Tündérek

A tündér szó a német Fee és a francia fée egyértéküje gyanánt lévén ma közkeletü, első sorban a kelta-román T.-ről szólunk. Ezek őse a román népeknél járatos neveik (ol. fata, franc. fée, portugál fada, spany. hada stb.) tanusága szerint a latin fata (a himnemü fatus párja és az elvont fatum kétnemü személyesítőinek egyike), tehát a sorsistennő, a görög párkák római megfelelője. Ilyen fatája az itálisi néphit szerint minden nőnek volt, épp ugy, mint minden férfinak fatusa, aki születése pillanatától fogva egész haláláig kisérője és sorsának intézője maradt. Más (szintén igen elterjedt) mitologiai fel fogás szerint s sorsnők száma, mint a görög párkáké, csupán három. Igy a germán nornáké. A szláv urisnicák 9-es száma talán szintén csak az eredeti 3-as szám trigeminációja. (A szlávságnál különösen ki van fejlődve a sorsistennék folkloréja). E párkaszerű T.-től némileg különböző eredeti kelta néphitbeli alakok elegyedtek a középkor eleje felé az antik hagyományokhoz, és ebből a fuzióból keletkezett a régibb nyugateurópai tündérképzet, amelyhez utóbb még a keleti perik analog alakjainak egynémely vonása vegyült, midőn a középkor dereka táján az indiai, persa és arab regékből mind több került nyugat felé vándorútra. Ma már egy európai nép folkloréjában sem lehet a tündérképzet genuin alkotó elemeit a hozzájuk elegyedett idegen, még pedig sokszerüen irodalmi hatásokra visszavezethető járulékoktól tisztára különválasztani. Annál kevésbé kecsegtet e kisérlet sikerrel oly népnél, amely, mint a magyar, annyiféle idegen nyelvi és néphitbeli elemet asszimilált, részben már mai hazájába kerülte előtt, még inkább pedig azóta. Ilyenformán magának a tündér szónak akár Hunfalvyval finn, akár Vámbéryvel török eredetre való visszavitele sem változhat azon a nevezetes tanulságon, amely abból következik, hogy e szóval már a régi nyelv is (kétségtelenül már legalább is a XVI. sz. óta) egyebek közt (amely jelentésekről alább lesz szó) a «fea-t jelölte. ez pedig akkoriban már a jóformán nemzetközi tündérképzet jellemvonásait viselte magán, nálunk épp ugy, mint egyebütt. E vonások helyről-helyre változnak ugyan egyben-másban, de lényegesebb részükben mégis mindenütt ugyanazon természetfölötti sajátságokat mutatják. Ezek közt szembetünő, hogy a középkori tündérképzet szerint a T. majdnem kizárólag csakis nőnemü lények (holott a régi római faták mellett, mint láttuk, fatusok is voltak). E rendesen csodaszép női alakok külön tündérhonokban laknak, aminőkül saját bizonytalan keletü hagyományaink egyfelől Erdélyt, másrészt a Csallóközt emlegetik; holott a nyugateurópai kelta-román és kelta-germán tündérregék kiválóképen három ily tündérországot ismernek: a mesés Avalon sziget az oceánban, ahol a hires Morgana tündér is lakik; egy alvilágit és a breton mondák Brazilian nevü erdejét. De az erdőket, barlangokat, tavakat és forrásokat amugy is tündérféle felsőbb lényekkel népesíti be a népképzelem mindenütt, ahol még régi természetvallási elhomályosult emlékek élnek, s igy e különleges tündérhonok csupán a róluk szóló s elég korán tágabb körben ismeretessé vált irodalmi termékek révén lettek hiresebbekké. Mert figyelembe kell venniük a T.-ről elterjedt képzetek későbbi fejlődésében azt a fontos szerepet, mely a középkori epikus költészet és az ebből sarjadzó lovagregények tisztán irodalmi hatásának jut. Erre a nevezetes irodalmi hatásra viendő vissza a mi népmeséink tündéreinek számos vonása is, amelyek közt alig akad elvétve egy-egy speciálisan jellemző.

Ugyanitt említjük meg még azt is, hogy tündér szavunk az eddig tárgyalt jelentésen kivül még a következőkkel fordul elő a régibb nyelvben: 1 Varázsló (magus, preastigiator), aki tetszése szerint különféle alakot ölthet. E jelentés tanusítására a Nyelvtört. Szótár egyebek közt egy igen érdeket helyet idéz a Lugossy ismertette szombatos-kódexből (Akad. Közl. 1850. 130. old.), amelyben a T. szó a sellőkkel kapcsolatban és velük alighanem rokon értelemben fordul elő. 2. Kisértet (portentum, spectrum, larva), amely értelemben még 3-ikul egy jelzői csatlakozik, az «állhatatlan, változó, ingatag», különösen a «szerencse» szóval kapcsolatban, kivált a XVII. és XVII. sz. költőinél (Gyöngyösi, Faludi, Amade, Orcy stb.) és prózairóinál (Pázmány, Faludi, Mikes stb.).

Forrás: Pallas Nagylexikon

Kapcsolódás

• Moirák
• Sellő