a törökség délkeleti ága, melynek őshazája a legrégibb török krónikai följegyzések szerint a mai Mongolország északi részében, az Orkhon, Tula és Szelenga folyók mellékén volt, s ugy látszik, a hiungnu, vagyis hunn népenek volt uralkodó, mindenesetre pedig egy jelentékeny törzse. Kezdetben semmiféle uralkodót nem ismertek, azután 500 évig egyes nemzetségek főnökei alatt éltek, mignem Buka khán kezdett uralkodni, kinek székhelye, Ordubalik, az Orkhon folyó partján, a Karakorum hegy alján volt, s aki, meghódítva a mongolokat és kirgizeket, Tangutot, Tibetet és Khinát, s adófizetőivé tevén a nyugati országok fejedelmeit, óriási birodalmat alapított. Az ujgur hagyományok Buka khánja kétségkivül azonos a hiungnu birodalom alapítójával, kit a khinai évkönyvek Maotu, Mode vagy Modo néven emlegetnek, s akinek birodalma Koreától Kicsakig és a Kaspi-tengerig terjedt. Uralkodott Kr. e. 209-174 közt. Buka khán csodás származásának mondája, amely szerint egy fának volt a gyermeke, Modo nevével függ össze, mely mongolul a. m. «fa». Utóda a khinaiak szerint fia Lao-khá vagy Lao-shang (Kr. e. 174-158) volt, kit az ujgur hagyományok Buka khán testvérének mondanak s Laor-Tekinnek neveznek. Az ujgur hagyományok szerint az ő idejében vándoroltak ki az Orkhon vidékéről délnyugat felé arra a földre, hol Birbalik várost építették, vgyis a mai Urumcit. E vidéken, a Felső-Hoangho mellékén akkoriban a jüeicsik laktak, akiket, mint a khinai évkönyvek irják, Lao-shang több csatában legyőzött s Kr. e. 165. királyukat is elfogta s lefejeztette. Az U. ezen terjeszkedése felkavarta a régebbi felső- és középázsiai népviszonyokat; nemcsak a jöeicsik vándoroltak ki a Felső-Hoangho mellékéről, hanem az ili-vidéki usziunok és szakák is, akik megdöntve a baktriai görög királyságot, az u. n. indo-szkítha birodalmat alapították. Az északi és déli U. v. hiugnuk közt lassankint olyan ellentétek fejlődtek ki, hogy az Kr. u. 49. a hiungnu állam kettéválására vezetett. A déliek, kiket a khinaiak «khuszu», «kaocse» vagy «kaocsang» néven emlegettek, a khinaiak fenhatósága alá kerültek, mig az északiakat Kr. u. 91 körül keleti szomszédaik, a szienpik a khinaiak segítségével kiszorították régi hazájukból s ezek az Irtis forrásvidéke körül tanyázó igurok közt szerveztek új államot. Ekkor jön kapcsolatba a hungnu vagy hunn név az ugor (l. o.) névvel s ekkor kezdik a hungnu népet másként ugurnak is nevezni. Maga az ujgur (új-ugor) név is ezzel függ össze s tulajdonkép csak a déli hiungnukat jelenti, akik később Közép-Ázsiában terjeszkedve, a bizánciak előtt «fehér hunn» név alatt is ismertesek. Tudnak e megoszlásáról az ujgur hagyományok is. Ezek szerint az U. egy része tiz, másik része kilenc folyó mellett lakott, s ezért amazt «onujgur»-nak (tiz ujgurnak), emezt pedig «tokuz-ujgur»-nak (kilenc ujgur) nevezték. Amazok fejdelme volt Menkütaj vagy Menkütait s fejedelmi címe «ililter» vagy «il-elteber», emezeknél a fejedelmi cím «kök-irkin» vagy «köl-irkin», később pedig «idi-kut». A két fejedelem családja közel száz évig uralkodott, amikor az U. megint egy nemzetté lőnek. Majd pusztulni kezdtek s más népek rabszolgáivá váltak. Egy részük aztán az Irtis mellé költözött s ott halat fogott, hódat, nyusztot, menyétet és evetet vadászott s azoknak a húsával táplálkozott s bőrével ruházkodott. Kétséget sem szenved, hogy az irtiszmelléki vadász és halász onujgurok a hunnok uralma alá került magyarfajta unugorok s csakis a hungnuk által függnek össze az U.-kal, de nem az eredet közösségénél fogva. Nevük is aligha hozható kapcsolatba a tiz folyóval, ez már török népetimologiai magyarázatnak látszik (l. Uturgur). Ellenben a déli hungnuk «tokuz ujgur» vagy «tokuz oghur», az araboknál «tagazgaz» neve, ami előrészét illeti, már csakugyan kilencet, «kilenc nép»-et jelent, ahogy a khinaiak is nevezték őket. A hungnu birodalom megdőlése után az északi és délig á közt nemcsak a történeti közösség szünt meg, de etnikailag is egészen különböző néppé alakultak, ugy hogy ezentúl U. alatt csakis a déli ágat lehet érteni. Thian-san felől terjeszkedve, a Kr. u. első századokban Turkesztánt is hatalmukba kerítették, kiszorítva onnan az indo-szkíthákat s ezen előnyomulásuk alatt nemcsak a buddhizmussal, hanem nesztoriánus térítők által a kereszténységgel is megismerkedtek. Elterjedt náluk a földmívelés és ipar, volt külön irásuk és pedig előbb az orkhon- és jenisszeimelléki föliratokból ismert rúna-irás, majd pedig a nesztoriánusok által elterjesztett, u. n. ujgur-irás. A Kr. u. VI. sz közepe táján az altáji turkok hatalma alá kerültek, két század mulva azonban sikerült az altáji turkokat legyőzniök. Már 731. elfoglalták Ordubalikot, az ősi hiungnu várost a Karakorum hegy alatt, amely alkalommal Kül-Tegin turk khagán is elesett, kinek 732. emelt síremléke a legrégibb török nyelvemlékek egyikét foglalja magában. 745. pedig teljesen megdöntötték az altáji turkok hatalmát, s ettőlfogva a mongol hódításig Belső-Ázsiának urai, egyszersmind az iszlám előtti török műveltség képviselői ők voltak. Virágzó városaik közül kettőnek a romjait egy kiapadt folyó partján a homokba temetve nemrégiben födözte föl Sven Hedin svéd utazó, aki szerint mintegy ezer éve lehet annak, hogy a futóhomok elborította. Szellemi és társadalmi életükre a Bokra khán idejében, 1067. irt Kudatku Bilik, vagyis a szerencsés tudás könyve vet világot. Az ujgur nyelv legrégibb emléke Tacsamnak, Bilge khán és Kül-Tegin apjának onginmelléki sírfölirata 692-ből vagy 693-ból. V. ö. Vámbéry Á., A török faj (1885, 380-418. old.); Thury I. (Századok 1896, 10. füzet).