Új-görög nyelv és irodalom

Ezen alapjában véve helytelen elnevezés amaz immár egészen meghaladott tudományos álláspontnak hatása alatt keletkezett, melyre helyezkedve sokan, de különösen Fallmerayer (l. o.) a mai görögök nyelvét a régi görögtől egészen eltérő nyelvnek tekintették s a kettő között minden történeti kapcsolatot és összefüggést megtagadtak. Újabb kutatások és különösen legújabb időben feltárt nyelvemlékek méltányosabb felfogásnak törtek utat, melynek alapigazsága mindenekelőtt az, hogy a görög népnyelv (Glwssa Pwmaiich), mely mint ilyen már a klasszikus ókorban is létezett, soha sem halt ki teljesen, hanem egyfelől az egészen megállapodott irodalmi nyelvvel, másfelől az u. n. xoinh dialectoV-szal küzdve, egészen napjainkig fentartotta magát. Ezen görög népnyelv, melynek nyomaira már az alexandriai papiruszok tartalmában is ráakadunk, két ízben hátrált meg szerencsésebb testvérei előtt: a középkorban, amikor a bizánci nyelv elől szorult háttérbe, és az újkorban, amikor fölébe került az, amit rendesen U.-nak nevezünk. A bizánci korban, melyet rendesen Justinianus azon rendeletétől kelteznek, mellyel az athéni egyetemet megszüntette (529), két fő korszakot kell megkülönböztetnünk, melyeknek elsejében inkább a népnyelv érvényesül, másodikában az antik mintákra térnek visza. Amaz a korszak (VII-X. század), melynek legjellemzőbb képviselői Theophanes és Georgios Monachos, még ott is, ahol a régi kor nyelvkincséhez nyul, a népies nyelvü irókat (Prokopios, Agathias) utánozza; emebben, melynek tetőpontja a Palaiologosok kormányzatának idejére esik, a purizmus és ódonság megszakítja az előbbi kornak természetes fejlődését. Ez a harc az élő és a mesterkélt nyelv között eltart egészen Konstantinápoly elestéig és a XI. sz. óta beleszól az irodalmi téren a népnyelv is. E nagy kornak, mely tulajdonképen a keleti hellenizmus önállóságát jelenti a nyugati latinizmussal szemben, gazdag és hatalmas szerep jutott a hellén műveltségnek alaki fentartásában és ugyanannak széles körben (Szíria, Oroszország s a többi szlávok, sőt Khina felé is) való érvényesítésében. Irodalmi tekintetben a bizánci kor fő jellemvonása a prózának túlnyomósága a költészet felett, a prózában viszont a történelemnek és földrajznak, bölcseletnek és retorikának s a régészeti tanulmányoknak sokoldalu, de jóformán csak reproduktiv művelése. A magyar szempontból kiválólag fontos történetirásnak kimagasló alakjai: Prokopius, Petrus Magister, Nonnosos, Agathias, Menander Protector, Euagrios, Theophylaktos Simokattes, de különösen Konstantinos Porphyrogennetos, akinek gyüjtő és rendszeresítő működése egy egész irodalmi iskolát teremtett. Utána Leo Diakonos, Attaliai Mihály, de kivált Komnen Anna és férje Nikephoros Bryennios jelzik a művészetre törekvő történetirás fejlődését. Követik őket Johannes Kinnamos, Niketas Akominatos s egy nagy polihisztor: Nikephoros Gregoras. Kantakuzenos János ismét biboros történetiró, méltó versenytársai Laonikos Chalkokondyles, Dukas és Phrantzes. A történetirás pendantját a krónikairók teszik. Többnyire papok, akik népies nyelven a világkrónikán kivül a különleges bizánci történetet művelték és a középkor művelődéstörténetét illetőleg elsőrendü kútfők. A magasabb világtörténeti fölfogást a VI. sz.-ban állapítja meg antiokiai János és miletoszi Hesychios. Egy másik fölfogást (a városi krónikások csoportjában) egészen észrevehetőleg végig kisérhetünk a bizánci irodalomban, kezdve Malalas Jánostól egészen Glykas Mihályig, ezentúl a gyér tehetségek a kötött formához folyamodnak, mig a magasabb világtörténeti felfogás szikrája a XI. sz.-beli Zonaras Mihályban lobban egy utolsót.

A filologia művelése egyik fényes lapja a bizánci irodalomnak és előkészítője a humanizmusnak, mely már a IX. sz.-ban felragyog, még pedig Photios alakjában. A későbbi kor a formának sokszor feláldozza a szellemet, de azért akkor is akadnak olyan férfiak, mint Suidas. Egészen világosan mutatkozik a humanizmus a Kommenosok és Palaeologosok korában. Amott Tzetzes és Eustathios a vezéralakok, emitt Maximos Planudes, Moschopulos Manó, Thomas Magister, de különösen Theodoros Metochites és Demetrios Triklinios a filologia vezetői, akik azonban szöveg és még inkább a verstan tekintetében inkább káros, mint hasznos hatással voltak. A filologiai irodalom grammatikai segédeszközeit a nagyszámu szótár egészíti ki, melynek szerzői hol ismeretlenek, hol apokrifok (Philemon, Eudokia). A grammatika nyelvtani kézikönyvei rendkivül sokat foglalkoznak a helyesirással, mely az idők folyamában a kiejtéstől mindinkább eltért; a VI. sz.-ban tetőpontjára jutott grammatikai irodalom jelesebb alakja Johannes Philoponos. A nyelvtannál és helyesirásnál is nagyobb és alaposabb változáson ment által Bizáncban a verstan, melynek alapja nem az antik mérték többé, hanem a hangsúly, eredménye pedig, mely örökségül maradt a mai görögökre, a magyar alexandrinra emlékeztető politikai vers. Ezt ragadja meg a bizánci költészet, melynek két fő iránya az egyházi költészet és a népköltés. Amaz eleinte még az antik mintákra (kivált Pindarosra) támaszkodik, de aztán határozottan a népszerü ritmikus alakot fogadja el. Különálló csoportot alkotnak költői formába öntött állat- és növénytörténetek, melyeknek központjául, esetleg kiinduló pontjául is az u. n. Physiologus tekintendő (l. o.). A prózairodalom körében jóformán mindenütt a keletről hozott mesés történeteknek tanító és kegyes szellemü iratoknak népkönyvekké való feldolgozásával találkozunk. Ilyenek: Barlaam és Joasaph története (görög feldolgozása a VII. század első felében készült, még pedig alighanem Palesztinában, szt. Szávának ősrégi kolostorában); Syntipas (a Hét bölcs mester keleti feldolgozásának görög verziója); Stephanites és Ichnelates (a Kalila va Dimnah c. szanszkrit népkönyvnek 1080. Komnenos Elek császár parancsára készült átdolgozása).

Az új műköltészetnek koráig, mely századunkban (l. alább) kezdődött, a nép mondja el a bizánciaktól megalkotott mértékben elébb bánatát, aztán óhajtásait, utoljára reményeit is. De a műveltebb elemek sem maradtak tétlenül. Egyházunkban, s a vele szorosan összefüggő iskolában nemcsak ápolták és fentartották a népnyelvet, hanem tőlük telhetőleg tovább fejlesztették is. E tekintetben korszakot alkot az az idő, mikor a szabadelvü Lukarisz Cirill ült a patriárkai széken, akinek felügyelete alatt egy a nép nyelvén készült teljes bibliafordítás került a leigázott nemzetnek kezébe. Viszont a régi fővárosban, a török kézre került Bizáncban az által emelkedett a görög nyelvnek ügye, hogy a fényes kapunál befolyásra jutott fanarioták a Duna-fejedelemségek uralmát kapták kezükbe, ahol bár kicsiny befolyásu, de mégis görög udvarokat szerveztek, a görög nyelvet hvatalossá tették s igy egy bizonyos fokig irodalmilag is fejlesztették. Ámde a tehetősebbek és előkelőbbek még mindig az attikai (ó-görög) klasszikus nyelvhez ragaszkodtak és a népnyelvet az irodalom közegéül elfogadni sehogy sem akarták. Mások (kivált Pilippidesz és Krisztopulosz) viszont a népnyelv kizárólagos jogosultsága mellett kardoskodtak. Változó szerencsével folyt a harc, ameddig az az ember meg nem érkezett, aki a nehéz kérdést megoldotta. Ez a férfiu Koraisz (l. o.) volt, vele köszönt be az Ú.-ra a nyelvújítás kora. Koraisz nyelvújításának lényege a purifikáció és az antik nyelvkincsnek a modern népnyelvben való felélesztése. Az igy átalakult irodalmi nyelv hajlékonysága és könnyü továbbképezhetősége egyfelől alkalmassá tette a modern fogalmak visszaadására, másfelől ugy áthidalta a százados távolságokat, hogy a mai nemzedék az antik műveket csekély szómagyarázatok árán teljesen élvezheti. Ami különbség az analizis felé hajló mai görög és az antik görög nyelv között tényleg fennáll, leginkább a következő nyelvi tüneményekben nyilvánul: egyes szavaknak az antik időbelitől eltérő jelentése, a név- és igeragozás némely alakjainak (dualis, infinitivus, optativus, perfectum) kiveszése; lazább mondatfűzés s a szótagos hangsúlynak túltengése az időmérték rovására. Ez az irodalmi nyelv azonban sokáig küzdött, amig a nemzet zöménél polgárjogot nyert. E tekintetben az irodalmi forrongás párhuzamosan halad a politikaival, a szabadságharc győzelme az irodalmi megállapodással, sőt bátran mondhatjuk virágzással is. Egyes költők (Krisztopulosz, Nerulosz, Vilarasz) tagadhatatlan és nagy tehetségük dacára mélyebb hatás nélkül multak el az irodalom teréről, melyen túlnyomó a költészet s ez ismét közvetetlenül a népdalok örökébe lép. Rigasz (l. o.) is csak a népdal nyomán irta hires dalát, mely a szabadságharc éneke lett. Egy átmeneti korszak után, melyben a tájszólások az olasz irodalomhoz hasonlóan még erősen mérkőznek egymással s amelyben Szolomosz fényes tehetségét a hétszigeti nyelvjárás érdekében érvényesíti: a Szutszosz testvérek egy csapással meghódították lirájuknak a görög népet, sőt irodalmi iskolát alkottak, melynek kiválóbb tagjai: Tantalidesz, Karaszutzasz, a szellemes Laszkaratosz, Tercetisz, Orfanidisz és Zalokosztasz. Valamennyi a népköltés alapján áll, de azért legtöbbjének művein megérzik a nagy filhellén költőnek, Byron lordnak hatása. A magasabb, ódaszerü költészet művelői: Vallaoritisz, Paraszchosz és Vlachosz, Drosszinisz a falusi életet választotta műveinek motivumául. Melisszinosz eposzában (Erkölcsi világ) visszatért a jón nyelvjáráshoz. A drámairodalom fejlődésének sokáig hátrányára volt az állandó és rendszeres szinház hiánya, miért is a két Szutszosznak és az idősb Rankavisznak (l. Rangabé) művei inkább csak könyvdrámák és a szinszerüségnek csaknem teljesen hijával vannak. Haladást jeleznek Bernardakisz drámai művei (Merope, Doxapatri Mária), még inkább Vlachosz vígjátékai (A kalmár leánya, A honvédkapitány, A kérők ostroma), az ifjabbik Rankavisznak Teodorája és Rhigopulosz Miltonja igen népszerüek, Vasziliadisz Galateája pedig Kállay Béni magyar fordításában a magyar nemzeti szinházig is elhatolt. A regényirodalomban ismét az idősb Rankavisz alakjával találkozunk. A bölcselet hivatottabb művelői: Kairisz, Renierisz, Kotzias és Karusszosz. Jelentősebb a lendület a történetirás s még inkább a régészet terén. Amott mai napig páratlanul áll Paparrigopulo hatkötetes nagy történelme, versenytársának készül Lambrosz; hozzája csatlakoznak monográfiákkal: Bizantiosz (Konstantinápoly története), Zambelli (Bizánci tanumányok), Milliarakisz (A Kikladok története), Kutzonikas (A szabadságharc története), Romanosz (A jóni szigetek története); a mémoire-irodalmat a szabadságharc vezéremberei művelték. A régebbi görög irodalom lelkes buvára Szathasz. A régészet, kapcsolatban a helyszinén eszközölt ásatásokkal, hatalmas értekező irodalmat támasztott; nagyobb művekkel léptek fel régebben Kumanudisz, Rankavisz és Kiprianosz; újabban Karapanosz (Dodonáról), Georgiadisz (Tesszália), Staurosz Ikonomakisz (Ithome, Messene). A régészetet egyébiránt mindenfelé egyesületek és szaklapok ápolják. A többi tudományok közül a teologia jelesebb művelői: Kontogonisz, Diomidisz és Ikonomosz; a jogi szakirodalomé: Kalligasz, Paparrigopulosz, Ikonomidesz, de kivált Szaripolosz a jeles alkotmánytaniró és Szutzosz a nemzetgazda; az orvostané: Koszti, anagnosztakisz és Afendulisz. De talán sehol sem mutatkozik akkora tevékenység, mint a hirlapirás terén, ami egyrészt a népnek rendkivüli érdeklődésén, másrészt a kifejlett és élénken pezsgő politikai pártéleten alapszik (l. a Görögország cikknek a közművelődési állapotokra vonatkozó részét).

Forrás: Pallas Nagylexikon