Kisszótár


Magyar Magyar Angol Angol
Tudomány-eg... ----

Magyar Magyar Német Német
Tudomány-eg... ----

Címszavak véletlenül



Címszó:
Tartalom:

Tudomány-egyetem

(universitas litterarum), a tudományosságnak központja, hol a tudományok összességének főbb ágazatait tudós szakférfiak művelik és a tudományos életpályákra készülőknek tanítják. A T. keletkezése a középkorra esik, midőn az universitasnak más jelentése volt, mint ma. Az universitas eredetileg politikai, vallásos v. üzleti testületté társult személyek összességét jelenti, kiknek közös érdekeik vannak, melyeket meg kell védelmezniök. Ha valaki formaszerüen megszólította egy város lakóit, egy céh tagjait, egy szerzet kanonokjait: azokat együtt universitas személyek összességét jelenti, akár voltak azok egy helyhez kötve, akár nem.

Elsőben együtt voltak az emberek: tanítók és tanulók alkották együtt az egyetemet. Az egyetem jó sokáig ezeknek, s nem a tudományoknak az összességét jelentette. Universitas magistrorum et scholarium. Mihelyt együtt volt egynéhány kiváló tudományu egyén, aki tanítani kívánt és oly ifjuság, mely tanulni vágyott, meg volt vetve a T. alapja. Minthogy a testületi jellem adta nevöket, az pedig nagyon mozgékony volt; e miatt nem is birjuk pontosan meghatározni az első T.-ek létrejöttének idejét. A studium generale, az egyetemnek ez a XIII. sz. második fele óta gyakran használt neve sem jelenti a tudományok összességének központját; hiszen Bologna mint jogi szakiskola is studium generale volt, szintugy mint a legteljesebb egyetem. A generale jelzőt nem az oktatás természetéért, avagy terjedelméért használták, hanem egyszerüen annak a ténynek jelölésére, hogy az előadások nyilvánosak voltak a világ bármely tájékáról jövő bármely tanuló számára. Az universitas, mint ilyen, studium publicum vagy generale, ellentéte a szorosabb korlátok közt levő egyházi iskoláknak. A tanultak és tanulók társasága lévén a fő, épületekre csak akkor került a sor, midőn az universitas már bizonyos hatalmat és befolyást szerzett, s mint élő szervezet, éreztetni kezdette magát az illető községben, a politikai testben vagy nemzeti életben. Csak ezeknek szem elől tévesztése mellett kérdezhetni, hogy: mikor jöttek létre az első T.-ek: a salernói, bolognai és a párisi főiskolák?

Az első T.-ek egyszerü tipusok, nagy felszerelés, gazdag laboratoriumok nélkül; nem tudni hogyan, de megtermettek, bizonyos szellemi szükségek kielégítésére mintegy spontán állottak elő; s a többiek ezenek a mintájára keletkeztek, mint többé-kevésbé hű másolatok. Denifle a középkori T.-ekről irt művében, a származás különfélesége szerint, négy csoportba sorozza a T.-eket: 1. oly főiskolák, melyek alapítói okmány nélkül szervezkedtek, p. Salerno, Oxford, Cambridge, Padova stb.; 2. olyanok, melyeknek alapításához pápai beleegyezés is járult, p. Pécs, Pisa, Avignon stb.; 3. olyanok, melyeket király vagy császár alapított, p. Buda, Nápoly, Salamanca, Arezzo stb., végre 4. olyanok, melyeknek kettős (világi és egyházi fejedelemadta) jogosultságuk volt, p. Prága, Bécs, Krakó stb. Most a polgári hatalom a fejedelem, király, császár tett lépéseket itt v. ott egyetemalapítása, s sürgette a pápánál, mint a tudományok protektoránál, az alapítás megerősítését és az új intézetnek kiváltságokkal ellátását. Volt eset rá, hogy a királyi alapítólevéllel megerősített egyetem csak évek multán kapta meg a pápai szentesítést; igy volt Cambridge, Salamanca, sőt egyáltalán nem nyert nálunk pápai megerősítését a nagyszombai T.; máskor meg a pápa volt a kezdeményező, p. XXII. János pápa alapítá 1322. a cahorsi egyetemet, s csak 1386. erősíté meg a walsi herceg azt, mint világi intézményt. Néha a világi hatalom módosította a pápai bulla tartalmát, p. Szép Fülöp az orléansi T.-re ruházott pápai kiváltságokat. Királyi alapításu nevezetesebb T. volt a XIII. sz.-ban: a nápolyi (1224. II. Frigyes), a salamancai (1243. III. Ferdinánd), a valenciai (1245. I. Jakab Aragónia királya), a sevillai (1254. X. Alfonz), a lisszaboni (1288. Dénes, Portugália királya); a XIV. sz.-ban: a leridai (1300. II. Jakab), a paviai (1361. IV. Károly), a bécsi (1365. IV. Rudolf), a krakói (III. Kázmér), a pécsi (1367. Nagy Lajos). Pápai protektora volt a XIII. sz.-ban: a rómainak és avignoninak (1303. VIII. Bonifactius), az orléansinak (1306. V. Kelemen), a dublininak (1310. u. o.), a pisainak (1343. VI. Kelemen), a kölninek és heidelbergainak (1385. VI. Orbán).

A T.-ek lassankint ugy elszaporodtak, hogy számuk a XV. sz. végén megközelítette a nyolcvanat. A XII. sz.-ban hivatalosan csak egy ily intézet volt: a bolognai (1158); a XIII. sz.-ban már 19-20-ra szaporodott ez a szám, a XIV. sz.-ban több van huszonötnél s a XV. sz.-ban már harmincan vannak. A XVI. sz.-ban, a renaissance korában, tobb mint harminc egyetem jött létre, köztük igen nevezetesek, p. a königsbergi (1542); a jenai (1552), a lejdai (1575), az edinburgi (1583). Két mozgalom járult hozzá akkor az egyetemek száma szaporításához: a reformáció (az első protestáns egyetem Marburgban állíttatott 1527); másfelől a Jézus-társaság keletkezése, melynek egyik következménye volt a jezsuita T.-ek keletkezése (p. Messinában, melyet Loyola Ignác szervezett 1547.), s a következő században (1635) nálunk Pázmány P. nagyszombati főiskolája. 1600 és 1700 közt huszonkét új T. áll elő leginkább Németországban és Hollandiában, minthogy Francia- és Olaszország már nem birt meg több ily intézetet. Végül a XVIII. és XIX. sz.-ban, mellőzve az északamerikai új T.-eket, negyvennél több új T. alakult Európában, p. Berlinbe 1810, Szt.-Péterváron 1819., Brüsszelben 1834., Londonban 1828., Athénben 1836.

Szervezete.

A T.-ek szervezetének két speciális vonása van: a nyilvánosság és a tudományszakokra osztás; amazzal kapcsolatban a tanulóknak nemzetekké (nációkká) csoportosulása, emezzel pedig a fakultások (tudománykarok) megalakulása. A nemzetekké oszlás célja az volt, hogy egyesítse a különböző törzshöz tartozó és különböző tájakról jött ifjakat a testületi szellem, védelem és támogatás okáért. E részben minden egyetemet egy földrajzi központnak vettek, s a különböző nemzetiségek nációkká alakulva, azoknak a népeknek a nevét vették fel, melyek a T.-nek, mint központnak a szomszédságában éltek. A nációk, eredetileg az egy «földi» mesterek és tanulók gyarmatai, valóságos testületekké szervezkedtek, önkormányzati joggal s külön főnökkel (prokurátor), ugy hogy azok a T.-ek kebelében önálló társulatok voltak. Külön pénztáruk is volt (bursa), melyből a szegénysorsuakat segélyezték. Innen eredett a bursch (= a bursa lakosa) elnevezés. Párisban négy nemzet volt: franciák, pikardok, normannok és angolok; ezek aztán eloszoltak kisebb csoportokra vagy tartományokra, p. a francia nemzet öt tartományra különült. Bolognában egy kissé másként tagozódott a tanulók testülete: t. i. hegyentúliakra és hegyeninneniekra (ultramontani, citramontani), azaz idegenek és olaszok, két univerzitást (testület) alkotva, a transzalpin és ciszalpin egyetemet, mindenik külön főnökkel, kiket itt nem prokurátoroknak címeznek, hanem tanácsosoknak (consigliarii). Az előbbi univerzitást tizennyolc, az utóbbit pedig tizenhét nemzet alkotá. Padovában már huszonkettő volt a nációk száma, köztük külön a magyaroké; Prágában, Páris mintájára, szintén négy; Oxfordban és Cambridgeben szintén két nagy nációra oszolt a társaság: boreales vagy északiak, és australes v. déliek; a bécsi egyetemen az osztrák nemzet magába foglalta az olaszokat, a rajnai nemzet pedig a franciákat és spanyolokat. A nemzeteknek külön pénztárok is volt (bursa), mert mint független társulatok biztosították tagjaiknak a társulattal járó előnyöket; másfelől mindenik szorosan megtartotta hazája szokásait és nyelvét. Nem egyszer merült fel köztük ellenszenv, ami versengésre adott alkalmat. Mikor az egész T. gyülésezett, mindenik nemzet külön szervezkedett. A T. pénzügyeit vagy külügyeit a nemzetek gyülésein vitatták meg. A prokurátorok, élükön a rektorral, alkották az akadémiai törvényszéket; a prokurátorok választák a rektort, aki eleinte csak a legfőbb tisztviselője volt az akadémiai községnek.

Az akadémiai testület első s természetes tagoltsága a nációk független testületei voltak. Hogy a tudományok mikor tagolódtak fakultásokká, megmondani lehetetlen. A tanárok eleinte alkalmasint munkáik hasonlósága következtében tartottak össze, s alakultak önként külön csoportokká, hogy szabályozzák a tantárgyaikat és tanulóikat illető közös ügyeiket. Midőn aztán egy-egy ily csoport scholárjai és magiszterei tekintélyes számban voltak, akkor alakulhatott meg egy-egy szakmakör vagy fakultás. Párisban már külön szabályzatai voltak a teologia és külön a filozofia magisztereinek, a nélkül, hogy megtörtént volna a fakultásokra különülés. Ez a XVI. sz. második felében kezdődik; a teologiai fakultás 1260 táján kezd működni; a jogi fakultásnak 1271-ig nem volt külön pecsétje, s az orvosi fakultásnak nem volt 1265 előtt dékánja. A kánonjog és az orvostan fakultása 1260 és 1280 közt alakult külön testületté, s 1277. történt első ízben, hogy a T. formaszerüen elismeri a fakultásokat. Ettől fogva a hagyományos fakultások, szám szerint négyen, mint autonom testületek, maguk szabályozzák tanulmányi rendjöket, tartják gyüléseiket, választják elnöküket (decanus) s osztják grádusaikat. A négy fakultás közül u. n. felsőbb volt három: a teologiai (sacra facultas); a jogi (consultissima f.), az orvosi (saluberrima f.), mert azokra csak az artium facultas (subtilissima f.) fokozatainak elnyerése után bocsátották a tanulókat. Azonban a fakultás nem ugyanazt jelentette másutt, amit Párisban. Bolognában nem is ismerték a fakultás szót, s azt a kollégiumok helyettesítették; igy voltak ott a juristáknak, artistáknak kollégiumai. Általában Olaszországban a külön tudománycsoportok is az univerzitás címét használták (p. jogi, orvosi univerzitás). A párisi T. négy fakultása nem is volt meg minden egyetemen, ugy hogy Olaszországban jó darabig nem volt egyetlen oly egyetem is, melyen a teologia, a más három fakultással együttesen, meg lett volna. Bologna, Padova, Pisa mind később kapták meg az engedélyt a «studium sacre paginae»-re, s a bécsi T. is csak 1384. nyert pápai engedélyt a teol. fakultásra. A teljes T.-ek számban kisebbségben voltak; másfelől volt oly T. is, hol öt fakultás volt (Louvain), külön lévén választva a polgári jog az egyházjogtól. Egyébiránt ma is azt látjuk, hogy a középkori fakultások négyes száma nem változhatatlan, hiszen néhol a jog- és államtudományok váltak ketté, másutt az artium facultasból lett a bölcseleti meg a természettudományi fakultás.

Kormányzás.

A T.-ek a tudományok köztársaságai. Ez a szólam megfelel a ténynek, mert mind a párisi, mind az olasz T.-ek kormányzásukra nézve valóságos köztársaságok, még pedig a nemzetek és a fakultások független társulataiból, szövetségéből alakult köztársaságok. Önkormányzati joguk nyilvánult elsőbben is tisztviselőik szabad választásában, továbbá abban, hogy e tisztségek rövid ideig tartottak, és végre abban, hogy tiszteletbeliek voltak. Ebből következett a hivatalok mozgékonysága, a tisztviselő-személyzet gyakori cserélődése. A T. első hivatalnoka, a nemzetek és fakultások feje: a rektor. Választották a nemzetek prokurátorai vagy elnökei, eleinte rendszerint az artium f. tagjai közül; később, az újabb T.-eken, felváltva a nemzetek és a fakultások tagjai közül. Párisban p. 1266-ig a rektort csak egy hónapra vagy hat hétre választották; később ezt az időt kiterjesztették lassankint egy évre, nagy ritkán két évre, mert a T.-ek is féltékenyek voltak jogaikra, mint általában a demokratikus társaságok, s szuverénitásukat idegenkedtek hosszabb időre egy személyre ruházni. A rektor nem lehetett nős, de Bécsben szerzetes sem; Prága már megkövetelte, hogy a papi rendhez tartozzék, s ezzel Párist utánozta, hol a professzorok is nőtlenségre kötelezték magukat (nullus uxoratus admittibatur ad regentiam). Rendszerint a rektor volt a T. feje; csak Oxforban és Prágában volt kivétel e részben, hol a legfőbb hatalom a kancellárra volt ruházva, ámbár csak névlegesen, mert Oxfordban a kancellár eo ipso a T. rektora. Bolognában a rektor csak kivételesen volt a tanárok közül, rendesen a tanulók közül választották, kinek huszonöt évesnek és nem szerzetesnek kellett lennie. Többnyire a tehetősebb ifjak viselték e tisztet, akik a méltósággal járó költségeket megbirták. Rendszerint csak egy rektora volt a T.-nek, kivéve az olasz T.-eket (Bolognát, Padovát stb.). Vercilliben eleinte négy rektor volt, egy a hegyentúli, egy a hegyeninneni nemzetek, egy a jogi T. s egy a művészeti (artium) T. számára. Később csak az utóbbi kettő maradt meg. A rektor nagy tekintélyét a magnificus jelző mutatja, mely címet a középkorban csak fejedelmek viselhettek; hozzá illő fényes ruházat és nagy kiséret is különböztette meg a legfőbb méltóság viselőjét, valahányszor megjelent a közönség körében. Néhol (p. Louvainban) díszőrség kisérte. Párisban, Bolognában a püspökök és érsekek előtt többször ült királyi tanácsot a főpapokkal, hercegekkel és főnemesekkel; sőt V. Károly, midőn egy alkalommal elment a T. gyülésébe, a rektor után ült le; s midőn a padovai rektor a velencei köztársaságot meglátogatta, a tanács a legnagyobb tisztelettel fogadta. A királyi udvarba léptekor a szárnyas ajtókat előtte megnyitották és Messire vagy Vestra Amplitudo volt a hivatalos megszólítása.

A prokurátorok a nemzetek közigazgatói: Cambridgeben vice-rektorok; adminisztrációjukról könyvet vezettek (liber procuratoris), szintugy, mint a rektorok (liber rectoris); néhol (p. Montpellierben) joguk volt a hanyag tanárokat tisztjük teljesítésére inteni. Ez a tiszt is elsőben csak egy hónapig tartott, később egy esztendeig. Voltak ezenkivül az olasz T.-eken kincstárnokok, vagy a tanárok vagy a tanulók kebeléből választva. Az akták és kimutatások készítését Párisban iktatóra bizták, Olaszországban jegyzőre vagy levéltárnokra. A T.-ek alárendelt hivatalnokai voltak a pedellusok, kik fentartották a rendet, kihirdették az egyetemi tanács végzéseit, segédkeztek a tanároknak leckéik alatt. Párisban tizennégyre ment a számuk, minden nemzetnek és fakultásnak kettő-kettő.

A T. személyzetéhez tartoztak azok a kiváltságos iparosok is, kiknek munkássága szükséges volt a tanulmányokra; könyvárusok, könyvkötők, pergamenkészítők, szépirók, másolók stb. Olaszországban a stationarius (az iskola közelében tanyázó boltos) látta el a tanulókat könyvekkel és kéziratokkal. A könyvkereskedés egyetemi kiváltság volt. Párisban a könyvárusság később is a T. pártfogása alatt állt, s az egyetemnek meg voltak a maga fölesküdött könyvárusai (libraires jurés) egész a francia forradalomig. Végül tartott a T. p. Párisban hirvivőket (nuntii); a nagy hirvivők a város tekintélyes polgáraiból teltek ki; a kis hirvivők kötelessége volt a tanulók leveleit vidékre vagy külföldre vinni s visszahozni a feleletet, pénzt, ruhát és minden holmit, amit a szülék gyermekeiknek küldöttek. A T. hirnökei lassankint kiterjesztették szolgálataikat magános egyének levelei és küldeményei szállítására is s ezzel megkezdődött a megálló- vagy postakocsi intézménye.

Egyetemi fokozatok (gradus).

A T.-ek fokozataik megállapításakor a céheket utánozták, melyeknek tagjai eloszlottak mesterek, segédek és tanulók (tanoncok) csoportjaira. Az egyetemi fokozat egyszerüen a tanításra, az orvostanban orvoslásra jogosítás (licentia docendi, medendi), melyet bizonyos számu egyetemi év és sikeres próbavizsgálat után ruháztak a jelöltre. Ez a vizsgálat hasonlított az iparossegédek remeke bemutatásához, melynek elkészítése a mesterség önálló gyakorlására jogosított. Kisebb fok volt a baccalarius cím, mely, mint származása mutatja, jobbágyot, alsórendü vazallust jelent; a baccalarius artium tehát a mesterek vezetése alatt levő és magiszterségre vágyakozó (tanító) jelölt; de e címet később, helytelen szószármaztatással, a borostyánkoszorus (baccalaureus)-sal cserélték föl. A baccalarius igazában a testület (facultas) apróbb ügyeinek intézője, kit ma gyakornokoknak hivnának. Bolognában p. 1297. baccalarius az az ifju, aki a tanár előadásait évekig hallgatta s jogosítva volt rendkivüli leckéket v. ismétléseket tartani. A rendes tanfolyamot a licentiati vagy doktorok tartották. Ezt a fokot elsőben az artium facultas használja s tőle átvették a többi karok. A baccalaureusok a tanulóknak felsőbb csoportja, kiket gyakran archischolaroknak is hivtak. Ők voltak az átmenet a tanulói állásról a tanítóira, minthogy mindkettő tisztében osztozkodtak; vezették a scholarok magántanulmányait és ismétléseit, gyakran a doktoroknak csak főbb vonalaiban adott leckéit rendszerré dolgozták. A baccalaureusok valóban az akadémia testületnek legkeményebb munkát végző része volt, mert sok helyt ők másolták a klasszikus műveket. Tanultságuk öregbítésére alkalmat adtak a vitatkozások (disputatio), midőn a tanár felállított egy tételt s azt a baccalaureusok, az ellenzők és védők (opponentes, defendentes) csoportjára oszolva, vitatták.

A baccalariusi fokozatra előléptetés évenkint négyszer volt; de a felsőbb fokért licentia, versenyzés csak egyszer történt, közönségesen az iskola év kezdetén; sőt a teologiai fakultáson kétévenkint csak egyszer fordul elő. A licentiatus alsóbb rendü magiszter. Párisban az artium facultason a kancellár osztotta e fokot s adta a jelöltre az apostoli áldást; aztán egy kitűzött napon nagy pompával megjelent nemzete iskolájában s ott tette a fejére a doktori vagy magiszteri süveget az a mester, aki a vizsgálatokra előkészítette. Az artium facultason a magiszter-fok egyenértékü volt a doktor-fokkal, az illetőt tanári székre jogosította; de a teologiai, jogi és orvosi karban egy sor vizsgálat kiállása és sok szertartásos formaság elvégzése után nyilt meg a licentiatus előtt a tanári pálya. Ezeknek az aktusoknak az összegét jelentette a doktorátus. Erre a fokozatra segítő szertartások költségesek voltak, mert lakomákkal voltak összekötve, ugy hogy mondhatni minden gradus lakomával kezdődött és lakomával végződött. Ramus méltán panaszolta a XVI. sz.-ban, hogy abból a 900 lirából, melybe az orvosi tanfolyam kerül, 300 lakomára kél el. Hozzájárultak még a vizsgálati díjak, melyek p. a jogi és orvosi karban magasak voltak. Sok visszaélés történe e költségek szaporítása mellett még a vizsgálatokkal is. A vizsgálatok nem lévén nyilvánosak, néhol azért is engedékenyek a vizsgálók, mert a vizsgálati díjak egyik nevezetes jövedelemforrásuk volt; p. a párisi orvosi karban 1395-1500. egyetlen jelölt sem bukott meg. A T.-ek szaporodtával nőttön-nőttek a visszaélések is; mint egymásnak versenytársai árlejtéssel adták a diplomákat. A tanuló megvásárolta egy kisebb helyen a baccalariusi diplomáját és sietett Párisba, hogy ott szert tegyen a licentiatusra. Még Párisban is engedékenyek és elnézőek voltak a vizsgálók a nemesek és főranguak iránt.

A tanulmányok, a tanítás és tanulás.

A tanuló gyarló szerelvénnyel: iróeszközzel, egy kéziratos könyvvel ment be a tanterembe, hol csak a mesternek volt ülőhelye, mert a tanulók (még Párisban 1451-ben is) a földre terített szalmán ültek. A nap nagyobb részét, mintegy hét órát mestereivel tölt, az ebédidei rövid szünetet kivéve, reggeltől estig másol, újra másol, átnézi és könyv nélkül tanulja a leckeórán készített jegyzeteket. A napi leckeórákat csak a szombati rendes vitatkozás zavarja meg. A tanulónak minden fokon elő vannak irva a könyvei s tőlük el nem térhet. Minden fakultásnak megvolt a maga könyve, melynek tekintélyét senki kétségbe nem vonta: az artium facultasnak Aristotelese, továbbá Priscianus és Donatus grammatikái; a kánonjogban Gratian Decretuma, a polgári jogban Justinian Corpus Jurisa; az orvostanban Hippokrates és Galenus művei azok a tekintélyek, melyeken minden tudás épült; végre a teologiában Petrus Lombardus Sentenciái. A tanár eme hagyományos könyvek szövegét olvasta, gyakran diktálta s a tanulók másolták és kivonatolták. A tanár az egyszer elolvasott szöveget más szókkal is kifejezte, s igy ment végig a könyvön mondatról mondatra, fejezetről fejezetre. Meg volt szabva az is, hogy a tanár mely pontoknál állapodjék meg (Puncta taxata), egy-egy megállapodó pontra következett az ismétlés izzadságos munkája, hogy a tanuló jó emlékezetbe vésse, amit százszor körülirva százszor hallott.

A tanfolyam tartama más-más volt. Az artium baccalaureatusra két évi sutdium kellett, a magiszterségre három év. A jogi karban három-négy (Bolognában nyolc) év; az orvosiban az első fokra két-három, a licentiára öt-hat év. A teologiában már hat év kellett a baccalaureus fokra, három évig tanított mint dogmatikus v. mint sententiarius s további két évi (tehát tizenegy évi) studium után jelentkezhetet a licentiára. Ehhez képest a tanulók életkora is nagyon különböző volt. Legifjabak az artium facultas tanulói, kik a mai középiskolának megfelelő tanfolyamot végezték, aztán jöttek a többi karok idős s előhaladott koru hallgatói. Minthogy a T. a középiskolát is magában foglalta, nem csoda, ha nagyon népes volt. A XIV. sz.-ban Párisban 10,000-re ment a tanulók száma; Bolognában szintén, Salamancában és Bécsben legmagasabb szám a 7000; Oxfordban a XIII. sz.-ban Huber szerint 30,000 volt a T. képessége, csakhogy ebbe beleértendő a nemes és tehetős tanulók szolgaszemélyzete, a T. szolgálatában álló iparosok, kereskedők raja stb. Az is megjegyzendő, hogy a tanulók közt legtöbb az artium facultasra esett s kevés volt, aki a felsőbb studiumokat végezte, mert akkor nem volt a főbb pályák előföltétele az egyetemi tanfolyam végzése, mint ma.

A renaissance és a reformáció új lökést adott az egyetemi életnek, ami leginkább a középkori latin nyelv helyett klasszikus latin és görög nyelv fölvevésében nyilvánult. A XVI. és XVII. században alapított T.-eken: Marburg, Königsber és Jena, továbbá Würzburg, Paderborn Salzburg, Osnabrück, Omütz, Graz, Innsbruck s ide jő Nagyszombat is (1635), a (prot. v. kat.) teologiai fakultás áll előtérben. Kivált az utóbb említett alapítások nem voltak teljes egyetemek, hanem többnyire jezsuiták vezetése alatt álló bölcselet-teologiai tanintézetek, melyeket néhol a jogi szakkal is megtoldottak. A XVIII. sz.-ban alapított T.-eket már a bölcseleti szellem az irányadó (ilyenek Halle, Göttinga). S ezzel kezdődik a T.-nek az egész népéletre hatása (Kant, Fichte, Hegel).

Hazai régibb T.-einkről igen kevés adatunk van. Középkori főiksoláink közt legtovább élt a Nagy Lajos alapította pécsi T., hol teologiát nem tanítottak, de annál inkább művelték a kánonjogot és polgári jogtudományt. Sajnos, hogy a legtovább (talán teljes másfélszáz esztendeig) fennállott középkori főiskolánkról sincsenek biztos adataink, sőt Mátyás király korában sem szól életéről a krónika. Némi valószinüséggel csak annyit mondhatunk, hogy e főiskolánk 1543. szünt meg, midőn Pécs török uralom alá került. Keveset tudunk a Zsigmond király alapított óbudai T.-ről s a Vitéz János pozsonyi főiskolájáról. Szervezett tekintetében e főiskolák a most vázolt főiskolai szervezetnek voltak többé-kevésbé hű másolatai. Pázmány T.-e már a német jezsuita főiskolák (Paderborn, Omütz, Salzburg) mintájára berendezett teol. főiskola, melyek a középkorias vitatkozást nagyban gyakorolták. Később (1667) ezt is jogtudományi tanfolyammal egészítették ki. Ifjaink a XIII. sz.-tól kezdve szorgalmasan járták a külföldi T.-eket, köztük leginkább Párist, Bolognát, Padovát, Bécset, Krakót. A nevezett T.-e anyakönyveiben, sőt néhol auláiban is (p. Padovában, Bolognában) gyakran találkozunk előkelő származásu magyar tanulók neveivel, sőt címereivel is.

Ma általában három tipusát különböztetjük mega T.-nek: az angol, a francia és a német tipust. Az angol tipus képviselői Oxford és Cambridge, melyben legtöbb maradt meg a középkori T.-ből. Az angol T. szabad és egyházi szinezetü testület, mely saját alapítványaiból, az államtól függetlenül él. A tanárok és tanulók kollégiumokban laknak, mint a középkorban Párisban. E kollégiumokat bátran nevezhetnők világi kolostoroknak. Ezeken is a fő szakma: a facultas artium, céljok úri embereknek való alapos általános műveltséget adni, minélfogva fő tantárgyak: a nyelvek, történelem, matezis, természettudományok és a bölcselet. Az oktatás alakja nagyjában iskolaszerü, a tanítás a T.-i nyilvános előadások helyett a kollégiumokba húzódott. A nyilvános előadásokat e két T.-ek inkább csak dísznek és parádéknak tekintik a tanárok is, a tanulók is. A skót T.-eken ma is a tanulók választják a rektort, mint ahog y a középkorban Bolognában történt, de a rektorság csak méltóság s éppen ezért a tudomány vagy a közélet kitűnőségeit szokták vele megtisztelni. Minden T.-i tipustól eltérő intézmény a londoni T., mely az T.-i tanulmányok minden ágazatából vizsgáló bizottságok testülete (p. Indiában is tartat biztosai által irásbeli vizsgálatokat). Tanítással nem foglalkozik, hanem a vizsgálatra jelentkező sikeres jelölteknek gradusokat osztogat. Leginkább eltért a T. eredeti alakjától a francia tipus. A forradalom eltörölte a francia régi T.-eket s helyettök külön-külön szakiskolákat (facultés) állított. Ekként a régi fakultásokat szétszórta s az université régi jelentését is megváltoztatta, mert az ma az oktatásügy összes (elemi, közép és felső) fokozatait felölelő és kormányzó testület, melynek feje a közoktatási miniszter, kinek vezetése alatt állanak az egyes tankerületek (académies) és azoknak igazgatói. A szakiskolák az egyes (jogi, orvosi) szakokra nevelő intézetek; tanáraik államhivatalnokok, kiknek fő foglalkozásuk az államvizsgálatok tartása, tahát nem a tudományos kutatás. T.-i rangu intézetek ma Párisban a College de France, a Sorbonne, École des Chartes, École pratique des Hautes Études. A német tipus, mint ahogy azt ma Németországban, Svájcban, Ausztriában, Németalföldön, Magyarországon és Oroszországban találjuk, mondhatni középen áll az angol és a francia tipus között. A német T., minta francia facultés, állami intézet; az állam alapítota, az tartja fenn és kormányozza, de azért a régi testületi alkotmányból is sokat megtartott. Függetlenül választja rektorát, dékánjait, jelentékeny befolyása van a tanszékek betöltésében, mert a doktor-fokozatokat ő osztja, a magántanárokat ő habilitálja; a karok a tudományos oktatás szervei, s különböző életpályákra készülő hallgatóik a bennök kifejlett tudományos szemmel részesei. A német T. kettős célt szolgál: egyfelől az általános és tudományos műveltséget nyújt mint az angol T., másfelől szakpályákra készít elő, mint a francia szakiskola; de egyszersmind a tudományos kutatásnak is melegágya. Ezért a német T. jelleme a tanítás és kutatás egysége; az angolé a tanítás, a franciáé az adminisztráció. Innen van, hogy Angliában és Franciaországban a tudós kutató és az akadémikus tanár rendszerint külön egyéniség, ellenben Németországban és nálunk is egy s azért kapja az ifjuság a T.-en a legmélyebb benyomásokat.

Ma közönségesen az állam alapítja és tartja fenn a T.-eket. A gradus-osztás joga is az államhatalomból foly, mint azt a nálunk legújabban felelevenített doctoratus sub auspiciis regis is tanusítja. Az állam kormánya és törvényhozása ad a T.-nek szervezetet, állít tanszékeket és intézeteket. A tanárok és intézeti főnökök államhivatalnokok. Ennélfogva a T.-ek közvetlenü a közoktatási miniszter vezetése alatt állanak. Az államok ma nagyon tekintélyes összegeket költenek T.-eikre. Franciaország 111/2 millió frankot ad a régi T.-et helyettesítő szakiskolákra, ez összegből egyedül Páris intézetei 31/2 milliót kapnak. Ausztria évi költsége az egyetemi oktatásra 1892-ben 4,1 millió frt, ebből egyedül a bécsi egyetemre 928,000 frt kellett. Nálunk a budapestinek (1895) 791,626 frt az évi költsége, melyből az egyetemi alap 256,919, a tandíjjövedelem 110,332, az államkincstár 424,477 frtot fedezett; a kolozsvárinak (1896) 341,885 frt, melyet az állam fedezett. Poroszország évenkint 71/2 millió márkát költ kilenc T.-ére; Angolország is segélyez tiz egyetemet vagy főiskolát 1,1 millióval; nem is említve, hogy az államsegélyre nem szoruló Oxford és Cambridge óriási alapítványai jövedelmeiből évenkint több milliót költ el.

Forrás: Pallas Nagylexikon



Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is