buborka, uborka, iborka v. huborka (növ., Cucumis L.), a tökfélék családjának egynyáréltü, délen tartóstövü, jobbadán heverő, ritkábban kapaszkodószáru génusza; szárának élei, levelének nyele és erei tüskések. Levele ujjas, lemeze szives-tövü, ötszögletü; fogódzója egyszerü. Apró özvegy-virágai többnyire nyalábosak; ötmetszetű szirma nagyobbára sárga, alsó magrejtője 3 levélből alakul, húsos gyümölccsé érik, melyben az éle szélü magvak befelé állanak. A forró égöv szülötteit magában foglaló U. 26 fajából a nagyobb tesmésüek legtöbbje mint eleségnövény vagy orvosszer a mérsékelt égövre is eljutott. Legismeretesebb a savanyító U. (C. sativus L.), egynyáréltü szárán az ötszögletű bársonyos levelek tövéből 4-5 himes, illetve 1-2 nőstény virág indul ki; pártája aranysárga. Hengeresen háromélü, durva szemölcsü, zöld vagy fehérrel tarkázott éretlen édes gyümöcse többnyire főzelékül vagy salátául szolgál; megérve kérge sima, kemény, aranysárga vagy fehér; húsa kásás és fanyar, magva fehér. Kelet-Indiából származik és Európában csak a Középkor vége felé vált ismeretessé. Hazazi neve anguri, többféleképen eltorzulva terjedt el, sőt más-más U.-félét jelöl. Az ó-szerb ogurekből vált a magyar név, s ebből a német és nyugati szláv. Nálunk 1583. Beythe említi először; Lippai 1664. termesztése módjait irja le. Újabb fajtái közt a zöld közepes a legelterjedtebb és leghálásabb. A fehérek közt a muszka hálós (khivai) és a fürtös U. (párisi) a legajánlatosabbak. Mívelésére verőfényes hely, porhanyó, jól megtrágyázott és jól nedvesedő föld (agyagos homok) a legjobb; kapás növény helyére szántása után ágyalását áprilisban kell elkészíteni. Magvát (üröm-, illete diófalevél főztében való 12 órai áztatás után) 60-70 cm.-re eső barázdákban vagy 8 cm.-re egymástól rakjuk le és 1,5, sőt 2,5 cm.-re korhadt vagy érett trágyával való betakarás után megöntözzük. A harmadik valódi levél kiterülése után a gyengébb palántákat ugy távolítjuk el, hogy a meghagyottak köze 40 cm. legyen. Földjét lazítva kupacosan körülhányjuk és a hajtásokat (hibásan indákat) sugarasan szétfektetjük. Az U. fajai közt a kigyó-U. a legelterjedtebb (C. flexuosus L.) ugyancsak Kelet-Indiából; éppen igy az arábiai U. (C. Chate L.) és a tojás-U. (C. Anguria L:) Közép-Afrikából; ez utóbbit a néger rabszolgákkal hozhatták Braziliába és Közép-Amerikába. Nálunk csupán díszül ültetik. A tüskésgyümölcsü, epeízü próféta-U. (C. Prophetarum L.) Kelet-Indiából és a felséges zamatu U. (C. Dudaim L.) Persiából nálunk szintén csak dísznövényül szolgál. A dinnye is voltaképen U. faja. Hogy a régi görögök nem a mostani fajtákat ismerték, annyi bizoyos, de hogy melyiknek volt zölden, meg éretten is ehető nagy gyümölcse, azt nem tudjuk. V. ö. Barfuss, Die Gurke u. ihre Kultur (Neudamm 1894); l. Ánizskapor; lövő U., l. Magvarúgó.