Vár

Az állandóan erődített helyek általános neve; a kisebb terjedelmű váraké erőd. Ama helyek jönnek itt tekintetbe, melyekről már béke idején tudjuk, hogy minden vagy bizonyos hadi helyzetben az ellenséges támadásnak céltárgyai lesznek, tehát a háború kimenetelére is nagy befolyást gyakorolnak, így p. városok, melyekben a harceszközöknek nagy készlete van felhalmozva; vagy oly helyek, amelyek a seregeknek menedékül szolgálnak; vagy pedig oly pontok, melyek az ellenségnek fontos betörő útjait elzárják stb. Ez erődítések tehát már béke idején nagy költséggel épülnek és egész más jelleggel bírnak, mint a tábori erődítések. A tábori és állandó erődítés külsőleg az alak és építési módban, katonai szempontból pedig a megszállásra szükséges csapatok arányában és az ellenálló képességben különbözik egymástól. Az állandó erődítésnek egy neme az ideiglenes erődítés, mely által a háború kitörésekor még szükségesnek mutatkozó várak vagy erődök pótoltatnak. Ily ideiglenes, valamint az állandó erődítések feladata, hogy az ellenséget a várvívásra kényszerítsék. Az ideiglenes erődítéseket szintén ellátják várlövegekkel, tervezetük is azon szabály szerint készül, mint az állandó erődítéseké. Építőanyagul rendszerint földet, fát, síneket használnak, falakat ritkábban. Építésükre és felszerelésükre 6-8 hét szükséges.

A jelen kor követelményeinek megfelelő erődített helyek (állandók) négyfélék lehetnek s állanak: 1. csak egy zárt erődített vonalból (most már nem igen fordul elő); vagy 2. több kisebb erődből (forts); 3. oly övből, mely egyes erődökből vagy erődcsoportokból áll; 4. egy ily övből, mely mögött egy zárt erődített vonal (noyau) van. Erődök egyedül is állhatnak, ha p. hegységeken keresztül vezető közlekedéseket vagy vízi utakat zárnak el; ily erődöket záróerődöknek neveznek. A különféle erődítési rendszerek közt négy fő alakzatot lehet megkülönböztetni, úgy mint: a köralakú, a sokszögalakú, a bástyaalakú, az olló- v. tenaille-alakú erődítéseket.

A legrégibb állandó erődítések (várak), amelyekről a történelem felvilágosítást ad, cölöpökből és földgátakból állottak, amelyekkel a lakóhelyiségek körül voltak zárva. A falak védelmezése kezdetben az orom fölött, később pedig jobb fedezés szempontjából az orom közelében készített lőrésekből történt. A lövészek fafolyosón vagy a falon állottak, miért is fedezésük céljából a falra egy kis mellvédfal épült.

Ama törekvés pedig, hogy a védő jobban legyen fedezve s a pásztázatlan tér a fal előtt eltávolíttassék, az óvó födelek, fülkék és talprések (t) alkalmazását vonta maga után.

A mellvédfal vagy lőpárta a falból kinyúló t tartókövekre állíttatott fel. A tartókövek közt e térközök (lőrések) maradtak. A harceszközök felállítására később széles utak készültek, miáltal gátjárók keletkeztek, melyeknek eredeti szerkesztése abban állott, hogy a körfallal párhuzamosan egy másik fal épült; mindkettőt harántfalak kötötték össze és a térköz földdel töltetett ki.

Az a tapasztalat, hogy minden akadály a célnak csak akkor felelhet meg, ha védelmezhető és pásztázható is, a külső fal s az árok oldalozására vezetett. Ezen célra kinyúló tornyok szolgáltak.p>

A tornyok alaprajza gömbölyű vagy négyszögletű volt és egymástól nyíllőtávolságra épültek. A tornyok útköröndéről, amelyre lépcsők vagy létrák vezettek, a külső fal pásztáztatott. Idővel oly kerítések jöttek alkalmazásba, melyek 10-30 m. magasak, 10-20 m. szélesek voltak és 10-16 m. átmérőjű tornyok által pásztáztattak. Ezen tornyok magasabbak voltak mint a körfal. Ily erős falak a támadásnál használt faltörőknek ellenállottak. A szegély többnyire be- és kihajló szögekkel bíró szabálytalan sokszöget alkotott. A támadónak sok idejébe és fáradságába került ily szegélyben az akkori egyszerű eszközökkel rést törni.

A védő támadólagos fellépése már akkor is alkalmazásba jött. E célra a kültérrel való összeköttetések szolgáltak. Ezen rendesen várkapuk és hidak voltak. A kapuk többnyire két torony közt fordulnak elő, tehát oldalozva is vannak. A kapuk erős kapuszárnyakból állottak és mögöttük rendesen torlaszolás készült. Második elzárásul egy erős hullórostély szolgált, mely erős láncok segélyével felhúzható volt. A híd két részből állott; a mozgó részből (a felvonóhíd) és a szilárd részből (az állóhíd). A híd biztosítására az árkon kívül az ún. hídtornyok épültek.

A contre-escarperól kevés biztosat tudunk, csak annyit, hogy a palermói és a római száraz árkok contre-escarpejai rézsutosak voltak és csak mint kirohanó siklók használtattak fel. Némely városnak kétszeres, sőt háromszoros szegélye volt; az egyes szegélyek 100-150 m-nyire voltak egymástól. Néha alkalmas helyeken, a várak belsejében, fellegvárak is fordultak elő, melyek a védőnek utolsó menedékhelyül szolgáltak.

A népvándorlással az erődítés, épp úgy, mint a többi művészet és tudomány, hanyatlásnak indult és csak a művelődés újjászületése hozta további fejlődésre. A városok voltak azon helyek, amelyekben a kereskedelem és üzlet fejlődött és ezek biztosítására állandó szegélyek épültek. A középkor különös erődítéséhez az ún. lovagvárak tartoznak, melyek rendesen megközelíthetetlen terepen épültek. Ily váraknál megkülönböztetjük a külső várudvart az istállókkal és a cselédség helyiségeivel, a belső várudvart az uraság lakosztályaival és ehhez csatolt őrtornyot, mely utolsó menhelyül is szolgált (Vajda-Hunyad, Visegrád vára stb.). Jól elzárható kapun és gyakran földalatti folyosón közlekedtek a kültérrel. Ama változások, melyeket a lőpor feltalálása idézett elő, csak lassan érvényesültek és főleg csak a lövegek alkalmazására szolgáló berendezésekre vonatkoztak. Hogy a lövegeket a falak mögött felállítani lehessen, 5-8 m magas földgátakat kellett építeni, melyek rendesen a falhoz voltak kapcsolva. Gyengébb falaknál a földgátakat elkülönítették a falaktól. Új erődítmények készítésénél a régi formájú keskeny tornyok helyett az ún. körbástyák épültek, azaz nagyobb terjedelmű, az összekötő vonallal egyenlő magasságú tornyok, melyeknek födémén a lövegek felállítására elegendő hely volt.

A legújabb kor, I. A huzagolt lövegek alkalmazásáig (1815-61). A napóleoni háborúk nemcsak a hadművészetet, hanem az erődítészetet is újjá alkották. A jelentéktelen szerep után, melyet a Franciaország határán a XVIII. sz. viszonyaihoz képest épített háromszoros váröv 1813-15. játszott, azt mutatta, hogy nagy seregek ellen semmiféle ellenálló képessége nem volt s így természetes, hogy az erődítő rendszereknek egyrészt meg kellett változniuk, másrészt az erődítészetnek egész más szerepkör jutott. A napóleoni csatákat mindvégig jellemző új harcászati elv, az értelmesség és elhatározottság az erődítés módozataira is befolyást gyakorolt. Arra kellett tehát törekedni, hogy az erődítés ne fáradságosan kigondolt, nehéz alakban, hanem a terep célszerű felhasználásában és magában a helyes védelemben nyilvánuljon. Ezen mozgalmat már részint Montalembert és Carnot idézték elő. Hadászati szempontból a napóleoni háborúk alatt kitűnt, hogy nagy háború alkalmával csak azon várak gyakorolhatnak kellő befolyást, amelyek egy nagyobb hadsereg műveleteit megkönnyítik és biztosítják. Ezen értelemben az ún. hadozási helyek (Manövrir-Plätze) keletkeztek, melyek egy nagyobb hadsereget hosszabb időn át elhelyezni, biztosítani, és a hadműveletet elősegíteni képesek voltak. E követelmények tették szükségessé a jelenlegi várak, erődövvonalak, de különösen a hídfők és táborvárak keletkezését. A régi várak ellenben csak a hadsereg készleteinek biztosítására, mint tárvárak, vagy általános népfölkelésnél támpontokul szolgáltak. Az új erődítési berendezéseknél a terep célszerűbb felhasználásán és az övvonal alkalmazásán kívül még különösen érvényre jutott: 1. a védő részéről túlnyomó tüzérség alkalmazása, hogy a fölény a tüzérségi harcban megtartassék; 2. a támadó szellem létrehozása, hogy a támadót a kirohanások gyöngítsék; 3. a védő elemek jobb biztosítása. Ezen irány legelőször is Németországban és Ausztria-Magyarországban tört magának utat, mivel 1815 után ezen országokban nagy várak épültek. Különösen Magyarországban az aradi vár mely oly mű volt, melyben az említett elvek részint alkalmazásba jöttek.

II. A huzagolt lövegek alkalmazása. Oly állandó erődítések, melyek a huzagolt lövegek ellen vannak szerkesztve, eddig még ritkán fordulnak elő. A jelenlegi lövegek a régieket nagyobb lövőbiztosságban s hordtávolságban, továbbá lövedékeiknek a földbe és falakba csapódó hatalmas átütő erejével és aknaszerű hatásával túlhaladják. Azonkívül a jelenkori lövegek a közvetett réslövés alkalmazását is lehetővé teszik, mely lövésmód által oly falak is, melyek a közvetlen réslövés ellen fedezve vannak, bizonyos feltételek mellett 2000 lépésről is szétrombolhatók. A támadó a szegély rohammentességét azonban csak akkor semmisíthette meg, ha a contreescarpeig jutott; mindenekelőtt tehát szükséges volt az escarpe-falakat a közvetett réslövés ellen fedezni. Ezen oknál fogva az 1860-ig épült helyek keresztmetszetét megváltoztatni nem kellett. A huzagolt lövegeken kívül a javított kartácslövegek, mint oldalazó lövegek, a hátultöltő puska behozatala, a hadseregek szaporítása az erődítést lényegesen befolyásolták, miért az erődített helyek terjedelmesebbek is lettek.

Megemlítendő még, hogy a jelenlegi, majdnem minden országban használt erőd alapelvét, különösen a torokkaszárnya berendezését, a régi réduits helyett először Ausztriában alkalmazták. Ily erődöket tervezett Tunkler lovag császári és királyi mérnökkari ezredes 1866. Veronában (Ca Vecchia és Bellina erődöknél) és Scholl báró császári és királyi mérnökkari ezredes Olmützben.

Forrás: Pallas Nagylexikon

Kapcsolódás

• Erődített hadállás
• Erődítési rendszerek
• Sánc