Tolnai

1. Ákos, genre- és arcképfestő, szül. Budapesten 1861. A reáliskola elvégzése után két esztendeig volt a mintarajztanodában Székely Bertalan tanítványa, majd Bécsbe és innen Münchenbe ment, hol Seitz Ottó tanár oldala mellett képezte tovább magát. Müncheni tartózkodásának harmadik esztendejében (1885) festette első képét, mely a kiállításon rokonszenves fogadtatásra talált, az utána következő iskolai év végén pedig éremmel tüntették ki a munkáját. Ekkor hazajött Budapestre s még két esztendeig Benczur mesteriskolájában folytatta tanulmányait. Azóta, rövid drezdai tartózkodását leszámítva, a magyar fővárosban dolgozik. Figyelemre méltóbb művei: A haldokló apáca, Légyott, Modern bacchansnő, Siesta, Lóversenyen, Két testvér, A modern Paris, A három grácia, Kolostori élet. Az általa festett arcképek közül Marietta di Dio, Nikolics Fedor báró, Andrássy Gyula gróf, Teleki Géza gróf, Szögyény-Marich és Hartenau bárónő arcképei említendők. T. a vallásos festészet terén is tett kisérletet, e nemü művei közül főleg Mária a Krisztus-gyermekkel érdemel figyelmet. Tevékenységét a legutóbbi időkben a millenáris kiállítás nagy látványosságának Ős-Budavárának tervezése és festészeti vezetése vette igénybe.

2. T. Andor, l. Festetics .

3. T. F. István, ref. lelkész, tanár és iró, szül. Tolnán 1630., hol atyja polgár volt, megh. Kolozsvárt 1690. Tanult Ecseden, Váradon és Franekerben, itt orvosdoktori fokot nyert Discursus de animo értekezésével (1659). Lelkész lett Kézdi-Vásárhelyen 1662. Fő pártfogója Teleki Mihály ajánlatára a kolozsvári ref. kollégiumba tétetett tanárnak (1666); nagy hatását mutatja, hogy midőn Udvarhelyre akarták lelkészül áthelyezni, az összes diákság Telekihez folyamodott, hogy akadályozza azt meg, különben «árvaságra maradna az oskola, eloszolna és pusztulna, ily jó tanítót más helyen nem kaphatni». Ott is maradt 20 évig. Élete utolsó hat évében kolozsvári lelkipásztor volt. Munkái: Haza békessége avagy egyenes ösvény (prédikáció Radnóton az udvarnál 1663., 2. kiad. Szeben 1664, 32 old.); Igaz keresztyéni és apostoli tudomány s vallás utára vezető kalauz (Kolozsvár 1679, ezer oldalnál bővebb terjedelmü, a katolikus teologia ellen vitázó hittan, a III. könyvben adja a magyar- és erdélyországi reformáció kezdetét, ez a 20 oldal becses adalék egyháztörténelmünkhez); Dialectica secundum principia Petri Rami (tankönyv). V. ö. Benkő József, Transsilvania (Bécs 1778, II. köt., 274 old.); Bod P., Magyar Athenás; Balogh F., A magyar protestáns egyház történelmi irodalma (Debrecen 1879).

4. T. (családi nevén Hagymássy) Lajos, kiváló szatirikus regényiró és lirai költő, szül. Györkönyön (Tolna), hol atyja Hagymássy Sándor községi jegyző volt, 1837 jan. 31. (Édes anyja Kolozsváry Julia.) A legrégibb erdélyi nemes családok egyikéből származott, mely a nemzeti fejedelmek korában előkelő hivatalokat viselt. Egyik ága a Szapolyaiakkal származott át Magyarországra s a reformált hit fölvételet után jószágát vesztvén vallásáért, leszármazói többnyire papi hivatalt viseltek Tolna és Baranya vármegyékben. Ma már csak Tolna vármegyében vannak itt-ott néhányan s ezek közül való T. is, ki alsó iskoláit Gyönkön, a középsőket Nagy-Kőrösön végezte, hol négy évig volt Arany János tanítványa. Sok buzdítást és megbecsülhetetlen útmutatást nyert a nagy költőtől, kihez később is a mestere iránt érzett őszinte bámulat s igaz tisztelet fűzte. T. az újonnan fölállított ref. papnevelő intézetbe Pestre került Ballagi Mór, Székács József és Török Pál vezetése alá s kitünő sikerrel tette le papi vizsgáit. Török azonban a már irói működésével is feltünt fiatal papot lefoglalta a pesti főgimnázium számára, hol T. a magyar, latin és görög irodalomnak tanára lett. Ez időre, a 60-as évek derekára esik T. irói működésének első korszaka, melyben gazdag erü lirai költészete s a dunamenti magyar falusi és kisvárosi életből vett elbeszélései és életképei igen rövid idő alatt az előkelő irók sorába emelték és számára a Kisfaludy-társaság tagságát is megszerezték. Arany Szépirodalmi Figyelője és Koszoruja igen szorgalmas munkatársát birta T.-ban s a mester különben magába zárkózott lelke jól esőn merengett el az ő irányában haladó ifju költő jövőjén. Midőn T. Költeményei 1865. megjelentek, Erdélyi János igy nyilatkozott róla a Budapesti Szemle 1867-iki folyamában: «A forradalom utáni nemzedékből csak T. költeményeit hozom föl. Irt gyönyörü költői elbeszéléseket, családi s genreképeket; dalokat oly kitünő eredetiséggel nyelvben és bensőséggel érzésben, hogy igen érthetőleg van kifejezve benne a népköltészet jótékony hatása, a jövendőhöz való remény biztossága» stb. Ugyane kötetében kiváló formaszépségü műfordításokat adott németből, angolból, dánból, svédből. E korbeli munkássága (beszélyek, életképek, rajzok a falusi életből és a Nyomorék c. kis regénye) még távolról sem mutatják azt a hatalmas szatirikust, ki korát oly erővel fogja festeni, mint irói élete későbbi fénykorában. Midőn Maros-Vásárhelyre lelkészül meghivták 1868., ottani első évei csak folytatását tették budapesti irói munkásságának s hivei benne az «aranyszáju szónokon» némi irodalmi gócpontot teremteni képes vezérirót is ismerte meg. Mindjárt a következő évekbe az Erdély c. szépirodalmi hetilapot indítja meg, hogy ezzel a közpolitikáról az irodalomra és szépészetre terelje a székely főváros figyelmét, majd megnyervén a nagy erdélyi oligárka Apor Károly báró barátságát, egy szépirodalmi kört alakít Kemény Zsigmond-társaság név alatt, melynek későbbi közlönyét is szerkeszti. Ez első évekből csak Az én ismerőseim c. beszélygyüjteménye (és Az urak c. egykötetes regénye származik, melyekhez 1874-ben a Somvári Fényes Ádám úr c. nagyobb elbeszélése járul, melynek élesedni kezdő szatirája már előre mutat T. későbbi pályájára. E közben azonban inkább költői tervek foglalják el, nagy eposzba kezd, mely a honfoglalás korában játszanék, pár éneke meg is jelenik, de feltünést nem kelt. T.-t ez nem csüggeszti, szeretett neje, szül. Sugár Fanni asszony és fia körében feledi bajait. S erre szüksége is van, mert hiveivel csakhamar megkezdődik tizéves háboruja, melyet alkalmazkodni nem tudó heves természete idéz elő. Tagadhatatlanul mindkét részen volt hiba s az elkeseredett harc T. lelkét felforgatta teljesen. Erre szüksége volt, hogy igazi szatirikussá legyen, óriási szenvedésekre, melyekben bő része volt. Irodalmi tanulmányait, melyekből 1877. készült el a később doktori értekezéssé vált Tompa Mihály költészete c. igen magvas, nagyszabásu tanulmány, félbeszakította a harc és más útra terelte az irót. Ámbár 1879. kitüntetéssel nyeri el a doktori fokozatot s a budapesti egyetem még azon évben magántanárul habilitálja, nem haladhat ez úton, mert félelmes tollát a környezői ellen kell fordítania. S itt következik T. második irói korszaka. Egymásután jelennek meg: A nemes vér és A báróné ténsasszony (1882), majd az Oszlopbáró és Az új főispán (1885). Különösen kimagaslik T. e nemü művei közül az Oszlopbáró, melyet egységes, kerek szerkezete és csontig ható éles jellemzése, rendkivüli erejü korfestése, mellyel mint mikrokozmosul használva egy kálvinista kollégium képét, az egész magyar társadalmat mutatja be, megdöbbentő hatásu. Későbbi regényei nagy része, mint a Polgármester úr, A szegény emberek útja, Eladó birtokok jóformán ugyanazon alakokat hozza szemünk elé, de új, gazdag cselekményekben, mig A falu urai egész zolai szinezettel mutatja be a parasztságnak is romlott oldalait, pár évvel megelőzve Zola hires La Terre-jét, mellyel irányában csodás intuició folytán megegyez. A hiveivel folytatott harcnak 1884. szakadt vége, midőn T. önkényt lemondván lelkészi állásáról, Budapestre költözött vissza s itt bámulatos irói tevékenységet fejtett ki. Nem volt hét, melyen a napilapok egy-két tárcarajzot ne közöltek volna tőle, egyszerre két-három regénye folyt különböző lapokban s 1885. s a következő években két lapot is szerkesztett egyszerre. Műveit többi között Láng Lajos, Neugebauer László, Szarvady Frigyes, Silberstein Adolf és mások ismertették meg a külfölddel. Hogy T. regényeivel és rajzaival (ezek egy része Az új Magyarország cím alatt két kötetben megjelent) temérdek sok ellenséget szerzett magának, ez természetes s ezért érthető, hogy egyetemi képesítése és középiskolai tanári multja után se tudott sokáig megfelelő álláshoz jutni, mely küzdelmes életét valamivel kényelmesebbé tette volna. Végre 1889. jutott be a főváros szolgálatába, előbb mint óraadó, majd rendes s végre igazgató-tanárul, mely állásban jelenleg is működik a IX. kerületi polgári iskolánál. Sokféle próbálkozása közül, mellyel új irányt akart törni irodalmunkban, kiváló nevezetességü Irodalom c. kritikai hetilapja (1887), melyet saját költségén adott ki, de jórészt maga is irt. Tanulmányait később, összes nagyobb epikusainkról, továbbá a Kisfaludyakról, Berzsenyiről, Csokonairól, Eötvösről és kiválóbb kortársairól 1890-96. különböző lapokban kiadta s azok két vaskos kötetet tennének ki könyvalakban.

T. önállóan megjelent szépirodalmi művei jegyzékét a következőleg állítottuk össze: Költeményei (Pest 1865); Beszélyek (2 köt., u-. o. 1867); Életképek (u. o. 1867); Az én ismerőseim (u. o. 1871); A Somvári Fényes Ádám ur (u. o. 1874); Az új Magyarország (2 köt., u. o. 1887); Beszélyek (u. o. 1892); A nyomorék (u. o. 1866); Az urak (u. o. 1872); A nemes vér (2 kötet, u. o. 1882); A báróné ténsasszony (2 köt., u. o. 1882); Az oszlopbáró (u. o. 1884); Dániel pap lesz (u. o. 1884); Az új főispán (3 köt., u. o. 1885); A jubilánsok (u. o. 1885); A falu urai (u. o. 1885); A polgármester ur (2 köt., u. o. 1886); Eladó birtokok (2 köt., u. o. 1886); A jégkisasszony (u. o. 1888); Szegény emberek útja (2 köt., u. o. 1889); A rongyos (u. o. 1889); Én fogtam meg (u. o. 1890); A mi fajunk (u. o. 1891); Csak egy asszony (u. o. 1893); A paizs (u. o. 1894). Ezenkivül hirlapokban megjelent, de önálló kiadást nem ért számos regénye, mint: A Zsuzsink (az Ország-Világban); A tolvaj asszony (Pesti Napló 1887); Új föld, új remény (u. o. 1889) stb. Beszélyei, rajzai, életképei meghaladják az ezeret. Kritikai és irodalmi tanulmányaiból a nevezetesebbek: Tompa Mihály költészete (Budapesti Szemle 1878, külön kiadásban is megjelent mint doktori értekezlet); Eötvös József báró költeményeiről (Koszoru 1880); Arany epikai töredékei (Magyar Szalon 1887); Gyulai Pál (Irodalom 1887); Kiss József (u. o.); Jókai jellemzése; Csokonai; Berzsenyi; Kisfaludy Károly és Sándor (Magyar Szemle 1894); Huszonöt év irodalma 1867-92. (u. o. 1892); Ábrányi Emil költeményei; Baksay Sándor beszélyei; Komócsy József; Mikszáth Kálmán; Rákosi Jenő (Képes Családi Lapok 1890); Ujabb költőink; Újabb beszélyiróink (u. o. 1894); Zrinyi Miklós: Szigetvár veszedelme; Vörösmarty: Zalán futása; Arany: Buda halála; Attila-mondák (u. o. 1896). Szerkesztői működése: az Erdélyt 1870-71., a marosvásárhelyi Kemény-Zsigmond-társaság Figyelőjét szerkesztette 1883-84., A Gondűző c. szépirodalmi és kritikai lapot s a Főváros közgazdasági és társadalmi lapot 1885-87., Irodalom c. esztetikai hetilapot 1887., a Képes Családi Lapokat 1887 óta maig.

5. T. Vilmos, előbbi nevén Lehr, lőrinci Lehr Zsigmond fia, szül. Pozsonyban 1870 jul. 24. Tanulmányait az aradi kir. kat. főgimnáziumon s a budapesti tudományegyetem bölcsészeti szakán végezte, melyeknek befejeztével 1893. a pozsonyi ág. hitv. ev. liceum, majd 1897. a budapesti ev. főgimnázium tanárává lett. Irt irodalomtörténeti, verstani cikkeket, ismertetéseket az Egyetemes Philologiai Közlönybe, nyelvészetieket a Magyar Nyelvőrbe, az Ethnographiába. Önálló munkája: A leoninus (Budapest 1892). Fordítgatott angolból, franciából költeményeket (Poe Edgár: Lee Anikó, menyegzői ballada; Arnauld: A levél stb.); novellákat (Poe Edgár: Valdemár esete; Catulle Mendes: A visszautasított mennyország stb.); a Hétbe, Fővárosi Lapokba, Magyar Szemlébe stb. Megirta a pozsonyi liceumi magyar társaság történetét (1896).

Forrás: Pallas Nagylexikon