Kisszótár


Magyar Magyar Angol Angol
Török iroda... ----

Magyar Magyar Német Német
Török iroda... ----

Címszavak véletlenül



Címszó:
Tartalom:

Török irodalom

Az oszmán nép politikai története a XIV. sz.-dal kezdődik. És miként a még ki nem forrott birodalom mondai homályokba van burkolózva, épp ugy kezdődik meg az irodalma is egy még meg nem állapodott nyelv mondai anyagával. Az oszmán nyelv alapja az a türkmen tájbeszéd volt, melyet középázsiai hazájukból hoztak és amely az új hazával szomszédos szeldsuki nép nyelvéhez állott közelebb. Az oszmán irodalom is a XIV. sz.-dal veszi kezdetét. Az iszlám műveltség fő fészke akkor Persia volt és ennek költészetével és tudósaival ismerkedtek meg a törökök legelőbb. Innen van, hogy első tudósaik és iróik a persa seikhek és ulemák voltak. Ehhez járult, hogy egy oly kiváló szellem telepedett meg az új birodalomban, aki egymaga is képes volt az oszmán irodalom fejlődésének irányt adni. Ez volt Dseláleddin seikh, a nagy misztikus költő, a Mesznevi c. munka és műfaj megalapítója. E munka tekinthető a fejlődő török költészet első forrásának. Hatása századokra nyult át, sőt az oszmán nyelv fejlődésének is irányt adott, amennyiben persa szók és kitételek honosodnak meg a török nyelvben és a mesznevin kivül átveszik a divánt is, mely többnyire lirai és dicsőítő költemények gyüjteményét jelenti. A nagy seikh méltó utódja volt fia Veled szultán, aki először szólaltatta meg a török nyelvet. E korban szólalt meg az első török nyelvü és török nemzetiségü lantos költő is. A XIV. sz. elején lép fel az isteni szerelem dallója seikh Ásik pasa és divánjával a török irodalmi nyelvet és török költészetet megalapítja. Dervis volt ő is, mint e korszak majdnem valamennyi költője. Divánjának tárgya a szimbolikus isteni szerelem volt, különféle jeleivel és hatásával, a szerető és szeretett közötti viszony fejtegetésével. Majdnem egy időben élt vele egy másik török költő, Elván seikh. Nagy didaktikus költeménye a miszticizmus egész rendszerét magába foglalja és elsőnek szólal meg benne a tiltott italnak, a bornak a poézisa. Harmadiknak a brusszai születésü Szulejmán cselebi lép fel, mint a legkiválóbb didaktikus és dicsőítő költemények szerzője. Ő kezdette meg a sorát a nagy számu mevlud- vagyis a próféta születését megiró költőknek. Ez a három költő tölti be a T. első korszakát, a XIV. sz.-it.

Az oszmán birodalom fénykora a XV. és XVI. századra esik. E kor egyúttal az irodalom fellendülésének a kora s virágzásának a fénypontja. Bámulatos gyorsan terjeszkedik az oszmán uralom és egy időben a török költészet is bővül és erősödik. És amikorra Bizánc válik a khalifa székhelyévé, eléri a birodalom nemcsak külső, hanem intellektuális hatalmának is tetőpontját. Kiformálódik az oszmán nyelv, értvén e nyelven azt az irodalmi stílust, mely előbb a persa, majd az arab elemmel is annyira átszűrődik, hogy alkalmassá válik ugy a persa nyelv szinpompáját, mint az arab mondakötés erőteljességét harmonikusan összeolvasztani. Az oszmán irodalom második korszaka a XV. és XVI. sz.-ot tölti be. E korszak ugy költészete, mint nyelvi irányára nézve két egymásba folyó részre oszlik. Az első a XV. sz.-é, a persa hatás kiegészítő folytatása, a második a XVI. sz.-é, az arab befolyás érvényesülése. Amaz Fatih Mohammednek, Bizánc meghódítójának a kora, emez pedig Budavára elfoglalójáé, a «pompás» Szolimáné. Az első rész (a XV. sz.) abban különbözik az előző kortól, hogy az irodalomnak már nem seikhek többé a vezetői, nem dervisklastromok a tanyái, hanem dicsőséges padisák és fénytől áradozó udvaraik. A khalifátus korlátlan ura a költészet birodalmán is uralkodik, a költőket befogadja kegyeibe és udvartartása részesivé teszi őket. E korban a tanító és panegirikus költemények némileg háttérbe szorulnak és diadalmasan vonul be az oszmán poézis udvarába a persa regényes eposz-irodalom és a lira. Kezdetben csak mint utánzat, majd hovatovább önállósulva. A persa irodalom kiváló mesterművekben tudta feldolgozni a különböző forrásokból eredő regényes eposzokat. A legkiválóbbak egyike Nizámi volt és ennek egyik művét Hoszrev és Sirint dolgozta át Seikhi, Murad szultánnak egyenes felszólítására. Egy másik kiváló persa epikusnak Dsáminak is méltó tolmácsolója akadt a török Hámdiban, aki a nagy persa költőnek több művét ültette hazája irodalmába. E korban jelentkezett nagyobb önállósággal a lira is. A lirai költészet kezdetben inkább a miszticizmus szolgálatában állott és főleg didaktikus szinezetü volt. A nő és a szerelem még nem volt a költői ömlengéseknek igazi tárgya. De mennél inkább gyengült a miszticizmus, annál erősebbekké kezdenek válni a lirai elemek, melyekbe azonban egy diszharmonikus vonás, a sodomita bűnök állatias érzékisége is bele kezd vegyülni. Másik eleme a lirának a bor dicsőítése, keleti anakreonizmus volt. Az első jelentékenyebb török lirikus Ahmed pasa volt. Kaszide és Gázel nevü költeményeiben sok az ódai fenség, hasonlataiban és költői képeiben sok az eredetiség és élénkség, a nélkül, hogy dagályossá vagy érthetetlenné válnék. Nagyobb költői tehetség volt Nedsáti a divánköltő, akit kortársai, a biografusok az oszmán lirai költészet királyának neveztek el. Ő jár legközelebb az ideális szerelem fogalmához és költői kifejezéseinek újsága és merészsége jó sokáig az első helyet biztosították számára. Követői közül az első török nőköltő Mihri válik ki.

A XVI. sz.-dal ismét emelkedett a birodalom politikai nagysága. Tetőpontját II. Szolimán és utóda Szelim alatt érte el és ezen időszakban az irodalom is eddig el nem ért fokra szállott. Az udvari költészet inkább élte világát, mint valaha, és II. Mohammeddel egész sora kezdődik meg a költő-szultánoknak. A szerencsétlen Dsem herceg, az európaiak Zizimje egész divánt zengett össze földi szenvedéseiről; Szelim szultán persa költeményeket irt, sőt költő volt a nagy Szolimán is a korabeli herceg-efendik majdnem valamennyije. E korban az arab szókincs befolyása kezd érvényesülni és az az ötven esztendő, mely Szolimán és Szelim közt oszlik meg, fénypontja marad a török politikai és irodalmi dicsőségének. Az előbbi kor romantikus költőinek folytatásakép Fázli jelenik meg, a török szépirodalom egyik leghiresebb költeményének: a Rózsa és fülemülének szerzője. E mű alapja az a szép persa mitosz, mely a dalnokok fejdelmének a fülemülének és virágok királynéjának a rózsának allegorikus szerelmi történetét tartalmazza. Csak egy költő multa őt felül a regényes eposzban és ez Lámi, a persa romantikus költemények legkiválóbb átültetője, a prózai és költői stíl utólérhetetlen mestere, és ahogy kortársai nevezik: a mesznevi koronája, a romantikus eposz fejedelme, királya és császárja. Regényes eposzai közül legnevezetesebb a Ferhád és Sirin, és lirai költeményei közül egy kétszáz soros kaszidéje a rózsáról a legkiválóbb. Amilyen joggal nevezték el Lámit a romantikus költemények császárjának, épp oly jogosan illeti meg a törökök legnagyobb dalköltőjét Bákit a lirikusok khánjának, khagánjának s szultánjának a neve. Összes lirai költeményei egy divánba vannak összefoglalva. A szerelem összes gyömöreit és fájdalmait, a nő szépség ezer finomságait, a válás kínzó gyötrelmeit egyetlen egy török költő se tudta oly meglepő virtuózitással kifejezni, mint Báki. Ihletett költője volt ő az eszményi szerelemnek és a női szépségek leirásának. E kor költői közül még Fuzuli tarthat számot a megemlítésre, mint főleg az opiumi élvezetek és egyéb érzéki gyönyörök dallója, ugyszintén Meszihi is, mint sok más költője e kornak, akik főleg II. Szelim uralkodása idejében a XVI. sz. vége felé egyre jobban sülyednek az érzékiség posványába. E korszak egyik kiváló alakja gyanánt még seikh Gálib, vagy népszerübb néven Gálib dede említendő, aki divánjában mint a nemesebb érzelmek dallója ismeretes. Műveit mai nap is olvassák.

A török birodalom fénykora után rohamosan kezdett beállani a hanyatlás. Az ország politikai süllyedésével egyidőben áll be az irodalomnak és főleg a költészetnek is a hanyatlása. A költők erkölcsi süllyedése, élükön a XVII. sz. versiró szultánjával, egyre rohamosabb. Kezdetben még igyekeznek rajta, hogy mámoros költészetüket, bűnös és zsarnoki szenvedélyeiket a miszticizmus fátyolával takargassák. A miszticizmus kezd ismét divatba jönni, csakhogy a lelki rajongásnak nem a vallás többé a forrása, mint a régi seikhek korában, hanem alacsony szenvedélyek és az érzékek eltompultsága. E korszaknak aránylag sok költője van, de kiváló alig. Mintha az irodalom is megérezte volna a reformok szükségességét, a régi hagyományokkal való szakítást. És mint eddigelé történt, ugy ezután is látható a kapcsolat, mely az irodalmat a politikai élethez köti, és alig lép fel a reformáló II. Mahmud, már előre kezdi vetni árnyékát az irodalom újjászületésének mozgalma is.

A T. legújabb korszaka II. Mahmuddal kezdődik. Ezúttal is ama politikai eseményekkel volt összefüggésben, melyek arra indították az uralkodót, hogy birodalmát az európai viszonyokhoz alkalmazza ugy társadalmi mint politikai tekintetekben. A hátti humájun évszázadok tradicióinak vetett véget. Azokat a válaszfalakat volt hivatva lerombolni, melyek a különböző vallások és különböző nemzetiségek közt fennállottak és amelyek már annyira kiélesedőben voltak, hogy a birodalom sorsára is végzetessé válhattak. Az európai eszmék közelsége nemcsak a politikai élet nyilvánulásaiban kezdte befolyását éreztetni, hanem megnyilatkozott az irodalmi életben is. És itt az átmenetnek, az áthidalásnak minden nyoma nélkül. Az irodalom teljes hanyatlását főleg azoknak a férfiaknak volt alkalmuk szivükre venni, akik államférfiui minőségükben a Nyugat országaiban is megfordultak, vagy pedig nyelvtudásaik révén a nyugati irodalmaknak a nyelvre és nemzetre gyakorolt más-másféle hatását. Amott a nemzet közkincse volt az irodalom, emitt egy osztályé, a vallás- és törvénytudók kisebbségéé. Amott fejlődést és a fejlődő viszonyokkal való összeforrást láttak, emitt hanyatlást és visszaesést. Nyugaton művelő hatása volt az irodalomnak, Keleten éppen gátolta a műveltséget; egyebütt a népet nevelte és a nemzet zöméhez szólott, náluk a nép meg sem értette és igy hatás nélkül maradt. Nem volt meg e népnek a keleti műveltsége sem. Mindenek előtt nyelvre volt szükségök. Olyan nyelvre, melyet nemcsak a tudományok embere, hanem a nemzet zöme is megért, és amely kifejezheti mindazokat a fogalmakat, melyekkel a népet meg akarják ismertetni. Új stílust akartak, egy nemzeti török stílust. A mozgalom kezdetben az államférfiaktól indult ki. Ők első sorban politikai okokból akarták e reformot, mert a nemzeti tudat felébresztését tartották fő-fő szükségnek és mert a szultán reformjainak csak e nemzeti tudat megerősödésével reméltek sikert. A nyelvbeli reformok megindítója az újító szultán nagyeszü külügyminisztere Akif pasa volt. Egyik legbuzgóbb és legóvatosabb munkatársa a padisah reformterveinek, melyeket ritka államférfiui ügyességgel tudott végrehajtani. Kiváló érdemet mint az új stílus (tárz-i dsedid) megteremtője szerzett magának. Egy insát vagy stílustant adott ki, mely könyvében szakít a régi török, most már ó-stílus terjengős, dagályos és hosszura nyuló mondatszerkezeteivel és e helyett világosan, elevenen, rövidebb mondatokban igyekszik mondani valóját kifejezni. Ugy politikai, mint irodalmi téren való újításainak több követője akadt az akkor szereplő államférfiak sorában. Az elsők közt voltak: Ali pasa, a mindenható nagyvezir, és vele egy időben Rasid pasa, aki az 1851. megnyilt török tudós társaságot azzal nyitotta meg, hogy a tudománynak és az értelmi műveltségnek európaiasan hangzó dicséretét értelmezte. Resid pasa jórészt elfogadta elődje újításait a hivatalos stílus újjáteremtésében és először kezdte hangoztatni, hogy a nyelvben nyilatkozik meg a nemzet értelmi ereje. E mélyen gondolkozó államférfiak sorát Fuád pasa egészíti ki, szintén e kor egyik kiváló politikai irója és tudósa. Az ő fellépése főleg azért fontos, mert ő már a korabeli szépirodalmi irókra is akart reformterveivel hatni és nem kisebb embert nyert meg szeméinek, mint a belletrisztikus irásmód reformátorát Sinászi efendit. Érdemét még azzal is növelte, hogy a nyugati nyelvek szempontjából tette a török nyelvet vizsgálat tárgyává, és az első európaias török grammatikát ő irta meg.

A szépirodalom, a század elejétől egészen a hatvanas évekig, tespedőben volt. A politikai irók, illetve államférfiak az állam reformterveivel voltak elfoglalva, melyek máris kezdtek némi visszahatást szülni a fölébresztett közvéleményben. Érezték, hogy ha az iszlám műveltség összedől, vége a politikai hatalomnak is. E felfogásuak pártját az ó-törökök pártjának nevezték. Időközben Medsid, majd Aziz szultán lépett a trónra. A forradalmi szellő, mely az egész Balkánon végigsuhogott, érezhető volt Sztambulban is, és az irókat illeti meg a dicsőség, hogy a nemzetnek nyelvi és politikai öntudatára való ébresztését keresztül vitték. Most már itt volt az ideje, hogy a nemzethez a nemzet nyelvén beszéljenek, és hogy a nyelv fejlesztéséhez komolyan hozzálássanak. Belátták azt is, hogy a nyugati befolyás elől nem zárkózhatnak el többé. Az államférfiaktól, akik Aziz alatt különben is tétlenségre voltak kárhoztatva, ők vették át a vezetést. Az európai eszméktől nem ijedtek vissza, noha megbarátkozni ők sem tudtak velök. Kényszerüség hatása alatt állottak és megdöbbenéssel vették észre, hogy nem a mohammedánság az, melyet veszély fenyeget, hanem maga a török mint nemzetiség. És támadtak irók, akik az új fogalmakat terjeszteni kezdték és támadtak költők, kik a haza és testvériség fogalmát magyarázgatták a nép előtt. E szókat irta zászlajára az új- vagy ifjú-törökök gárdája, és megüzenték a harcot az ósdiaknak, konzervativ törököknek. Egy lázban volt az egész főváros. Az ósdi turbán egyszerre hullott le róluk és vele együtt a kaftán, mely százados sötétséget takart. Talizmánná vált a haza (vatan) szó és tudatára ébredtek török nemzeti (millet) tudatuknak. Nem európaiaskodáson kezdték, ez gyülöletes maradt előttök továbbra is, hanem az iszlám gondolatvilágából, főleg abból a részéből, mely maradiságra kárhoztatta őket, akartak kibontakozni. Hisz az ifju-törökök talán még fanatikusabbak, még mohammedánabbak voltak, mint az ósdiak. A különbség csak az volt köztük, hogy az ósdiak pusztán a vallásukat féltették, az ifjak meg első sorban a nemzetüket. Amazok jelszava: mindent a vallásért, emezeké: mindent a nemzetért.

Ez irány képviselőiből telt ki a legújabb korszak irodalma. Ugy a forradalmi mozgalmaknak, mint a nyelv és irodalom reformjának Sinászi efendi állott az élén. Munkáinak csak egy része jelent meg, de kéziratban közkézen forgott valamennyi, melyek mindegyikében az elavult eszmékkel való szakítást hirdette. Modernebb gondolkozásra késztette nemzetét és övé a legnagyobb érdem, hogy megtalálta a nemzettel való érintkezésnek a legtermészetesebb útját. Ő hirdette először, hogy mindenekelőtt a nyelvet kell nemzetivé tenni, és olyan irásmódra törekedni, hogy még a kevésbbé iskolázott is megértse. Hozzákezdett egy nagy török szótár megirásához, melyre első sorban hazánkfia, néhai Szilágyi Dániel, akivel benső barátságban élt, buzdította. Költeményei és műfordításai csak a legutóbbi években jelenhettek meg, de irodalmi munkásságának javarésze elpusztult. Ugyancsak ő volt az, aki a népköltési hagyományok gyüjtését sürgette. E téren még semmi se történt és nem történt volna eddig se, ha maga nem lát hozzá és néhány száz közmondást össze nem gyüjt. A török nyelvvel foglalkozó európaiak jó ideig csakis ezen gyüjteményből ismerték a nép nyelvét. Ő vitte először a nép nyelvét a szinpadra és oly társadalmi fonákságokat mert benne ostorozni, mely őt az iszlám tanaival hozta összeütközésbe. Hasonló nyomokon járt Ahmed Vefik pasa, a későbbi nagyvezir és Brussza hires kormányzója. Mint elődje, ő is a szótáriráson kezdte, és munkája a Lehcse, mely két testes kötetben jelent meg, maig is a legkitünőbb szótári munka. Kevés kortársa ismerte ugy a nép nyelvét mint ő, és szótárában oly gazdag népnyelvi anyag van összehalmozva, hogy a legbecsesebb nyelvi forrásmunkává lett. Ő e korszaknak a legkiválóbb műfordítója. A Télémaque fordítása örökbecsü emléke marad a prózai stil akkori fejlettségének. Nemkülönben Moliere- és Shakespere-fordításai, melyeket bámulatos hűséggel és virtuozitással tudott tolmácsolni. Irodalmi munkásságának javarésze brusszai kormányzóskodása idejére esik. A tudomány és szinművészet költözködött be a mély tudományu váli pasa konakjába és a kisázsiai Olimpusok városában oly irodalmi életet teremtett, mely Sztambulét is majdnem felülmulta. Legszivesebben a szinművészettel foglalkozott. Saját költségén állíttatott fel szinházat; szinészeket és szinésznőket, utóbbiakul örmény nőket szerződtetett, szindarabot irt nekik, sőt közönségről is gondoskodott. Hazáját mint nagyvezir szolgálta és midőn a legválságosabb időkben megnyilt egy időre az első török parlament, ő volt az új képviselőház első elnöke. A rumili-hiszári magányába vonult ex-nagyvezirnek sok tekintetben volt ellentéte e kor egy másik nagy politikus irója Dsevdet pasa. Abban közösek az érdemeik, hogy az újabb irodalmi stílus megteremtéséhez jelentékenyen hozzájárultak. Csakhogy mig Vefik pasa európai eszmék és műformák átvételét tartotta erre szükségesnek, addig az akkor még Dsevdet efendi az iszlám tanaiban kutatott források után. A megújított nyelvet csak eszköznek nézte és nem célnak. És valóban az ő egész irói munkássága, főleg pedig történetirói működése e mellett tesz tanuságot. Modernebb nyelven ő irta meg először nemzete történetét, melyben a mult századokbeli tarikhok felhasználásával forrásmunkát nyujtott a példáján lelkesülő újabb történészeknek. Az iskolai kézikönyvek irói mind az ő műve nyomain haladtak. Megirta a próféta történetét is, szakítva azokkal a régi hagyományokkal, melyek a miszticizmus tanaival táplálkoztak. Pertev pasa és Zia pasa egészítik ki a modern irány régibb gárdáját. Az előbbi mint műfordító szolgálta az irodalmat és Rousseau s Hugo Viktor néhány költeményének átültetésével példát mutatott az európai versmérték meghonosítására. A hagyományos arab verseléssel, mely az átalakult nyelvre már nem illett többé, ő próbált először szakítani. Zia pasa mint külföldi nagykövet élt sokáig különböző európai városokban és midőn évek multán visszaérkezett hazájába, mint nyelvújító és történetiró foglalt helyet a modernek közt. De mig a nyelvhasználatban és a költészet művelésében nyugati nyomokon haladt, addig Andaluzia, illetve Hispania története címü művében lángoló gyülölettel ir mindarról, ami csak európai. E műve némi visszahatása akart lenni az akkori politikai viszonyok okozta elkeseredésnek. Könyvének azonban csak muló hatása volt. Szadullah bej, a későbbi bécsi nagykövet, főleg a széppróza fejlesztésére volt jótékony hatással. Leveleiben, melyeket európai városokról s intézményekről irt, finom ízlésü stilisztának mutatkozik. Az újításokkal szemben kissé óvatos ugyan és gyakrabban hangozttja a nyelvbeli reformok terén az óvatos mérsékletet.

Időközben egyre válságosabbá lett az ország politikai helyzete. Az új-törökök mozgalmával egy időben megindultak a Balkán összes nemzetiségi mozgalmai, melyek éle a török birodalom területi épsége ellen irányult. Már csak hónapok, hetek választották el az országot attól az időponttól, melytől egész jövője, létkérdése függött. Ekkor tünt fel egy ifju költő, aki sajátságosan irott könyvekkel, többnyire szépirodalmi munkákkal, a török fővárost úgyszólván lázba hozta. Ez az ifju iró, az új-török párt forradalmi korszakának megteremtője, az újabb T. legnagyobb koszorus költője a rodostói születésü Kemál bej volt. Ő volt az, aki a haza és nemzet szót szent fogalmakká emelte és az irodalmat a nemzet tulajdonává, közkincsévé tette. A fiatal irógárda legtehetségesebbjei ő körülötte csoportosultak. Megpróbálkozott minden műfajjal, kezdve a tudományos prózain és végezve a költészet majdnem minden nemével s oly sokat tudott produkálni, hogy ezzel is a világ ámulatát keltette fel. Szavának majdnem prófétai ihlettsége volt. Hangjának szokatlansága és szókimondó volta aggodalomba kezdte ejteni a kormányt és hogy a fővárostól eltávolítsák, kinevezték Erzerumba kormányzósági titkárnak. Kemál egyet gondolt és a helyett, hogy ez önkénytes száműzetésnek alávetette volna magát, néhány társával 1867-ben Európába ment. Párisban politikai és társadalmi tudományokkal kezdett foglalkozni és megindította a Szabadság (Hurrijet) címü lapját. Ez az újság volt az új-törökök forradalmi kátéja. Három év multán, minthogy időközben kormánya megengedte neki, visszatért Sztambulba, ahol Remény (Ibret) címen folytatta párisi lapjának irányát. A kormány ismét jónak látta őt elhelyezni a fővárosból és Gallipoliba küldte kormányzónak, ahonnan csakhamar visszatért és kiadta a Szegény gyermek (Zavalli csodsuk) és a Haza (Vatan) c. drámáját. E műve miatt elfogatták s Cipruszba internálták. Az alatt a nagyedfél év alatt, mit ott töltött, irt meg Gül nihál és Akif bej c. majdnem forradalminak nevezhető drámáit, melyek megjelenését a cenzura betiltotta. Abdul-Aziz halálával visszatért Sztambulba, ahonnan csakhamar Mitilenébe nevezték ki akarata ellenére kormányzónak. Itt végezte be Dselál c. drámáját, melynek megjelenését szintén nem engedte meg a cenzura. Mitilenéből Ródusba került és Dsezmi c. regényének megjelenése után hozzáfogott a török birodalom történetének a leirásához. E kivalónak igérkező művéből csak az első füzet jelent meg. A bevezetésben olyan eszmék leirását találták, melynek hatásától féltették az új nemzedéket és a füzet megjelenésének estéjén azonnal elkobozták a még meglevő összes példányokat. Iróját egyúttal Kiosz szigetére helyezték át, ahol alig egy év leteltével 1888-ban meghalt. És az az irodalmi iskola, melyet műveivel megteremtett, kénytelen volt az újabb viszonyokkal megalkudni és más irányt szabni a Kemál kijelölte útnak. Ez irány szintelen, hazafiatlan utánzata az újabb, főleg pedig francia irodalomnak. Az irók javarésze, akik akár önkénytes, akár kényszerített száműzetésben voltak, visszatért ugyan, kisebb részök munkához is látott, de hiányzott tollukból a közvetlenség, az őszinte lelkesedés. A reakció, a szellemi elnyomatás szomoru korszaka kezdett beállani és mintha minden irodalmi életet kiöltek volna. A legtehetségesebbek hivatalokat vállaltak. Legtermékenyebb és legeredetibb irója e korszaknak Ahmed Midhad efendi, egy politikai napilapnak a Terdsuman-i Hakikatnak a szerkesztője. Ő a T. legtermékenyebb és az újabb idők legnépszerübb irója. lapot szerkeszt, tudományos műveket ir, nyelvészkedik és teologizál és hivatalnokoskodása mellett arra is ráér, hogy évenként három-négy regényt megirjon. Fő érdeme, hogy a megnemzetiesített nyelvnek közönséget tudott teremteni és ha Kemál-i magaslatig nem is ért fel, mégis ő hozta legközelebb nemzete irodalmát a nyugatihoz. Irói termékenysége bámulatot keltő. Különféle munkáinak a száma jóval meghaladja a százat és ezek legnagyobb része eredeti és főképen regény.

Mint Kemál bej irodalmi iskolájának legkiválóbb tagja és eszméinek a lehetőség szerint továbbfejlesztője Abd-ul Hakk Hamid vagy rövidebben Hamid bej keltett legméltóbb feltünést. Atyját, a történetiró Hajrulláh efendit, mint Persiába rendelt nagykövetet ő is elkisérte útjában, ahonnan külügyi államszolgálatba lépett és egymás után került Párisba, Orosz-, Görögországba, a távol Indiába s végül Londonba. Mint lirikus Kemál bej hatása alatt állott és most már nemcsak tartalmilag, hanem külalakra nézve is eltért a régi divánok, gázelek és bejtek költőitől. Annyira, hogy a francia költők mintáján tanulva, megpróbálkozott az európai versmértékkel is. Népszerüsége a Kemál bejét kezdte megközelíteni és őt tekintették ez elfeledhetetlen költő örökösének. Minden egyes cikke oly feltünést keltett, hogy kormányának aggodalmai támadtak. És azóta ő is megszünt irni, megfosztották a tollától. A lirikus Ekrem bejt méltán sorozhatjuk a kiválóbb epigonok különben is nem sűrü rendjébe. Mint a modern török lirának a megteremtője, ő a legnagyobb élő költője a legújabb irodalomnak. Nyelvezete, noha sok tekintetben az arabbal kevert stílushoz tért vissza, annyira kifinomult, hogy a legmodernebb érzelmek kifejezésére is alkalmas. Költeményeiben európai versmértéket használ, sőt ő az első költő, akinek egyes soraiban a ritmus lüktetését is érezni. A török nyelv e sajátosságát eddigelé nem vette észre senki. Pedig csak a népdalokhoz kellett volna fordulniok, és megtalálták volna a török nyelv természetének leginkább megfelelő nemzeti versidomot. Ekrem bej ugy látszik birt a kellő érzékkel, hogy az újabb lirát a népköltészet motivumai alapján újját teremtse és nem egy költeménye tesz arról tanuságot, hogy az eddigelé teljesen elhanyagolt népdalt műdallá igyekezett finomítani. A hazaszeretet hangja az ő lirájában nyilatkozik meg legelőször. Ő vitte a költészetébe a családi élet rajzát és amire eddigelé költő még nem merészkedett, családi életéről, gyermekeiről is nem egy költeményében emlékszik meg. Sőt mi több, egy-két nyugati műfajjal, mint balladával és románccal is meg mert próbálkozni. Új hangot vitt be a lirába és Kemál bej mellett ő maradt meg kora legszámbajöhetőbb költőjének.

Forrás: Pallas Nagylexikon



Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is