Tüdőgyulladás

v. tüdőlob (pneumonia crouposa, fibrinos s. genuina). A kruppos T. oka jól meghatározott mikroba, az ún. pneumococcus. Ez már egészséges ember nyálában is elég gyakran feltalálható. Rendesen a pneumococcusokat tartalmazó köpet kiszáradása után jut a levegőbe és ezzel együtt a légutakba. Mint fertőző betegség néha valóságos járványokban fordul elő. Leggyakrabban télen és tavasszal észleljük. Fiatal és öreg egyének gyakrabban betegednek meg, mint középkorúak, elgyengültek gyakrabban, mint teljesen egészségesek. Kiállott T. újabbnak megszerzésére hajlamosít. A betegség típusos lefolyása a következő: Hirtelen rázó hideggel láz lép fel. A beteg oldalfájdalmakról, nehéz lélegzésről panaszkodik, köhög. Köpetet eleinte nem ürít. Ez később rozsdabarna, tapadós, kis levegőhólyagokat tartalmaz. Az arcon sokszor herpesz lép föl. A folytonos láz alatt a hőmérséklet 39-40°C körül ingadozik. A pulzus 100-120, a lélegzés 30-60. Helybeli tünetek: a megbetegedett, rendesen egy egész tüdőlebeny, vagy annak nagy része, néha egyidejűleg több tüdőlebenynek területe fölött eleinte érdes, gyöngült lélegzés, a gyulladásos belövelltség és kezdődő izzadmányképződés által csökkentett légfoghatóságnak megfelelőleg. A levegőtartalom csökkenésével a tüdőszövet ellazulásával a kopogtatási hang dobosba megy át. Minél tovább halad a tüdő levegőtartalmának kisebbedése, a kopogtatási hang annál inkább tompul, végre teljesen tompává lesz. Eközben a lélegzés eleinte határozatlanná, később hörgővé válik. Addig, míg az alveolusokba levegő bejuthat, krepitáció található. A gyulladás sokszor a mellhártyát is körébe vonja és ilyenkor az említett tünetekhez dörzsölő zörej csatlakozik. Körülbelül egy hét múlva a hőmérséklet gyors leeséssel (krízis) normálissá válik, vagy még ez alá süllyed, miközben a krízises lázleesés egyéb tünetei is fellépnek. A helybeli elváltozás és ennek fizikai jelei ezután legkésőbb pár hét alatt visszafejlődnek. A tüdőbeli elváltozáson kívül az általános fertőzés különösen fontos következménye, s szívműködés megzavarása, különösen előrehaladottabb korban. Az idegrendszer működési zavara különösen alkoholistáknál szokott előtérbe lépni. A leirt lefolyástól sokszor észlelhetők eltérések. Egyes esetekben a betegség alig tart pár napig, máskor annak tartama a rendest sokszorosan felülmúlja. Mint komplikációk mellhártyagyulladás, vesegyulladás, stb. említendők. Tüdőüszök, tüdőtályog, zsugorodás a legfontosabb utóbetegségek. A gyógyítás a betegség tartamát alig képes befolyásolni. Legfőbb feladat az erő fenntartása általában, s különösen a szívműködés ellenőrzése és esetleg szükségessé váló szabályozása. Emellett kívánatossá válhatik adott esetben a láz csökkentése, amikor a lázellenes szerek hatása a szívre nagy figyelemre méltatandó. A fájdalmak ellen borogatások és mint sokszor igen hatásos eljárás, piócázás vagy köpölyözés ajánlhatók. A beteg magatartására nézve általában a heveny- és fertőző betegségeknél fennálló szabályok érvényesek.

Ragadós T., a szarvasmarhafaj sajátos betegsége, mely e század első felében Nyugat-Európában még súlyos károkat okozott, az újabban mindenfelé megindított irtás folytán azonban most már szűnőfélben van. Kizárólag ragályozás útján keletkezik és terjed állatról állatra, míg a rossz tartás csak elősegíti a már fertőzött állományokban a baj továbbterjedését. T. a tüdő szövetének, s főleg a légtartó lebenykecsoportokat egymástól elválasztó kötőszöveti sövények s ezek nyirokrészeinek, továbbá a szomszédos mellhártyának lassúbb jellegű gyulladásában áll. A beteg tüdőrész, melyet vaskos fibrinhártyák takarnak, tömött, légtelen, metszéslapján a széles sárga kötőszöveti sövények tág recéjű hálózatot képeznek a vörös alapon, minélfogva a kép tarka márványhoz nagyjában hasonló. Az élő állaton mérsékelt láz kíséretében jelentkező és mindinkább erősbödő, fájdalmas köhögés, nehezített lélegzés, fokozatos soványodás mutatkozik, míg a mellkas vizsgálata az egyik vagy mindkét tüdő tömörülésére utaló tüneteket állapít meg. A betegek nagyobb része több heti rosszullét után elhull, kisebb részük idővel megjavul és a javulás több évig is eltarthat, míg máskor az újólagos rosszabbodás szakítja meg. Tökéletesen a betegség nem gyógyul, az az állat tehát, mely egyszer beteg volt, egész életén át fertőzhet egészségeseket.

Magyarországba a T.-t valószínűleg a jelen század közepe táján hurcolták be nyugati szarvasmarhákkal, s leginkább terjesztette a bajt az erősen fertőzött Morvaországgal, és az ezzel szomszédos vidékekkel fenntartott élénk állatforgalom. Ehhez képest legerősebb elterjedést a Duna bal partján fekvő vármegyékben nyert, honnan még keleti és délkeleti irányban az ezzel a területtel közvetlenül szomszédos vármegyékre is átment. Noha itt évről-évre igen nagy veszteségeket okozott, egészen a legújabb időkig alig részesítették figyelemben és az 1888-iki állategészségügyi törvény is a betegség jelentőségével arányban éppen nem álló intézkedéseket állapított meg. Elrendelte ugyan a beteg állatoknak hatóságilag való leölését és a gyanúsaknak három hónapi zár alá helyezését, ez intézkedés azonban a külföldi államok részéről e betegség miatt életbeléptetett forgalmi korlátozások reá irányították a figyelmet, a Németországgal kötött állategészségügyi konvenció pedig elodázhatatlanná tette annak irtását. Így jött létre az 1893. II. t.-c., mely egyfelől a kötelező leölést a betegeken kívül a betegség gyanújában álló szarvasmarhákra, fakultatív módon pedig a fertőzésről gyanús állatokra is kiterjesztette, másfelől pedig az érdekelt állattulajdonosok részére állami kártalanítást biztosított és pedig a becsérték 0,9 részének erejéig. Maga az irtási művelet már 1891 folyamán vette ugyan kezdetét, de csak az új törvény életbelépésével indult meg teljes erővel. Az irtás kezdetén a fertőzött terület az ország északnyugati sarkát foglalta el, melyet dél felé a Duna, kelet felé Sáros, Abaúj, Gömör és Nógrád szintén fertőzött vármegyék határoltak, sőt legutóbb már Heves, Borsod és Pest vármegyék szomszédos vidékein is kezdett mutatkozni.

A hat év alatt tehát mindössze 60,368 szarvasmarhát távolítottak el a fertőzött községekből.

Az irtás eddigi eredménye a fertőzött terület fokozatos kisebbedésében, illetőleg a fertőzött községek és udvarok számának újabban igen tetemes csökkenésében mutatkozik.

Az irtásnak ez az eredménye, melynek folytán a betegség már csak egy pár községben fordul elő és a fertőzött vármegyék legnagyobb része felszabadult a forgalmat bénító zárlatok alól, arra a biztos reményre jogosít, hogy a veszedelmes betegség már rövid idő múlva teljesen el fog tűnni az ország területéről. Hasonló eredményt értek el már korábban Hollandiában, Svájcban, Angliában, valamint Ausztriában is, hol a betegség szintén már kialvó félben van. Az alkalmazott irtási módszer ez eredményei folytán most már kevés jelentősége van nálunk a védőojtásnak, melyet jelenleg még Francia- és Németországban, valamint Dél-Afrikában alkalmaznak. V. ö. Hutyra, Állatorvosi belgyógyászat (Budapest 1894).

Forrás: Pallas Nagylexikon