Kisszótár


Magyar Magyar Angol Angol
Üstökösök... ----

Magyar Magyar Német Német
Üstökösök... ----

Címszavak véletlenül



Címszó:
Tartalom:

Üstökösök

(kométák, a latinoknál stellae crinitae): azok a határozatlan alakú, ködszerű burkolatban megjelenő égitestek, melyeket a szabad szemmel látható esetben rendszerint még csóva is kísér. Feltűnő alakjuk, semmi időszakosságot nem mutató rögtönös megjelenésük az emberek figyelmét ősidőktől fogva lekötötték, de azért természetüket csak némileg is helyesen nagy későn ismerték fel. Bár ugy látszik, hogy a khaldeusok égitesteknek tartották őket, a kínaiak pedig jóval időszámításunk előtt már feljegyezték a megjelent Ü.-et, mégis egészen be a XVI. sz.-ba nyúlt Arisztotelész téves állítása, hogy az Ü. a Föld gőzköréből valók, mely állítás ellen Seneca véleménye, hogy az Ü.-nek is megvan a helyük a többi égitestek közt, egymagában és hatás nélkül marad. Hogy nehezen ment az Ü. helyes megismerése, azt külső és különös alakjuknál fogva nehezen megmagyarázható mozgásuk is okozta és ezért a szabad szemmel látható Ü. aránylag ritka volta mellett a legfurább következtetésekre adtak okot; leginkább háború, dögvész, elemi csapások és egyéb baj előhirdetőjének tekintették. Csak az 1472-iki üstököst észlelte először egészen a tudomány akkori állásának megfelelőleg Regiomontanus és 1619. mondta ki Tycho, hogy az Ü. a Holdnál messzebb vannak, és hogy görbe pályán mozognak. És ha Keppler még nem is tudott az Ü.-kel jóformán mit kezdeni, a helyes úton haladtak mégis és már Borelli 1664. kimondja, hogy az Ü. parabola-alakú pályán mozognak, Hevel pedig határozottan parabolának mondja az Ü. által leirt pályát. Dörfel az 1680-iki nagy üstökösnél már oly parabolát vesz fel, melynek gyújtópontjában a Nap áll. Newton aztán a gravitáció elméletet alapján be is bizonyította az Ü.-nek a Nap körüli mozgását és Halley a Newton módszere szerint az 1337 és 1698 közt megjelent 24 üstökös pályáját számította ki és ez alkalommal megállapította, hogy az 1682., 1607. és 1531. észlelt Ü. egyazon üstökös megjelenései, sőt ennek visszatértét 1758-ra meg is jósolta, amint az Clairault pontosabb számításainak megfelelően 1758 dec. 12-én Palitzsch János földmíves Drezda mellett elsőnek meg is látta. Ennélfogva az elliptikus pályán mozgó u. n. periodikus Ü. léte is be volt bizonyítva. Csakhogy még mindig igen nagy nehézségekkel járt az egyszerűbb parabolikus pályát, hát még az elliptikus pályát számítani, míg végre Olbers módszere ezeket a nehézségeket eltűntette. Bessel, Gauss, Klinkerfues és Oppoltzer az Olbers módszerét tovafejlesztették és egyszerűsítették. Az Ü. eloszlása a térben különös törvényt nem mutat, pályaelemeik közül is csak a perihélium nagyságát illetőleg találjuk azt, hogy az 1,0 és 0,5 köztiek (a földpálya sugarában kifejezve) a gyakoribbak, minek azonban magyarázata az, hogy az ily periheli távolságú Ü. a Földet jobban megközelíthetik és láthatósági körülményeik is kedvezőbbek. Ami a határozottan megállapított időszakos Ü.-et illeti, ezek - keringési idejük szerint csoportosítva - a következők:

Ezek közül az Ü. közül az Encke-félét Pons fedezte fel 1818., de Encke számította ki és állapította meg periodicitását, egyúttal arra a sajátságos körülményre is reáutalt, hogy az üstökös minden újabb perihéliumakor a Naphoz közeledik, minek magyarázatául Encke ellenálló közeget, étert vett fel a világűrben. Az Encke-üstökös igen kicsiny, farknélküli, teleszkópikus üstökös, mely csak a legkedvezőbb körülmények közt jó a szabad szemmel való láthatóság hatására. A De-Vico-üstökös 1844. történt felfedezése óta nem látták, de Leverrier bebizonyította, hogy az 1678-ikival azonos. Az 1869. Tempeltől felfedezett üstökös 1880-iki visszatértekor Swift látta először és azonosította, azért kapta a kettős nevet. A Biela osztrák kapitánytól 1826 febr. 27. felfedezett üstökös harmadszori megjelenésekor kettévált, mit 1845 dec. 29-én vettek először észre Amerikában; az 1852. és 1859-iki megjelenésénél is még mindkét rész egymás mellett volt észlelhető, de 1866. és azóta hiába kutatták, helyette 1872. fényes csillaghullás volt, mi az Ü. és meteorok közti összefüggés (l. Csillaghullás) elméletét szélesebb köröknek is szembetűnően támogatta.

A Faye-féle üstökös igen közel jut a Jupiterhez és azért pályája nagy változásokat mutat; Ponsnak 1812. felfedezett üstökösét Encke kiszámította és 1883-iki visszatértekor Brooks fedezte fel. Olbers 1815. fedezte fel a róla elnevezett üstököst, mely 1887., bár elkésve, jelent meg ismét. Halleynek már említett és az Ü. teóriájában oly fontos szerepet játszott üstököseiről eddig 17 megjelenést észleltek; minthogy különösen előző megjelenéseikor igen szép fényes farka volt, még 1759-ben 47°-nyira látszott szabad szemmel, de 1835. már alig; legközelebbi perihéliuma 1910. lesz. Ezeken a tényleg több megjelenésben észlelt periodikus Ü.-ön kívül van aztán még több, melynél az elliptikus pálya bizonyos, de a keringési idő évszázadokba megy és így azok azonosításáról nem beszélhetünk. Az időszakos Ü.-ön kívül érdekesek még a különösen fényes megjelenésűek, minők az e századbeliek közül az 1807. és 1843-iki nagy Ü., a többször említett Donati-féle, az 1861-iki és az 1847-iki Coggio-féle; az 1880., 1881. és 1882-ikiek, melyek közül különösen az első pályájának az 1843-ikinak pályájával való közeli megegyezése tűnt fel; épp ugy hasonlít az 1881-ikinek pályája az 1807-iki Thulis-féléhez, míg az 1882-iki ismét az 1880-ikihoz hasonló pályán halad, csak a keringési idők térnek nagyon el.

Az Ü. fizikai alkotását még nem ismerjük oly határozottan, mint mozgásukat, bár ez irányban is nagy a haladás.

A szabad szemmel látható Ü. mindegyikének a Naptól elfordított kisebb-nagyobb farka van, mely néha, mint a Donati-üstökösnél, meg is görbült és nem ritkán az ég nagy részén megy át, vége felé rendszerint kiszélesedve.

Természetes, hogy az üstökös farkának látszólagos kiterjedése nem azonos annak valódi hosszával; így az 1680-iki üstökös 90°-ra terjedő farkának tényleges hosszúsága 145 millió kilométer volt, míg az 1769-iki üstökös 130°-ot elborító farka csak 60 millió kilométerre terjedt. Különben is rendkívüli távolságokra terjednek ki az Ü. farkai; így az 1811-iki szép üstökös farkának hossza 176 millió, az 183-iki első üstökösé pedig 320 millió kilométernyi volt. Míg az üstökös farka a Naphoz való közeledéssel fejlődik, addig a minden üstökösnél előforduló fej vagy koma, az üstökös fényes magvát körülvevő ködszerű burkolat éppen a perihélium idején kisebbedik. Ezért már Newton arra gondolt, hogy a fark képződéséhez szükséges anyag a komából a Nap taszító hatása folytán válik el. Olbers az 1811-iki nagy üstökösnél körülbelül ugyanily eredményhez jutott azt tapasztalva, hogy a mag körül üresnek tetsző parabolikus ködkúp van, mely a Naphoz való közeledéskor mindinkább vastagodik. Még behatóbbak Besselnek a Halley-üstökösön tett enemű tanulmányai, melyek során Bessel megállapította, hogy a magból szektoralakú kiáramlások vannak jelen, melyek lengéseket végezne, mi a Nap taszító hatására utal, melyet még a Naptól elfordított farkak is igazolnak. Ugyanezt látni az 1874. III. (4. ábra) és az 1881. III. (3. ábra) üstökösénél. Épp azért Bessel felteszi, hogy az Ü. fejei nem oly konszolidált szilárd testek, mint a bolygók. Erre utal az Ü. hihetetlenül csekély tömege, úgyhogy azok legcsekélyebb hatással sincsenek a bolygók mozgására, ha még oly közel mennek is el azok mellett; másrészt meg a mögöttük levő csillagok fényét sem gyengítik, sem pedig el nem térítik. Bővebb felvilágosítást e tekintetben a spektrálvizsgálatok szolgáltattak. Donati már 1864-ben megvizsgálta az Ü. spektrumát és azt találta, hogy az három jellemző vonalból áll; ez észleleteket Huggins, Secchi, Vogel és Konkoly folytatták, legnagyobb eredménnyel a gyenge folytonos spektrummal, s megerősítve azt is, hogy az Ü.-nek visszavert napfény mellett saját fényük is van. Secchi az 1868-iki II. üstökösön elsőnek ismerte fel azt a körülményt, hogy az üstökös-spektrum három vonala a szénhidrogén vonalaival egyezik.

Az 1882-iki Wels-féle üstökösön azt a meglepő észleletet tették, hogy a Naphoz való közeledéskor a szénhidrogénvonalak mindinkább halványodnak, helyettük a nátriumnak megfelelő sárga vonal lépett fel; ugyanez a jelenség mutatkozott Finlay üstökösénél is, melynél a Naptól való távolodáskor a nátriumvonal lassú eltűnését és a szénhidrogénvonalak újra feltűnését is észlelni lehetett. Csupán a Nap okozta hőhatás azonban a szénhidrogénvonalak eltűnését nem magyarázza meg. Hasselberg és Wiedemann kísérletei azonban kimutatták, hogy ha szénhidrogénben elektromos szikra hatása alatt jő létre a nátriumgőz, a szénhidrogénvonalak eltűnnek, világos tehát, hogy elektromos hatásoknak kell az Ü.-ön érvényesülniük. Tényleg ma Zöllner szerint legvalószínűbbnek tartják, hogy az Ü. cseppfolyós anyagúak, melyek a Naphoz közeledve, a Nap felé fordított oldalukon élénk párolgásba mennek át és egyúttal a Nap elektromossága által eltaszíttatnak, miáltal a csóva támad; emellett lehetnek szilárd alkotó részek is, melyek a Napfényt visszaverik és az Ü. magját alkotják.

Forrás: Pallas Nagylexikon



Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is