(mint iró Vadnai), szül. Miskolcon 1832 ápr.
28. előkelő ref. családból. Nagyatyja Festetics György grófnak volt jogügyi
igazgatója; atyja Lajos liberális politikus, Miskolcnak képviselője, később a
legfőbb itélőszék birája, ki szerette az irodalmat és egy nyelvészeti
értekezésével (a szórendről) akadémiai jutalmat nyert. Tanulókora Miskolcon
telt a 40-es évek le kesítő politikai és irodalmi hatása közt, a családnak
országos nevü barátai: Palóczy László, Szemere Bertalan stb. közvetlen
közelében. A szabadságharc kezdetén tüzérnek állt a 16 éves gyermekifju, majd
nemsokára gyaloghonvédnek állt a 22. zászlóaljba. Csapatjával a kemény télen a
felsővidéki szorosok őrizetére volt kirendelve. Jó szive (egy embertelenül
büntetett honvéd érdekében) tiltakozásra birta századosa ellen s miután nem
volt hajlandó visszavonni szavát, tettének főbelövés lett volna következménye,
ha Rapaics őrnagy meg nem menti. Ezután egy erdélyi zászlóaljhoz került s a
szabadságharc vége előtt hadnaggyá, később főhadnaggyá emelkedett. Zsibónál érte
a katasztrófa. Miskolcon, majd V. Bertalan nagybátyjánál lappangott Vadnán, de
néhány hónap mulva besorozták. Az 59. gyalogezreddel Bécsből Tirolba, onnan
Olaszországba ment; végigszenvedte besorozott tiszttársaival együtt az osztrák
tisztek minden inzultusát. Egy év mulva hazaszabadult s itthon iró lett, hogy
tollával szolgálja a nemzet ügyét az elnyomatás éveiben. Eleinte szerelmi
dalokat irt Sugár Kálmán álnév alatt; Nagy Ignác tanácsára azonban nemsokára a
szépprózára tért át s 1852-től részint társadalmi, részint történelmi tárgyu
novellákat irt a lapokba. 1862. A téli estékre címen két kötetben adta ki
elbeszélései gyüjteményét, melyek addig már kedvelt iróvá tették. Mint
novellista később is gyakran föllépett különböző lapokban (Budapesti Szemle, Fővárosi
Lapok stb.) s két újabb gyüjteményt is tett közzé, u. m.: Hosszu estékre
(beszélyek, rajzok, a Műbarátok köre kiadásában, Budapest 1890) s Éva leányai
(a Kisfaludy-társaság kiadása, u. o. 1891). Emberismeretével, alakjainak
valószerüségével, korrajzainak elevenségével, hangjának előkelő
közvetetlenségével és előadásának egyszerü csinjával és magyaros világosságával
legjelesebb novellistáink közé emelkedett; az érdekességet nem meséibe helyezi,
melyeknek bonyodalma egyszerü, hanem a lelki állapotok és helyzetek igaz és
intim rajzába. Irt regényeket is, melyekkel segített nálunk ellensúlyozni a
franca divatos regények hatását; ízlésben európai, erkölcsben és érzésben
magyar iró; «a 16 éves lányok irójának» nevezték. Rendszerint a magyar művelt
magyar társadalmat rajzolja találóan. Regényei: A kis tündér (2 köt.); Eszter,
a szép kardalnoknő (2 köt., 1861); Eladó leányok (4 köt., 1864); A rossz
szomszéd (1878); A besorozott (a Kisfaludy-társaság kiadása); Immakuláta grófné
(Budapesti Szemle). V. azonban nem mint szépirodalmi iró, hanem mint
szépirodalmi hirlapiró fejtett ki legserényebb és leghatásosabb munkásságot. A
fővárosba telepedése után csakhamar belső munkatársa lett Nagy Ignác lapjának a
Hölgyfutárnak, ide irta novelláit s nemsokára központja lett e lapnak az ő
finom modoru, mozgékony és szeretetreméltó egyénisége. Mikor 1856. Tóth Kálmán
kezére ment e lap, a tényleges szerkesztő V. lett, ki nagy munkaerejével
gondoskodott a lap szellemi tartalmáról s átküzdötte a legsúlyosabb válságokon.
Egy külföldi útjában a 60-as évek elején meglátogatta Párist, Londont,
Konstantinápolyt. Távolléte alatt megszünt a Hölgyfutár; V. ekkor Tóth
Kálmánnal együtt megalapította (1864 jan. 1.) szépirodalmi napilapul a Fővárosi
Lapokat, melyet ettől fogva névleg is ő szerepelvén szerkesztőül 1892 végéig,
amikor megvált a laptól, mely e válságot nem is sokáig élte túl. E lap V.-nak
legjelentősebb alkotása, a magyar szépirodalomnak szolgált napi organumául
három évtizeden át. Közvetítette a szépirodalmi termelést a közönséggel, irókat
és olvasóközönséget nevelt s tárcáiban hozzászólt az irodalom, művésszet,
társadalom és közélet minden időszerü kérdéséhez; kivált a művelt magyar
társadalomra s első sorban a női közönségre volt hatással. A lapnak megvolt a
határozott jelleme; minden közleményen a szerkesztő egyénisége, szelleme s
ízlése látszott meg s az ő stilisztikai műgondja. Mindig nagy érzéke volt a
lapnak a nemzeti kultura iránt. Maga V. temérdek cikket és birálatot irt
lapjába, első sorban irodalmi és művészeti tárgyuakat, valamint
ismeretterjesztő költeményeket. Szinügyünk, képzőművészetünk, zenénk
kérdéseihez eleven tollal és mindig nagy nyomatékkal szólt hozzá; hazai
irodalmunk és tudományosságunk minden mozzanatát méltatta, az új könyveket,
premiereket épp ugy, mint az új tehetségeket; figyelemmel kisérte a külföldi,
kivált a francia irodalmi és művészeti életet is. Aktuális irányu cikkei
mellett igen jóízü és magvas cikkei voltak azok a memoire-szerü cikkek és
jellemrajzok, melyeket a közelmult (kivált a szabadságharc körüli és utáni
idők) eseményeiről és alakjairól irt; egyike legjobb emlékiróinknak, mint azt
Elmult idők címü 1886. kiadott emlékezései mutatják. A 60-as évek közepétől
több éven át a Honnak is rendes tárcairója volt. 1862. Gyulai Pállal együtt
tagja lett a nemzeti szinház drámabiráló tanácsának és dramaturgiai tisztében
több évtizeden át fejlesztőleg hatott szinirodalmunkra. Előkelő szerepe volt a
főváros társadalmi életében az 50-es évek irói és művészi szalonjaitól kezdve
mostanáig. Épp ugy munkás tagja irodalmi intézeteinknek, u. m. 1866 óta a
Kisfaludy-társaságnak és 1872 óta az akadémiának. Emlékbeszédeket és
emlékiratokat olvasott fel e társaságokban s tevékeny részt vett az akadémia
drámabiráló bizottságaiban, melyeknek jelentését nagyon sokszor ő szerkesztette;
e jelentések a maguk nemében épp oly tanulságos, mint igazságos munkálatok. E
lexikonnak is munkatársa. Az irói segélyegyesületnek 1878 óta ügybuzgó titkára.
Szülővárosának Miskolcnak déli kerületét az országgyülésen majd egy évtizeden
át képviselte 1893-ig, mint a szabadelvü párt tagja s mint parlamenti szónok is
kedvelt volt. Elnöke volt az állandó igazoló bizottságnak és működött a
közoktatási bizottságban. 1893 elején átvevén a hivatalos Budapesti Közlöny
szerkesztését, lemondott képviselői mandátumáról és visszalépett a Fővárosi
Lapok szerkesztésétől. V. ö. Kőrösi László, V. K. (Korrajzok); Beöthy Zsolt, V.
K. (Fővárosi Lapok, 1893, 8-ik szám); Vasárnapi Újság (1893, 3. sz., képpel).
Forrás: Pallas Nagylexikon