Kisszótár


Magyar Magyar Angol Angol
Vasművesség... ----

Magyar Magyar Német Német
Vasművesség... ----

Címszavak véletlenül



Címszó:
Tartalom:

Vasművesség

foglalkozás

A kovácsvasnak az a tulajdonsága, hogy vörös izzó állapotában a kalapács ütésének, a véső s lyukasztó nyomának, szóval a tűzszerszámok behatásának jól enged, fehér izzó állapotában pedig két, sőt több rész egymáshoz hegeszthető, valamint vékony lemezeinek az a tulajdonsága, hogy hidegen is domboríthatók, a műiparnak egyik kiválóan fontos ágát: a V.-et, rossz magyarsággal a műlakatosságot teremtette meg. A V. a fiatalabb műiparok közé tartozik, mert a rómaiak és görögök a vas művészi feldolgozására kevés súlyt vetettek s nem számítva a kulcsokat és a ládavasalásoktól egyéb nem maradt reánk, noha a görög és római írók vasból készített szobrokról is megemlékeznek. A V. először a román építészeti stílus korában lép fel s csakhamar elsőrangú alkotásokkal gazdagítja a középkor műiparát. A kezdés dicsősége a francia iparosokat, illetőleg barátokat illeti meg; Európa többi országaiban, a leletek után ítélve, a X-XII. sz. folyamán kevés vasmunka készülhetett. Hazánkban kettőnél több (a szepesszombati templom ajtókopogtatója és sekrestye ajtajának kulcspajzsa) nem is maradt, pedig az Árpádok alatt a román stílus nálunk is nagyon virágzott. Az első kiválóbb munkák egyike Matsys Quentin angol vasműves mestert dícséri, aki a 978-ban meghalt II. Eduárd angol király windsori sírjának kovácsvas-rácsát készítette. Nemsokára ezután Bordier Péter II. János és II. Artur ploermeli sírrácsát kovácsolja meg. A vasművesek ebbeli készítményeik stilizálásában jobbára az építészeti elemekhez ragaszkodtak, aminek az volt a természetes következménye, hogy a tárgyak alakja és díszítése igen gyakran az öntöttvasra emlékeztet.

A román stílusban készített vasmunkák levelei az erek irányában rendszerint homorúak s az építőművészet használta levelekhez hasonlóan jobbára tompán v. hegyesen és tompán csipkézettek. A legjellemzőbb a levelekbe helyezett v. azokból kidudorodó szőlőfürtalakú dísz, mely a kontyvirágra emlékeztet. Az indavégeken ezeket a leveleket jobbára díszes csokorba kötötték. A szóban forgó leveleken és csokrokon kívül gyakran találkozunk rozettaszerű díszítményekkel. Különösen a pántok leerősítő szegeit és ezek feje alá helyezett párnákat alakították ilyen módon Az állati alakok közül leggyakrabban találkozunk a középkori babona hírhedt sárkányával. Az ebfej különösen a tűzi kutyák és ajtókopogtatók, az oroszlánfej pedig az ajtófogantyúk és a kardhüvelyek megszokott dísze volt. Mindezeket az akkori ízlésnek hódolva, rendszerint jelképesen alkalmazták. Az ember vagy annak egyes testrészei a díszítmények sorában már kevésbé szerepelnek; noha az építő művészet jó példák adása dolgában nem szűkölködött. A román vasstílus díszítményeinek legnagyobb részét odorokban kovácsolták és a törzshöz hegesztették, vagy pedig a törzsből kivágott ágakat idomították a kívánt alakra. A román vasstílus fejlődésének nyomait követve arra az eredményre jutunk, hogy a kiinduló pontot a kapu- és ajtóvasalások dolgában kereshetjük. A középkor elején az olaszországi és németországi bazilikák kapuit leginkább bronzból öntötték: ez a divat költséges volta miatt sokáig nem uralkodhatott. A román időszak építészei elkezdtek a fakapukat is használni, melyek legkezdetlegesebb alakjukban eresztékek nélkül egymás mellé rakott fapallókból állottak s mivel ezeket keretfákkal nem foglalták össze, a pallók szoros összetartása céljából az ajtó vaspántjainak szárát úgy alakították ki, hogy annak díszítményi részletei több deszkára terjeszkedtek ki. Ha a kapu túlságosan nagy volt, az egyes pántok szára közé vakpántot v. más egyéb díszítményt iktattak. A középkor kezdetén a pánt szárait leginkább C vagy kétszárú horogalakra kovácsolták. A XII. sz. felé kezdenek a díszesebb pántok szerepelni; ebből a korból valók a V. legkiválóbb remekei, melyek élén a párizsi Notre-Dame templom pántja áll. Ezeket a pántokat leginkább vörösre festett bőrre vagy fára erősítették, hogy a díszítmények annál jobban érvényesüljenek, sőt részben dekoratív célból, részben pedig a rozsdásodás meggátlása végett a vasat is befestették, ónozták v. aranyozták. A román stílus korában a vaspántokon kívül még nagy fontosságuk volt a templomi gyertyatartóknak, az oltárrácsoknak s a szobaberendezések körében a kandallóba való tűzi baknak v. kutyának. Újabban a román vasmunkákat különösen a francia építészek karolták fel, azonban másutt is kultiválják. Budapesten a ferencvárosi templom pántja és a Mária-utcai templom rácsos ajtaja ezt a stílust láttatja. A román V. s XII. sz.-ban éri el virágzását, a XIII. sz.-ban pedig hanyatlani kezd s lassankint átengedi a tért a gót vagy csúcsíves stílusnak, mely a XII. sz. derekén az Isle de France-ban keletkezett (st. denisi templom). A csúcsíves vasstílus Európa minden országában remek alkotásokkal gazdagította a műipart. Nálunk különösen a felvidéki városokban virágzott. A csúcsíves stílus teljes uralomra jutásával végképen eltűnnek a román stílus gömbölyű és barázdás, lapos vasai s helyüket elfoglalják az éllel vagy lappal kifelé fordított, néha pedig megcsavart lapos, négyzetes vagy hatszögletes kovácsolt vasrudak. A gömbölyű vas legfeljebb mint gally-utánzat v. rúdnyaláb szerepel, melyet a legtöbb esetben a fény- és árnyékhatás növelése céljából megcsavartak. A négy- és sokszögű vasakat, a geometriai alakok készítésének könnyebbségét nem számítva, a csúcsíves stílus mesterei különösen azért kedvelték oly nagymértékben, mert az építészet használta rügyszerű díszítményt, az ún. kúszó levelet vagy virágot (Krabbe) ezek éleinek beirdalásával könnyen kialakíthatták, a vas megcsavarásával pedig a fény- és árnyékhatást sikerült tetemesen fokozniuk. A román stílusnak legfontosabb díszítő eleme, a csiga elveszti sűrű csavarodását és kacsszerű díszítő elemmé válik; önállóan ritkábban szerepel. A csiga helyét elfoglalják a körvonalakból összeállított és a vas természetével jó részt ellenkező geometriai alakok. Ezek után az idomok után való törekvés, különösen a késői csúcsíves stílusban, még azokból a szalagdíszítményekből is kiérzik, melyeknek alapidomát a hullámos vonal alkotja. Még a díszítő kacsokat és leveleket is úgy alkották és helyezték el, hogy azok körvonalai a szóban forgó geometriai alakok egyikét vagy másikát zárták be. Így természetes, hogy a geometriai alakok után való törekvés a művész kezét nagyon megkötötte. Megérzik ez a V.-en is, mely a mondott okból oly élettől duzzadó díszítményeket, minőkkel a román stílus dicsekedik, ritkán és csak akkor alkotott, mikor csínján használta a szóban forgó geometriai alakokat. A legtöbb életet a csúcsíves vasstílus már teljesen a halhólyag-motívumok szertelen alkalmazásának bilincsébe került. Az elfajult ízlés sovány geometriai formáival megölte a csúcsíves stílus aranykorában alkotott ornamentika életét. Valóban bámulatos az a mesterkéltség, amellyel a türelmes vasat a neki nem illő komplikált építészeti formákba kényszerítették. A csúcsíves stílus vasműves-mesterei a vasból plasztikus ékítményeket is készítettek. Így a díszítmény vázát alkotó rudakat igen gyakran gallyalakra kovácsolták és a sík ornamentikában használatos díszítő elemekből plasztikus csokrot, kelyhet, levelet és virágot formáltak. Ilyen plasztikus virágalakok a csúcsvégződések gyanánt szerepelnek ún. keresztrózsák is. Általában a csúcsíves stílus aranykorában élt vasműves-mesterek díszítésül használt növények stilizálásához kitűnően értettek. A csúcsíves stílus vasműves-mesterek díszítésül használt növények stilizálásához kitűnően értettek. A csúcsíves stílus vasműves-munkáinak díszítő elemei között szerepelnek a stilizált állatalakok is; különösen a sárkány-, kutya-, szarvas- és gyíkalakokat kedvelték.

A csúcsíves stílusú vasmunkák készítése dolgában a műkovács- és a műlakatos-ipar egyaránt osztozott. A kovácsok a nehezebb munkát végezték, az ő feladatuk volt a rácsok, rácsos kapuk, kandeláberek, csillárok s más effélék növényi és állati díszítményeinek tűzből való kikovácsolása s beirdalással, illetve bevagdalással való teljes kialakítása, mely célra az üllőn és kalapácsokon kívül különösen a tűzi vágót használták. Az irdalt és vagdalt munkák mellett az odorokban való alakítás ritkán s legfeljebb az állati és emberi alakok kikovácsolása dolgában szerepelt. A vas alakításának ez a módja a román stílus megszűnte után vesztett fontosságából, mert a csúcsíves stílus a sablonszerű díszítményt nem szerette. A V. műlakatos-ága az áttört, domborított, rovott, vésett és faragott munkákban jeleskedett, szóval a vas hidegen való alakításának minden módját hasznára fordította. Míg a kovácsok a díszítmények részleteit hegesztéssel v. kötéssel, addig a lakatosok leginkább aklálással (szegecseléssel, nitteléssel) kapcsolták össze. A csúcsíves stílus korában a legszebb alakítások közé tartoztak az ajtókopogtatók, pántok, zárak, gyertyatartók, csillárok, oltárrácsok, rácsos ajtók, vasajtók és keresztek. A pántok a XIV. és XV. sz.-ban is megtartották gazdag tagozásukat, mert a nagyobb ajtókat és kapukat még mindig deszkákból rótták össze, úgyhogy ezek pántjának szárai, a román stílusú pántokhoz hasonlóan, nemcsak díszítésre, hanem arra valók is voltak, hogy a deszkákat összefoglalják. A XIV. és XV. sz.-beli zárak legnagyobb részét az ajtó, illetve kapu belsejére szegezték, s ha a zár kívülről is nyitható volt, ezen az oldalon a kulcslyuk környékét az ún. kulcspajzzsal díszítették. Ha a kulcs csak belülről nyitotta a zárt, akkor az ajtót kilinccsel is felszerelték. A szekrény-, fiók- és láda-zárak ütközőjét tolóreteszre vagy csuklóra aklált horog alkotta.

A XIV. sz. vége felé a középkor szigorú világnézetét, korlátolt gondolkodását és vallási fanatizmusát életvidámsággal és képzelettel teljes világnézet váltja fel s egy századig tartó küzdelem után megteremteni a renaissance korszakát, mely hódító útjára Olaszországból indul ki. Itt is találjuk a renaissance kor V.-ének első alkotásait, melyeken még nagyon sok gótikus elemet találunk. Azonban az olasz mesterek csakhamar meglelték az antik csigadíszben, a virág- és groteszk-alakokban az új építészeti formákhoz és a vas természetéhez legjobban alkalmazkodó ornamentikát, mely Olaszországból Közép-Európába jutván, egyszerű idomait kivetkőzte és sokszor az émelygősségig tömötté, a pazarlásig gazdaggá válik. Az olasz renaissance idomaihoz még legjobban csatlakozik a francia. A német elüt a kettőtől s az osztrák, cseh és magyar készítményekkel rokon. A renaisance stílus formáinak kerekdedsége s motívumainak sokasága a V.-nek igen kedvezett. Az építészettől bőven teremtett dekoratív elemeket a XV. és XVI. sz. lakatosmesterei nagyon jól értették a vas természetének megfelelően átalakítani, úgyhogy alkotásaik az architektónkus keretbe remekül illettek. Ennek tudható be az, hogy a vasat, mint építészeti dekoratív elemet, a renaissance mindenütt alkalmazta. A renaissance vasstílus legjobban kifejlett ágát, a német renaissance stílust, mely Németország, Alsó- és Felső-Ausztria, Stíria, Karintia, Tirol, Salzburg, Csehország, Felső-Magyarország és Erdély városaiban a legremekebb alkotásokat produkálta, a következő markáns tulajdonságok jellemzik. A német renaissance legkedveltebb ékítménye a csiga, mely központos díszből indulva ki, jobbára 2-szer, 3-szor, néha azonban többször csavarodik, és mind a központos dísszel, mind egymással szervesen összefügg. A csigavonalat csak ritkán szakították meg egyenes vonallal. A román stílustól elütően a csigák egymásba is fonódnak s ugyanegy csigából egy v. több hasonló nagyságú és jellemű csiga fut ki. A központos díszt valamelyes oszlop, a magyar vitézkötésre emlékeztető háromszögletes, négyszögletes, nyolcas v. más alakú fonadék, néha címer, gyakran pedig stilizált ember- vagy állatalak, kehely stb. alkotja. Az olasz és vele igen közel rokon francia renaissance formái hasonlók ugyan a német renaissance-hoz, azonban sokkal egyszerűbbek; ezek könnyű csigadíszét fonadékok nem teszik nehézzé, átlátszóságát a túlságos gazdagon alkalmazott levél-, virág- és fejdísz nem befolyásolja. Mivel az olasz renaissance jobban ragaszkodott az antik alapalakokhoz, fejlődésében és elterjedésében bizonyos mértékű korlátoltság mutatkozik, motívumai gyérebbek s ezek felhasználása nagyon gyakran a kurrens munka jellegét láttatja.

A renaissance V. technikái részében csak három újdonságot találunk, egyik a tausolás, másik a damaszolás (dömöckölés) és a harmadik a maratás. Tausia (berakott munka) alatt azt az ötvös-munkát értjük, mely a közönségesebb fémek, jelesen a vas, acél és bronz felszínének nemesebb fémekkel való berakását tanítja. A tausia mellett lábra kapott az ún. beégetés is, melynek technikája abból áll, hogy az aranyat a tárgy felszínére égetik. A damasz technikáját l. Damaszkuszi acél. Az acél damaszának létrehozására szükséges savval való kezelés a renaissance korában a maratás technikáját állapította meg. Állítólag Dürer Albert találta volna fel 1515. A dologban csak az lehet való, hogy ő volt az első, aki ezt az eljárást rajzok sokszorosítására használta. A franciák a tausolást is damasznak (damasquiner) nevezik, talán azért, mert Damaszkuszban a tausolás művészete is nagyon virágzott. Az indiai Wootz-acélnak is megvan az a tulajdonsága, hogy maratás esetén a dömöckacélhoz hasonló rajzot láttat; azonban ez Stodart és Faraday kísérletei szerint (1822) az acél alumíniumtartalmának tudható be. A renaissance kor vasművesei a vasipar minden ágában jeleskedtek. Különösen magas fokú fejlődéssel dicsekedett a fegyverkovácsság, mely munkáinak finomságával a középkor mestereit is felülmúlta. A többi munkák közül kiemeljük a vasalások, a rácsozatok, a vasajtók és a keresztek remek munkáját. Általában a renaissance kor vasművesei megtartották, sőt a lakások belső berendezése dolgában tetemesen tágították azt a kört, melyet a középkor lakatosai a V.-nek kivívtak, csupán a vasalások dolgában észlelünk némi fogyatékosságot, mert a középkor végén divatossá vált s később általánosságban elterjedt keretes ajtók a nagyobb szabású pántok felerősítésére elegendő teret nem engedtek.

A XVII. sz. elején a renaissance V. is elérte fejlődésének legmagasabb fokát; hanyatlani kezdett s XIV. Lajos francia király építészeinek és vasműves mestereinek buzgólkodása következtében a divatossá vált barokk stílus díszítő elemeiből csakhamar megteremtik a V. megfelelő stílusát, mely a XVII. sz. végén és a XVIII. sz. elején a francia ízlés domináló hatása következtében Európa minden országában uralkodóvá lesz. A barokk vasstílus sok eleme rokon a renaissance-szal, hisz ebből fejlődött ki. A barokk stílus is megtartja az ornamentika szimmetriáját, és a díszít elemek szerves egésszé való egyesítését, csakhogy sokkal lazább formában. A gömbölyű vasat elhagyja és G-alakú csigáit négyzetes vagy lapos vasból kovácsolja ki. A csigák rendszerint kosszarvalakban végződnek s levéldíszüket gazdagon tagozott akantusz alkotja. Az akantusz mellett legkevesebb díszítő elem a palmetta, melyet rendszerint centrális díszképen alkalmaznak, és igen gazdagon díszítenek. Sajátos díszítő elemként szerepel az egyenes rudakból alakított s a rudak keresztező pontjában rozettával díszített rácsozás, mellyel a rácsozatoknak csigákkal nehezen díszíthető szögleteit töltötték ki, sokszor azonban centrális díszképen (címerbe téve) is használják. A csigákat megtörő egyenes rudak profilozásával s bojtok, párnák vagy más effélék ráhelyezésével igen jó hatást értek el. A csigákat igen gyakran golyók vagy karikák közbeiktatásával kötötték össze. A barokk vasmunkákat különösen a monumentális jelleg emeli ki, mely különösen a rácsos kapuk dolgában érte el legpregnánsabb kifejezését. A XVII. sz. elején készített kapukhoz hasonló nagyságúak csak a mai kor vasműveseinek műhelyeiből kerültek ki. A kapukat gyakran kovácsvas-pillérek közé foglalták, s ha szabadon állottak, hatalmas szemöldökráccsal díszítették. Az erkély-, lépcső- és egyéb rácsok díszítő elemei között nagyban szerepel a baluszter (korlátbáb), melynek keletkezését a divatossá váló öntöttvas-rácsozatoknak tudhatjuk be.

A XVIII. sz. első felében a barokk stílust a V. terén is felváltotta a rokokó, mely az egyenes vonalnak és a szimmetrikus ornamentikának hadat üzent. Sok műkritikus elítéli ugyan a rokokót, de ez az ítélet a V.-re nem vonatkozhatik, mert ha az építészetben joggal meg is róhatják azt, hogy a rokokó az anyaggal épp oly önkényesen bánt, mint a formával, a V.-ről, ami az anyag alakítását illeti, nem mondhatjuk ezt. A kovácsvas igen alkalmas a kerek formák s a jellemző rokokó akantuszok, kartusok és tarajalakú levelek alakítására. A kovács és lakatos keze sablonszerű levélformákhoz nem lévén kötve, azokat sokkal szabadabban és merészebben formálhatja, hisz az anyagon ezzel erőszakot nem követ el, mert a hideg lemez épp oly könnyen ölti fel a leggroteszkebb alakot, mint az izzó kovácsrúd. A rokokó vasstílus a merészen stilizált akantuszlevélen kívül nagy előszeretettel használta a természetes virágokat is, melyeket folyondár alakjában ügyesen szőtt a látszólag rendszertelenül egymás mellé rakott C-alakú csigák közé s az extrémek találkozásával nagyon emelte a munka szépségét. A rokokó Közép-Európában nagy hódításokat tett s noha uralkodása XV. Lajos francia király halálával megszűnt, mégis mindenütt érdekes műemlékekkel gazdagította a V.-et. Különösen szépek az osztrák vasmunkák. Magyarországban a legtöbb rokokó vasmunkát Pozsony városában találjuk. Idevaló az a gyertyatartó is. Szépség dolgában még a külföldi munkák sorában is a legelső helyen áll egy rácsos kapu. Ez Heves vármegyének egri székházáról való s az ezredéves országos kiállításon a nevezett vármegye pavilonját díszítette. Kompozíciójának szépsége, részleteinek formagazdagsága, a kovácsmunka szabatos s kifogástalan voltával meglepően szép harmonikus egésszé olvadnak össze. E kapu rajz a múlt század derekén divatos ízlésre vall, azonban se tervezőjét, se készítőjét nem ismerjük. Valószínű, hogy Barkóczy Ferenc egri püspök, ki egyúttal Heves és Külső-Szolnok egyesült vármegyék főispánja is volt (1745-61) készítette, mert ő építette az említettük vármegyék egri székházát s mint a tudományok és szépművészetek buzgó pártfogója, sok szép alkotással örökítette meg nevét. Igaz ugyan, hogy Esterházy Károly gróf, ki 1761. lett egri püspök és Heves vármegye főispánja, még többet tett az iparművészetek előmozdítására, azonban alig hihető, hogy e kaput ő készítette volna; egy idős az a vármegye székházával. A rokokó stílus címeralakú része.

A XVIII. sz. utolsó negyedében kezdtek beleunni a rokokó nagyon is túlhajtott cikornyáiba s XVI. Lajos francia király uralkodásának idejében újra visszatértek az antik motívumokhoz. Így keletkezett XVI. Lajos stílusa, mely a V.-ben abban nyilvánult, hogy visszatértek újból a szimmetrikus idomokhoz, az egyenes vonalhoz és a csigadíszítmény szerves összefoglalásához. A csigákat az antikra emlékeztető húsos akantuszokkal és rozettákkal díszítették, de legjellemzőbb a rendszerint borostyánlevelekből összeállított koszorú és girland alkalmazása, mely utóbbinak varkocsszerű vége miatt ezt a stílust copf-stílusnak is elkeresztelték. Örömest használták még a vázákat is, melyek centrális díszképen az erkélyrácsokon gyakran fordulnak elő. XVI. Lajos stílusát 1792-től kezdve az empire-stílus rideg, sivár formái váltják fel.

Ez a stílus az egyenes vonalat juttatja érvényre, a csigát amennyire lehet mellőzi, helyette inkább meander-szalagot és egymást keresztező csúcsíveket használ. A levéldíszt gyéren alkalmazott akantusz és a copf-stílustól örökölt girland képviselik. Az empire-stílus merev egyenes vonalai s gyér levéldísze megakasztotta a V. érvényesülését, mely a vasalások terén is elvesztette jelentőségét a miatt, hogy költségkímélés szempontjából a szerkezeteket a fába rejtették. A rávert pántot, zárat és tolóreteszt kiszorította a használatból a bevésett pánt, zár és tolóretesz. A mondott okokból ez a fontos műiparág teljesen elvesztette talaját s helyébe az öntött vas tolakodott.

Századunk első negyedétől kezdve egész a 70-es évekig V.-ről nem is szólhatunk. A kovácsolt vasmunkák iránt kihalt az érzék s az olcsó öntött vas minden téren dominált. Már-már mester se volt, kire tisztességes kovácsmunka készítését bízni lehetett volna; ekkor hirtelen fordulat következett be. A bécsi építő művészek a renaissance stílus felkarolása következtében elkezdték a régi építményeket tanulmányozni, s ez rá késztette őket az elhanyagolt kovácsművészet újból való felkarolására. Nálunk Ybl Miklós volt az első, aki 1875-ben a várkerti bazár kerítésrácsának készítését Jungfer Gyulára, a magyar vasművesek doyenjára bízta. Azonban legalább egy évtizedig tartott, míg a kovácsvas jellemének megfelelő ornamentika teljes diadalt arathatott. Az első tervezők nem tudtak szabadulni a megszokott, öntöttvas-alakoktól és ezért kezdetben nagyon is az öntött vasra emlékeztető vasmunkák készültek (különösen Berlin építőművészeti és iparosai jártak elő a rossz példával), azonban a régi vasmunkákról közzé tett tanulmányok és rajzok, valamint az a körülmény, hogy az iparmúzeumok ezeknek rendszeres gyűjtését elkezdték, ezen a bajon is segítettek. Általában Bécs és Budapest vasműveseiről dícsérőleg emelhetjük ki, hogy a helyes nyomról nem tértek le. Mi több, Berlin vasművességének modern irányát is részben a soproni születésű Mikstis B. lakatosmester érdemének tudhatjuk be. Korunk vasművessége újból a helyes nyomon halad, fő súlyt a kovácsmunkára és a vas jellemének megfelelő alakításra vetvén. Azonban a dolgot teljesen megnyugtatónak még se mondhatjuk. Mivel a mai kor építő művészete a közönség változó ízlése szerint minden stílusban dolgozik, az építő művészettel rokon, a V.-ben is önálló, a mai kor lelkületének megfelelő vasstílus nem fejlődött ki, pedig az a modern irány, hogy a népiest tanulmányozva alkossunk új iparművészeti ízlést, már az 1885-iki kiállításon észlelhető volt.

Nem hagyhatjuk említés nélkül azt sem, hogy a naturalisztikus irány meghonosítása dolgában is sok érdekes kísérlet történt. Ezt az irányt nálunk Jungfer Gyula kezdette el, kinek az 1878-iki párisi, majd a székesfehérvári és az 1885-iki budapesti kiállításon bemutatott vasrózsái és vasból való virágcsokrai oly nagy feltűnést keltettek, hogy a müncheni vasművesek ezt a modort felkarolták és egy évtized óta a vasművesség terén egész rózsakultuszt honosítottak meg; azonban míg Jungfer Gyula igen helyesen csak a bijouteria-tárgyaknál maradt, addig a müncheniek és több hazai vasműves ezt a modort a használati tárgyak készítésére is kiterjesztette, nem gondolván meg, hogy olyan tintatartó, gyertyatartó, virágasztal, vagy más használati tárgy, mely tele van szerte ágazó naturalisztikus díszítménnyel, céljának meg nem felel, már pedig az ipar produktuma igazi műtárgy csak akkor lesz, ha díszítménye hivatásos használatát nem nehezíti meg. Efféle virágdísz inkább helyén van toilette asztalokon. Legújabban a divatossá vált szecesszionista stílussal próbálkoznak meg.

Forrás: Pallas Nagylexikon

Kapcsolódás



Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is