgondnok. 1861. képviselőnek választották s a határozati párt híve volt. 1865. Deák-párti programmal ismét megválasztották képviselőnek; 1867. Bihar vármegye főispánja lett. Nemsokára kilépett a vármegye szolgálatából s alelnöke lett a fővárosi közmunkatanácsnak. 1869. a császári és királyi kamarási címet és jelleget kapta a királytól. 1871 jún. 21. Andrássy a közlekedésügyi tárcát bízta rá, de ezen állásától három év múlva visszalépett és Kerkápolyval beutazta Olaszországot; majd Kelet-Indiában és Afrikában utazott. 1873. titkos tanácsos és a Lipót-rend nagykeresztese lett. 1874. ismét képviselői mandátumot vállalt. 1879., midőn a borzasztó árvíz Szeged városát egészen elöntötte, őt küldte ki a kormány királyi biztosnak a mentesi munkálatok és Szeged város, valamint a Tisza-párt újjáépítésének vezetésére. Ebbeli érdemeiért Szeged díszpolgárának választotta, arcképét tanácsterme számára lefestette és egy utcát nevezett el nevéről, a király pedig 1883. grófi rangra emelte «szegedi» előnévvel. 1884 óta állandóan mint Szeged város első kerületi képviselője foglal helyet a parlamentben. Az új országház létesítése körül kiváló érdemei vannak. 1885 márc. 14. óta a dunamelléki ev. ref. egyházkerület főgondnoka. A Deák-szobor, valamint az új parlament építési végrehajtó bizottságának elnöke; a delegációkban is ismételten elnök volt. Ő volt annak idején a magyar közművelődési egyesületek budapesti országos kongresszusának, utóbb az országos erdészeti egyesületnek az elnöke; 1892 nov. 19-től 1894 jún. 10-ig Wekerle miniszterelnöksége alatt a király személye körüli miniszter volt. 1893. a kőszegi hadgyakorlat alkalmából a vörössas-rend első osztályát kapta a német császártól.

5. T. László, T. Kálmán és Lajos testvére, született Geszten 1829 jún. 27. Tanulmányait a szülői házban kezdette és Pesten folytatta. 1848 elején királyi táblai felesküdt jurátus volt. Márc. 15. után a pesti nemzetőrség soraiba lépett, s előbb mint őrmester, majd mint főhadnagy és zászlóalj segédtiszt szolgált, egyszersmind a földmívelési, kereskedelmi és ipari minisztériumban segédfogalmazó volt. Később a Nádor-huszárokhoz, majd a Miklós-huszárezred zászlaja alá állott és főhadnagyi ranggal dandárparancsnoki segéddé lett. A módi szerencsétlen kimenetelű csatában megsebesült és a Nagyvárad melletti Püspökfürdőben kereset gyógyulást. Itt érte a világosi fegyverletétel híre is. Felgyógyulása után hadi fogságba jutott, de megmenekült. Miután sebei miatt a besorozástól is fölmentették, kiment Berlinbe, ahol másfél évet töltött komoly tanulmányok közt, majd Párizsba és Angliába utazott a politikai intézmények megismerése s az elméleti s gyakorlati közgazdaság tanulmányozása végett. 1852. visszatért Erdélybe, s mint az erdélyi gazdasági egyesület alelnöke mintagazdaságot tartott fenn erdélyi birtokán. A lovaregylet megalapításának is egyik kezdeményezője volt. Sokat buzgólkodott a prot. egyház érdekeiben, mint a nagyenyedi egyházmegye gondnoka. 1866. képviselőnek választották. A véderő-bizottságnak és a honvédegyesület központi választmányának volt elnöke, a déli vasúttársaság igazgatósági tagja s a bécsi általános biztosító társaság budapesti vezérképviselője.

Forrás: Pallas Nagylexikon

Kapcsolódás



Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is