Úrvacsora

v. szent vacsora (Communio, Eucharistia). Krisztus az elfogatását megelőző este tanítványaival együtt elköltvén zsidó szokás szerint a páskavacsorát, ennek végeztével vette a kenyeret, hálaadás után megszegte v. megtörte, egy-egy darabot adott abból tanítványainak ezen szavak kiséretében; vegyétek, egyétek, ez az én testem, mely ti érettetek megtörettetik; azután vette a poharat, ezt mondván: e pohár amaz új testamentom az év vérem által... ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. (Máté evang. 26. r., Luk. 22. r., Korinthusi első levél 2. r., 23. v.). Ezen intézkedése Krisztusnak mélyen bevésődött követőinek lelkébe, s ma is egy-két jelentéktelen szekta kivételével, megvan a különböző hitvallásu keresztény egyházakban Krisztus halálának a kenyér és bor vételével egybekötött megünneplése, csakhogy ugy az alakját tekintve az ünnepnek, mint az ide vonatkozó tantételeket, felettébb eltérőleg. Az első keresztények a Krisztus halálára emlékeztető ezen cselekvényt, melyet Ú.-nak neveztek, összekapcsolták a szeretetlakomával v. agapéval (l. o.). De már a következő században némi titkozatos, misztikus szint adtak a kenyér és bor kiosztásának, ugy hogy ennek vételekor csak a hivők maradhattak a gyülekezetben, a még meg nem keresztelt, avagy egyházfegyelmileg sujtott tagok pedig kötelesek voltak ilyenkor az összejöveteli helyiséget elhagyni. Később, midőn a pogányság tömegesen tért át a keresztény egyházba, összeköttetésbe hozták a kenyér megtörését az áldozat fogalmával; majd a középkorban, főként Paschasius Radbertus tanai folytán (831), általánossá lett - bár ekkor még nem ellenmondás nélkül - az egész nyugati egyházban azon hit, hogy az Ú.-ban levő kenyér és bor Krisztus valódi testévé és vérévé lényegesül által s az Ú.-ban mindannyiszor Krisztus áldoztatik meg (l. Oltári szentség és Átváltozás); a IV. lateráni zsinat pedig (1215) ünnepélyesen reá ütötte ezen hitcikkre a pecsétet.

A XVI. sz. reformátorai általában elvetették a kat. egyház átlényegülési tanát, valamint azt a szokást is, hogy az U. a közönségnek csak egy szin alatt, csak a kenyér alakjában szolgáltatik ki; de arra nézve, hogy az Ú. szereztetési igéi (ez az én testem stb.) miként értendők, egymástól többfélekép eltértek. Luther szerint a kenyér és bor a megszentelés után is megmarad kenyérnek és bornak, de azzal általunk nem érthető módon, bár az ubiquitas (l. o.) tanával némileg világosítólag, egyesül Krisztus teste és vére, ugy hogy a kenyérben, vagy a kenyérrel együtt Krisztus valódi teste adatik az U.-val élőnek (in, cum, vel sub pane et vino). Zwingli ugy tekintette a megtört kenyeret és kitöltött bort, mint a Krisztus halálára emlékeztető s a halálával szerzett üdvről a hivőket biztosító jeleket. Kálvin szerint az Ú.-ban csak kenyér és bor adatik, de aki azokat igaz hittel veszi, az azok vétele alkalmával egyszersmind lelki szájával (spiritualiter) veszi Krisztus testét és vérét. Melanchton élete utolsó pár évtizedében jelentékenyen közeledett a kálvini felfogáshoz; az unitáriusok tisztán emlékeztető jeleknek tekintik az Ú.-i elemeket. A német és helvét reformáció között kezdetben csupán az Ú.-i tan tett lényeges különbséget (l. Marburgi kolloquium), amelyhez jött később a Kálvin-féle eleveelrendelési tan. A két egyház közötti egyesülést negyedfél száz éven keresztül folyvást ezen két hitcikk akadályozta. A kat., evang. és a Zwingli alapította zürichi egyházban kovásztalan kenyeret vagyis ostyát, a görög keleti, a kálvinista és unitárius egyházakban kovászos vagyis rendes kenyeret használnak.

Forrás: Pallas Nagylexikon