Kisszótár


Magyar Magyar Angol Angol
velencei venetian

Magyar Magyar Német Német
Velence Venedig

Címszavak véletlenül



Címszó:
Tartalom:

Velence

(Venezia), 1. olasz tartomány Udine, Treviso, Padova, Rovigo és az Adriai-tenger közt, 2420 km2 területtel, (1881) 356,708, az 1895-iki becslés szerint 385,401, egy km2-re 173 lak. Felszine mindenütt sík és alacsony; a chioggiai, malamoccói és V.-i lagunákon kivül ide tartozik: a Sile és Piave torkolata közt fekvő Palude Maggiore, a Livenza és Tagliamento közt a Palude Zignago. Számos csatorna és folyó szeli át; ez utóbbiak: a Tagliamento, a Livenza, Piave, Sile, Zero, Marzenigo, a Brenta és az Adige. A nyilt tenger ellenében homokzátonyok (lidi) és márványkockákból álló hatalmas töltések (murazzi) védik. A csatornák közül a jelentékenyebbek: a Canale di Brenta, Taglio Nuovissimo, Canale di Ponte Lungo, Canale Gorzone és Bianco. A földmívelés búzát, zabot, rizst és kukoricát szolgáltat; azonkivül terem szőllő és zöldség; a lakosok egyéb foglalkozása a halászat, állat- és selyemhernyótenyésztés meg az ipar. Ez utóbbi kiterjeszkedik aszfalt-, cément-, tégla-, mesterséges trágya-, üveg-, mozaikáru-, bőr-, gyertya-, szerszám-, fegyver-, arany-, ezüst-, vas-, selyemáru-, csipkekészítésre, kötélverésre, hajó- és gépgyártásra. A tartomány járásai: Chioggia, Dolo, Mestre, Mirano, Portogruaro, San Dona di Piave és V.

[ÁBRA] VELENCE.

2. V. az ugyanily nevü tartomány és járás fővárosa, kereskedelmi és hadi kikötő, kat. patriárka és örmény érsek székhelye, fekvésénél, történelménél és műemlékeinél fogva Európa egyik legérdekesebb városa, a róla elnevezett lagunákban, az Adriai-tenger 40 km. hosszu és 15 km. széles részében, 117 szigeten, 4 km.-nyire a szárazföldtől, amellyel 3601 m. hosszu 222 ívből álló vasúti híd köti össze, több vasúti vonal mellett, (1881) 132,826, az 1894-iki becslés szerint 153,900 lak., egykoron nagyon jelentékeny, újabban ismét gyorsan fejlődő üvegiparral (mozaik-, email-, gyöngy-, tükör- stb. készítéssel), csipke-, szappan-, butor-, arany-, ezüst-, ékszer-, rövidáru-, művirág-, vasúti kocsi-, robbantószerkészítéssel, dohány-, gép-, hajógyártással, selyem- és pamutszövéssel, gőzmalmokkal. Kereskedelme a legnagyobb kiterjedésü, valóságos világkereskedelem főképen a XV. sz.-ban volt; 1421. nem kevesebb mint 3345 hajót foglalkoztatott 36,000 matrózzal és 16,000 hajómunkással; azonban Amerika fölfedezésével és a keletindiai tengeri út fölfedezésével gyors hanyatlásnak indult. A vasutak kiépítése és a Szuez-csatorna megnyitása annak új lendületet adott. A Stazione marittima kiépítése lehetővé teszi, hogy a gőzösökből az árukat közvetetlenül a vasúti kocsikra rakhassák át. 1893. a bevitel értéke 226,68, a kivitelé 179,14 millió lirára rugott; ugyanakkor 3679 hajó érkezett és 3667 hajó távozott. A forgalom fő cikkei: gabona és liszt, fonalak és szövetek, olajok, bor és szesz, fémek, épület- és tüzelőfa, szén, üveg- és gyarmatáruk, nyers selyem, gyümölcsök, kender, bőrök, vágómarha, halak, sajt, dohány és kémiai iparcikkek. Tudományos és közművelődési intézetei közül a kiválóbbak: az 1807. alapított szépművészeti akadémia a Scuola di Sta Maria della Caritaban, ahol nagyobbára V.-i művészek (Tizian, Bellini, Carpaccio, Pordenone, Rocco Marconi, Bonifazio, Tintoretto, Paolo Veronese, a két Palma stb.) képei vannak elhelyezve (összesen több mint 700); az 1838. alapított kir. tudományos és művészeti intézet, a patriárkátusi szeminárium kis képgyüjteménnyel, a hajós-, és ipariskola csillagvizsgálóval, a felső kereskedelmi, műipariskola, zenekonzervatorium, a nagy állami oklevéltár 14 millió oklevéllel (a legrégibb 883-ból) 264 terembe, az archeologiai muezum a doge-palotában, a Museo Civico (faragványok, afrikai etnográfiai tárgyak, hangszerek, majolikák, üvegtárgyak stb. gyüjteménye), többféle középiskola, több szinház, amelyek közt a legnagyobb La Fanice (1837. Medunától) 3000 néző számára. Jótékonysági intézetei is számosak; a legjelentékenyebb a nagy kórház (Ospedale civico). A szigeteken és nagyobbára cölöpökön épült várost minden irányban csatornák (rii) szelik át; köztük a legjelentékenyebb a palotákkal szegélyezett kanyargós Canal grande (3 km. hosszu és 30-60 m. széles), amely a várost két egyenlőtlen részre osztja. A csatornák közt vannak a szűk, kőlapokkal, kaviccsal vagy aszfalttal fedett utcák (calli), ugy hogy csaknem minden házba vizen és szárazon lehet eljutni. A 378 nyilvános híd közül, amelyek a szigeteket kötik össze, kiválik az 1588-91. Antonio da Ponte által épített pompás Rialto-híd (Ponte di Rialto), egy 28 m. hosszu márványív, amely, miként az 1854 és 1858. épített két vashíd a Canale grandén visz át. Ugynevezett tereinek (campi) száma több mint 200, de igazi tere csak egy van, a palotákkal és oszlopcsarnokokkal körülfogott Márkus-tér (Piazza di San Marco) 175 m. hosszu és legfölebb 92 m. széles, trachit és márványlapokkal fedett terület, amelynek folytatása a Piazetta a Canale di San Marcóig ér. Ez a nyilvános élet középpontja és az idegenek gyülekező helye. A K-i részében álló, bronzból készült három oszlopalj, amelyben zászlórudak vannak, 1505-ből való, Alessandro Leopardo készítette. Az emlékszobrok közül a kiválóbbak: Colleninak, a köztársaság zsoldos vezérének hires lovas-szobra Andrea del Verrocchio és Leopardótól; Manin bronz-siremléke Borrótól (1875), Nicolograve Tommaséo filozofus márványszobra Barzaghitól (1882), Paleocapa miniszter márványemléke, Goldoni költőnek (1883-ból, Dal Zotto terve szerint) és Garibaldinak (1887-ből, Michielitől) ércszobra, II. Viktor Emánuel lovas-szobra Ferraritól (1887), Fra Paolo Sarpi érc-szobra (1892) és a Piazzettán a két régi görög oszlop, az egyik szt. Tódor márványszobrával, és a másik az ércből öntött Márkus-oroszlánnal. V. gazdag kat. templomokban; köztük a legkiválóbb a Szt.-Márkus-templom (alaprajzát l. Építészet, VI. köt., 245. old.), a róla elnevezett tér K-i oldalán. Szt. Márkusnak, a város patronusának csontjait állítólag 829. hozták el Alexandriából; a következő évben megkezdték a templom építését és 976. egy tűzvész pusztítása után azt megújították. A XI. sz.-ban a régi templomot lerontották és bizánci mintára mint román bazilikát újra építették és keleti pompával (mozaik, arany, bronz, keleti márvány) díszítették, a XV. sz.-ban pedig gót ízlésü melléképületekkel látták el. A templom görög kereszt alakjában épült öt bizánci kupolával van ellátva és 500 mindenféle márványból készített, nagyobbára gazdag díszítésü márványoszlop ékesíti. A fő kapu fölött aranyozott ércből készített négyes fogatból való lovak állanak, amelyek egykoron valószinüleg Nero, későbben Trajanus diadalkapuját díszítették, majd pedig Konstantinápolyba kerültek; a templom belsejében láthatók a főoltárál a Pala d"oro, arany- és ezüsttáblákon drágakövek, amelyeket 1105. Konstantinápolyban készítettek és a XIV. sz.-ban megújítottak; a Zeno-kápolnában Giambattista Zeno kardinális síremléke ércszobrokkal és egy pompás oltár ércalakok csoportjával; a kincstárban értékes drágaságok. A templom mellett áll a négyszögletü harangtorony (98 m.), amelyről gyönyörü kilátás nyilik, Sansovinótól készített loggettával (1540-ből), négy bronz-szoborral és ércajtókkal 1750-től); oldalt van az óratorony két, ércből készített óriási alakkal és hires óraművel; nem messze az É-i oldalon pedig Daniele Maninnak, a köztársaság 1848-iki diktátorának oroszlánokon nyugvó szarkofágja. Egyéb jelentékeny templomok: a korai renaissance ízlésü San Giobbe Pietro Lombardótól szép portáléval, díszítésekkel és reliefekkel; a San Salvatore, amelyet 1534. Giorgio Spavento és Tullio Lombardo fejeztek be, 1663. befejezett barok homlokzattal, három lapos kupolával, Tizian és Bellinitől eredő oltárképekkel; a Madonna dell" Orto szép, késői gót homlokzattal; a San Zaccaria (homlokrajzát l. az Építészet XXIV. mellékletén) 1457-1515. Martino Lombardótól, három hajóval, gót ízlésü főoltár-fülkével; Sta Maria Pormosa Palma Vecchio egy oltárképével (szt. Borbála); az 1240-1430. olasz gót ízlésben épült pompás Santi Giovanni e Paolo (94 m. hosszu és 40 m. széles) Pietro Mocenigo, Michele Morosini és Andrea Vendramin dogék síremlékeivel; az 1481. Pietro Lombardo által korai renaissance ízlésben épített Sta Maria dei Miracoli gazdag márvány inkrusztációkkal és gyönyörü díszítményekkel; az 1250-1338. épített Sta Maria gloriosa dei Frari, Canovától készített gyönyörü síremlékkel és Giovanni Bellinitől eredő oltárképekkel; az 1506-18 közt épült San Sebastiano Paolo Veronese festményeivel és síremlékével; a Canale Grande K-i végében 1631-82. az 1630-iki pestis emlékére Longhena által épített nagyszerü kupolás Sta Maria della Salute három kápolnával és Tizian festményeivel; a San Giorgio Maggiore szigeten a háromhajós szép San Giorgio Maggiore kupolás templom, amelyet 1560. Palladio kezdett meg és homlokzatát 1575. Scamozzi fejezte be; végül Giudecca szigetén az 1576. Palladio által épített del Redentore egykori franciskánus templom. V.-nek legszebb része a Márkus-tér, amelyet a Márkus-templomon, az óra- és harangtornyon kivül pompás márványpaloták fognak körül; ezek az u. n. procurazie, egykoron a san-marcói prokurátorok lakóhelyei. Az É-i szárny a régi procurazie; ezt 1496-1520. Pietro Lombardo, ifj. Bartolomeo Buon és Guglielmo Bergamasco építették, mig a D-i szárny, az új procurazie építését 1584. Scamozzi kezdte meg. A D-i szárny a hozzá csatlakozó egykori könyvtári épülettel együtt jelenleg olasz királyi palota. Az egykori könyvtári épület a Piazzettán egyike a XVI. sz. legszebb épületeinek; építését 1536. Sansovino kezdte meg; a nagy könyvtári terem tetőzetét Paolo Veronese, Schiavone stb. képei, oldalfalait pedig Tintoretto és Molinari festményei díszítik. E könyvtári épülettel szemben egyik oldalával (75 m.) a Piazzetta, másik déli oldalával (71 m.) pedig a lagunák felé fordulva áll a Palazzo ducale, a doge-palota, mind külső architekturáját, mind belső díszítését tekintve, egyike a legkiválóbb épületeknek. 800. alapították, későbben ötször lerombolták s mindannyiszor mindig szebb alakban állították helyre.

A szines márványlapokkal takart külső homlokzat a kettős csúcsíves csarnokkal 1424-42. készült; Giovanni Buon s fiai készítették gót ízlésben. Különösen szép a 71 oszlopon nyugvó felső csarnok, a Loggia; a Szt.-Márkus-templom melletti szép portalét, a Porta della Cartát 1438-1443. a Buon testvérek készítették; benne a késő gótból a renaissanceba átvezető ízlés tükröződik vissza. A pompás udvar, amely befejeztlen maradt, a XV. sz. végéről való; Bregno és Scarpagnino Antal kezdték meg. A fő lépcsőn, a Scala dei gigantin, a Sansovino által készített óriási szobrok, Mars és Neptunus szobrai állanak; a lépcső-terraszon koronázták meg a dogékat. A palota belsejét Tintoretto, Palma Giovine, Paolo Veronese és mások képei ékesítik. A nagy tanács hatalmas termében látható Paolo Veronesetől V. dicsőítése és Tintorettótól a paradicsom, földünknek körülbelül legnagobb (27,2 m. hosszu és 7,8 m. magas) olajfestménye. A palotában őrzik a hires Márkus-könyvtárt, amely kéziratokból, bizánci könyvfedelekből, miniatur-irást (Grimani kardinális breviariuma) tartalmazó könyvekből stb. áll, továbbá a doge egykori lakásában a görög és római márványszobrokat magában foglaló régiségtárt. A palota pincehelyiségei (pozzi) a politikai bűnösök vesztőhelyéül szolgáltak. A doge-palotától K-re, tőle egy csatorna által elválasztva, amelyen a sóhajok hídja (Ponte dei sospiri) vezet át, vannak a carceri vagyis prigioni criminali, közönséges gonosztevők börtöne. A hires ólomfedeleket (piombi) és kínzó helyeket 1797. lerombolták. A paloták száma V.-ben igen nagy; azon családok, amelyeknek tulajdonai voltak, v. nagyobbára kihaltak vagy elszegényedtek. Ezek legtöbbjének homlokzata a Canale grandera néz. Bizánci ízlésben épültek a Farsetti- (egykoron Dandolo-), a Loredan- (mindkettő városi hatóságok székhelye), a Ca da Mosto palota és a XII. sz.-ból való Fondaco de" Turchi; a legtöbb palota gót ízlésü és a XV. sz.-ból való; ilyenek a Palazzo Bernardo (V.-ben a gót ízlés első épülete), Dandolo, Bembo, Pisani, Sagredo, Barbaro, Giustiniani, Da Mula, Cavalli szép ablakokkal, Contarini degli Scrigni, foscari (most felsőbb kereskedelmi iskola), Contarini Saffo, Ariani, Vanaxel és Ca d"oro, a legszebb gót palota. Lombard ízlésben épült a Palazzo Dario (XV. sz.). A korai renaissance épületei: a Palazzo Vendramin Calergi (homlokrajzát l. az Építészet XXIII. mellékletén), amelyet 1481. Pietro Lombardo épített és amely palota egyike a megtekintésre leginkább érdemeseknek a Contarini delle Figure (1504-64); Corner Spinelli és de" Camerlanghi, amelyet 1525-ben Guglielmo Bergamasco épített. Renaisance ízlésben készültek a Palazzo Malipiero, Papadopoli, Flangini (befejezezetlen), Grimani, Sanmicheli egyik mesterműve, jelenleg a följebbviteli törvényszék palotája; a késői renaissance épületei a Palazzo Contarini degli Scrigni, amelyet a XVI. sz.-ban Scamozzi épített és a Palazzo Pesaro Loghenától. Jelentékenyebb épületek még a Fondaco dei Tedeschi, a XIII. sz. óta a német kereskedők áruháza, jelenleg a posta-palota; a Corner della Ca Grande Sansovinótól, nagy udvarral (most a prefektura székhelye); a Labia Tiepolo freskóival (Aantonius s Cleopatra), a Corer della Regina Rossitól (most zálogház), a Loredan amelyet Sansovino és Palloadio fejeztek be (most a tudományos akadémia székhelye), a Rezzonico Longhena és Massaritól, a Scuola di San Marco Lombarditól, szép reliefekkel, a Scuola di San Rocco, gyönyörü homlokzattal, szép lépcsőházzal és termekkel, Tintoretto szép festményeivel; végül az arzenál szép kapuval, bejárata előtt 1687. ide hozott négy antik oroszlánnal, nagy hajógyárral és egy muzeummal, amelyben hajóminták, fegyverzetek és diadaljelek láthatók. Jelentékenyebb kertjei: a Giardini pubblici, amelyet 1807. Napoleon parancsára készítettek, a Giardino Papadopoli, Giardino Reale. Külvárosai: Giudecca, San Giorgio Maggiore kerttel, Sta Elena, San Michele a temetővel, Urano nagy üveggyárakkal; valamivel távolabb: San Lazzaro örmény kolostorral, a Lido ültetvényekkel, lóvasúttal, vendéglőkkel és pompás tengeri fürdőkkel, végül Sant" Erasmo zöldsétermeléssel. V. erős vár is, amelynek erődítményei a szárazföldön a mestrei elsáncolt tábor, Malghera és Campalto erősségek és néhány újabb ágyuüteg, a tenger felől pedig a Lidón San Pietro, Alberoni, Quattro Fontane, San Nicolograve, Forte Vicchio és Nuovo, a Forte Tre Porti stb. erősségek.

Története. V., másként Szt. Márk köztársasága, egykoron hatalmas köztársaság és a világkereskedelem gócpontja a középkorban, utóbb (1797-1805. és 1814-66.) Ausztria tartománya és 1866 óta az olasz királyság egyik része. E csodálatos szigetváros nevét a venetáktól kapta, V. városa azonban sokkal később, a népvándorlás korában keletkezett, amidőn Attila hunn király hadai Aquileja lerombolása után tűzzel-vassal járték be Felső-Itáliát. Az «Isten ostora» elől a parti lakosság egy része, többnyire halászok és hajósok, a lagunák közötti szigetekre menekült. E futólagos letelepedések idővel maradandókká alakultak át, amelyek közül különösen Malamocco, Chioggia, Heraclea és Grado indult virágzásnak. A nyugatrómai császárság bukásakor (476) a V.-i szigetek Olaszországgal együtt előbb Odoaker, majd Theodorik gót király fenhatósága alá kerültek; a keleti gót birodalom összeomlása után pedig a kelet-római császárságnak hódoltak, mely még a longobardok betörése (568) és terjeszkedése után is fenn birta magát tartani e tájakon. 697. közös főnököt választottak, akit dogénak neveztek és aki eleintén Heracleában, 742 óta Malamoccón s 810 óta Rialto szigetén székelt. Ez utóbbin azután maga V. is felvirágzott, ahová 815. szt. Márk evangelista tetemét is hozták Alexandriából. V. felvirágzása Orseolo II. Péter dogéval kezdődött, ki a dalmát hercegi címet vívta ki magának. Fia és utóda III. Péter doge (1009-26), ki magát később bérmáló atyja III. Ottó német császár után szintén Ottónak nevezte: Arbe, Veglia és Ossero szigeteket kényszeríté adófizetésre és Szt. István királyunk hugát vette nőül. Midőn a nép 1026. elűzte, Otto Konstantinápolyba menekült, mig fia Péter Szt. István udvarában lelt menedékhelyet és utóbb koronát. Kimondhatatlan sokat nyert V. a keresztes háboruk által. Mig Nyugat-Európa népei az aszkézis hatása alatt nyakra-főre a pogányok ellen indultak, addig a higgadt kalmárnép azon törte eszét, hogy minél több hasznot merítsen a kereszteseknek nyujtott pénzsegélyből és azok átszéllításából. Szolgálataik fejében a V.-iek a szentföld felszabadítása után rendkivül fontos kereskedelmi kiváltságot nyertek s Ptolemaiszban, Tiruszban és egyebütt alapított gyarmataik csakhamar hatalmasan felvirágoztak. Még más hasznuk is volt: mig ezek a mozgalmak a keletrómai császárok erejét teljesen lekötötték, V. a bizánciak fenhatóságát véglegesen lerázta. A XII. sz. közepe táján mint hatalmas politikai tényező foglalt helyet déli Európában és V. falai között ment végbe I. Ziani doge idején I. Rőtszakállu Frigyes és III. Sándor pápa találkozása (1177).

Mialatt V. nagyhatalmi állásra emelkedett, belső ügyeiben elkeseredett párttusáknak volt a szinhelye. A gazdag patricius-családok törekvése arra irányult, hogy a kisebb nemességet és a néppártot a hatalomból kiszorítsák és a doge hatalmát megnyirbálják. A XII. sz. közepe táján az arisztokrata párt nagy diadalt ült. A XVI. és XVII. sz. krónikásai azt mesélték, hogy a nemesek 1172. államcsíny útján, erőszakkal nyirbálták meg a doge hatalmát és a kormányhatalom velejét a 480 nemes emberből alkotott nagy tanácsra (consiglio maggiore) ruházták. Újabb kutatók (v. ö. Lenel úttörő művét) kimutatták azonban, hogy a nagy tanács életbeléptetése nem forradalmi úton és nem 1172., hanem mint a dolgok fejlődésének természetes kifolyása a XII. sz. közepe táján ment végbe. Az azonban bizonyos, hogy ezen idő óta a nagy tanács vitte a kormányhatalmat. Ez a tanács volt a születési főnemesség és plutokrácia fő bástyája, mely nemsokára más testületeket is létesített hatalmának megszilárdítása érdekében. Ilyen testület volt a negyvenek tanácsa (quarantia), mely a legfőbb birói hatalmat gyakorolta s a fontosabb pörök fölött itélt; ilyen volt a szenátus, mely (birói teendőt nem számítva) a politikai közigazgatást eszközölte és a külügyi politikának szabta meg irányát; ilyen volt még a most kilenc főnemesből álló signoria vagy a kisebb tanács (consiglio minus), mely mint a nagy tanács állandó bizottsága, első sorban a doge magatartását ellenőrizte; javaslatai a nagy tanács határozatainak alap gyanánt szolgáltak. Az új arisztokratikus kormány tagjai különben ebben az időben példás odaadással, pénzükkel és vérükkel szolgálták az államot.

Hazánk már a X. sz. vége óta lépett V.-vel hol ellenséges, hol barátságos összeköttetésbe. Kalandozó őseink a Berengar elleni hadjárat napjaiban 890. V. kirablására is tettek kisérletet. Tömlőkön és lóháton átúsztatva a keskeny tenger ágát, Chioggiát ugyan bevették, de Rialto előtt Péter és Pál napján Péter doge hajóhadától vereséget szenvedtek. A XI. sz. kezdetén szt. Gellért, a kereszténység és műveltség úttörje, indult a V. melletti San Giorgio Maggioréból Zárába és onnan Pécsre meg Bakonybélre, mire őt Szt. István csanádi püspökké tette. Később Szt. István Urseolo III. Péter doge (l. fentebb) családjával rokonságba lépett. Midőn Szt. László királyunk 1091. Horvátországot megszállotta, Könyves Kálmán pedig 1097. és a következő években a lázongó Horvátországot lecsöndesíté és Zara Vecchiát kerítette hatalmába: ezek a hódítások nagyban nyugtalanították a V.-i államférfiakat. A doge, ki éppen akkor a délitáliai normannokkal folytatott háborut, a dalmát városok biztosítása érdekében szövetséget ajánlott Kálmán királynak, ki azt egyelőre elfogadta és a többi dalmát várost nem bántotta; az a kérdés pedig, hogy melyikük viselje a horvát-dalmát hercegi címet, egyelőre függőben hagyták. V. e szövetségnek nagy hasznát látta: azok a magyar harcosok, kiket saját hajóin átvitt Apuliába, Brindisi és több más olasz várost hódítottak el a normannoktól, amelyeket azután V. őrizetére biztak. Csakhogy ez a szövetsség nem akadályozta meg Kálmánt abban, hogy Roger normann gróf és Szicilia urának leányát, Buzillát nőül vegye és utóbb (1105) a dalmát városokat (Zára, Trau, Spalato) és több szigetet a V.-iektől elhódítson, kiknek dogéja Falieri Ordelafo (Faledrus) másutt levén elfoglalva V. hadi ereje, letette erre a Dux Dalmatiae et Croatiae büszke címet. Alig hogy Kálmán szemeit behunyta, V. hajóhadat küldött (1115) Dalmácia visszafoglalására. Arbe szigete volt az első, mely Falieri dogénak meghódolt. A zárai erős várban ellenben a magyar őrség egy ideig vitézül ellentállott. De 1116. Falieri, ki újból felvette a hercegi címet, Zárát és Sebenicót s ugyszólván egész Dalmáciát visszavette. 1117. ugyan II. István magyar király csapatjai nyilt csatában, melyben Alieri elesett, győztek, mindamellett az öt évre kötött fegyverszünet értelmében (1118-23) Dalmácia V. kormánya alatt maradt. 1123-ban II. István király személyesen ment le Dalmáciába és erre néhány város beleunván a V.-iek önző kalmár-politikájába és csalfa igéreteibe, önként nyitotta meg előtte kapuját; de Zára, Trau, Spalato és a szigetek mégis V. hatalmában maradtak. Később, midőn a V.-iek mint Szász Lothár császár szövetségesei Roger sziciliai király ellen küzdöttek, Spalato meghódolt II. Béla királynak. Azután béke volt 1165-ig, amidőn Manuel görög keleti császár szövetkezett a V.-ekkel hazánk ellen. A signoria 100 gálya állítására kötelezte magát. A háboru folyamában (1166) Manuel számos dalmát várost kerített hatalmába, amelyeket azonban III. Béla Manuel halála után 1180-ban visszaszerzett. Maga Zára is meghódolt Bélának, mit a V.-iek Mastropier Orio doge alatt hasztalan fáradoztak megakadályozni. A magyarokkal való harc ugyan még éveken keresztül folyt, de V. csak Pagót és néhány szigetet birt megmenteni. Ezentúl az egész tengerpart le a Narentáig a magyar korona hatalmában volt, amint ezt 1188. (ámbár csak két évre) a signoria is elismerte. Két évvel később a V.-iek még egyszer próbáltak szerencsét, 1193. pedig maga a 84 éves, félszemü, de ravasz és merész Dandolo Henrik doge támadta meg Dalmáciát, de neki sem volt szerencséje és igy a tengerpart magyar kézben maradt.

Hatalmának fénykorára emelkedett V. a IV. v. latin keresztes hadjárat folytán (1202-4). Óriási előnyök háromoltak a V.-i kereskedőkre, kik a latin császártól kapott kivánságok birtokában Keleten számos virágzó gyarmatot (különösen Kandia szigetén) alapítottak s ugyszólván monopoliummal dicsekedtek a görög vizeken és a Fekete-tengeren. 1217. II. Endre királyunk keresztes vállalatából is merítettek hasznot, ki midőn kisérőivel Spalatóból 10 V.-i hajón Szentföldre indult, 550 márka ezüst V.-i pénzt (12,000 frt o. é.) fzetett ezért, Záráról pedig a maga és utódai nevében V. javára lemondott. Még másnemü összeköttetést is fel kell említeni a XIII. sz. végéről. IV. (Kun) László napjaiban V. ügyesen aknázta ki a dalmát tengerparton duló pártzavarokat és Brazza, Fara és Lesina szigeteket 1278. meghódolásra birta. III. Endre királyunk (II. Endre V.-be kiköltözködött fiának, István hercegnek és nejének Morosini Thomasina Katalinnak gyermeke), kit IV. Kun László hivott haza, 1290. mint az Árpád-ház utolsó férfisarja IV. László utóda lett; de a V.-iek a Morosiniak kivételével sem őt, sem erélyes anyját a koronáért viselt harcaiban nem segítették. Mig ezek hazánkban történtek, V. elkezdve a XIII. sz. Közepétől (1253), kemény és makacs háborukat folytatott régi versenytársával, Genovával, mely harcok, a megszakításokat beleszámítva, 1381-ig folytak. A latin császárság bukása (1261) az első nagyobb csorbát ütötte a V.-iek kiváltságos kereskedelmén; a helyreállított bizánci császárság urai ugyanis a genovaiakra halmozták kegyeiket, minek folytán Konstantinápolyban (Perában) és különösen a Fekete-tengeren a V.-i cégek ügye hanyatlásnak indult. Dandolo András legyőzte ugyan 1298. a genovaiak hajóhadát és 1299. békét eszközölt a két versenytárs között, de ennek tartósságában egyik fél sem hitt. Ugyanakkor, 1297. államcsiny útján nagy fontosságu alkotmányváltozásra került: Gradenigo Péter doge a nagy tanácsot «bezárta» (La serrata [Il serrar] del Maggior Consiglio). Ezentúl nem választottak többé évről-évre új tanácsot, hanem egyszer s mindenkorra állapították meg azokat a befolyásos s gazdag nemesi családokat, melyeknek tagjai a tanácsban örökösödési joggal birjanak és ezzel arisztokrata-oligárka kormányformát létesítettek. A tanácsban örökösödési joggal felruházott nemesi családok (nobili), neveit az Aranykönyvbe jegyezték fel. Ezen álamcsiny által a fő nemesség véglegesen különvált a kizárt kisebb nemesektől és a pogárság vagyis a néppártiaktól és kizárólag a maga részére foglalta le a hatalmat. Mi sem természetesebb, hogy a hatalomból kizárt osztályok ismételten összeesküvést szőttek a csökönyös plutokrácia megbuktatására. Ilyen vala a Bocconio, a Tiepolo és utóbb a Falieri Marino doge által szőtt összeesküvés (1300,1310, 1355). De az arisztokrácia résen állott és irgalmatlanul tiporván le ellenfeleit, minden összeesküvés elnyomása után ujabb bástyákkal sáncolta körül hatalmát.

A Tiepolo-összeesküvés után (1310) a tizek tanácsát hivták életbe, melynek tagjait korlátlan rendőri hatalommal felruházták. Ezek az állami inquizitorok oly titokzatosan és álnok módon végezték feladatukat, hogy eljárásuk még ma is él a köztudatban. Utóbb ugyan, válságos pillanatokban, felvettek néhány új családot az Aranykönyvbe, igy 1646., 1684-99. és 1769., de ez a kivételes intézkedés már meg nem másítá a fennálló oligárka kormányformát. A XIV. század magában Itáliában küzdelmek hosszu sorába keverte V.-t. Nevezetesen Genovával újult meg a harc, igy Dandolo Ferenc doge idején (1328-39); azonfelül a Della Scala családdal és más kényurakkal támadt összetűzés, kik aggodalommal nézték V. terjeszkedését a Terra Fermán. 1339. Treviso és Bassano került V. hatalmába és ezek lettek azután a szárazföldi birtokok igazi középpontjává.

E harcokhoz újabb küzdelmek járultak Magyarországgal. Már az első Anjou, Károly Róbert követelte vissza a II. Endre által lekötött Zárát a V.-iektől, Nagy Lajos pedig visszakövetelte egész Dalmáciát a szigetekkel együtt és három nagy háborut indított a signoria ellen. Az első háborut (1347), melyet a V. által letiport záraiak alázatos könyörgése folytán kezdé, a nápolyi hadjárat és vezérei árulásai miatt csakhamar be kellett szüntetnie; Zárát V. kezében hagyva, nyolc évi fegyverszünetet kötött. Mihelyt azonban Lajos szabad kezet nyert, újból hadat izent (1356-1358) a cselszövő köztársaságnak, mely Dusán szerb cárral és Carrara Ferenccel, Padova kényurával fogott kezet, mig Lajos Genovával és IV. Károly császárral lépett szövetségre. Lajos előbb Szerbia ellen fordult, de már útközben értesült Dusán haláláról és az országban kitört anárkiáról, s igy hát teljes erővel fordulhatott V. ellen. Mig vezére (Csúzi János bán) Dalmátországban támadt a V.-iekre és mig a tengerparti városok Zárával együtt (1357) önként hódoltak meg a magyaroknak, addig Lajos maga a szárazföldön, Treviso felől szorongatta V.-t, mely közelgésének hirére a pápát kérte fel közbenjáróul. VI. Ince pápa azonban Lajosnak adott igazat. A magyar had egyik része Trevisót ostromolta, mig Kont Miklós nádor a Terra Ferma északi vidékét pusztította. Erre a megrémült signoria (1358 febr. 18.) békét kötött, mely szerint egész Dalmáciáról Durazzo határáig lemondott. Veglia (a Frangepánok birtoka) is a magyar fenhatóság alá kerüt. A béke hallatára pedig Ragusa köztársaság is elismerte a magyar fenhatóságot. A signoria azonban nem birta elviselni, hogy a Balkán félszigettel való összeköttetését elvágták s hogy hatalma az Adrián megingott; megszegte tehát a békeföltételeket, amiért Lajos (1378) harmadszor megtámadta. Ez alkalommal mint Carrara Ferenc és Genova szövetségese szállt táborba. Doria Lucián genovai admirális szörnyü csapást mért a polai öbölben a V.-i flottára és Doria Péter már Chioggiát és Malamoccót kerítette hatalmába, ugy hogy V. veszve látszott. A végveszéllyel szemben azonban az arisztokrácia és a polgárság saját költségén 430 új gályát szerelt fel, melyek élén Contarini András doge (1379 dec. 23.) a chioggiai öbölben horgonyzó genovai hajóhadat körülzárta és megadásra birta. 1380. pedig Zeno Károly győzött több ízben a genovai flotta fölött és a szárazföldön is győztek a köztársaság csapatai. Ily módon mégis V. került ki mint győző e nagy veszedelemből. Csakis a magyarokkal szemben húzta a rövidebbet. A Torinóban (1381) kötött békében Dalmácia a magyarok kezében maradt; a dalmátoknak szabad 35,000 arany erejéig magyar árut V. területére bevinniök és ott eladniok és 20-szor annyit kivinniök, kivévén a sót, mely megszorításért a köztársaság a magyar királynak évenkint Szt. István napján 7000 aranyat fizet Budán. A doge e békét okt. 4. ratifikálta. Mária királynő trónralépte után azonban a magyar állam prestige-e újra elhalványult. Tvartko, Bosznia és a tengermellék királya és lázongó cimborái V.-vel tartottak, mely a horvát-dalmát zavargásokat a maga céljaira használta fel. A lázadók által Novigradban fogva tartott Mária királynőt mindazonáltal a signoria (Venier doge) kiszabadította, mert attól tartott, hogyha Nápolyi László, Kis Károly példájára, igényt emelne a magyar trónra és ha netán Alsó-Itália és Horvát-Dalmátország egy kézbe kerülne: V. kereskedését újabb válság fenyegetné. A torinói békét követő időszakban minden várakozás ellenére újabb lendületnek indult V. hatalma, még pedig különösen a Terra Fermán; hozzájárult a Nápolytól elpártoló Korfunak, Morea keleti partvidékének és Dalmáciának végleges megszerzése. A Terra Fermán a V.-iek 1404-től 1406-ig Vicenza, Verona és Bassano városokat kerítették kezükbe; Steno Mihály doge pedig trónraléptekor (1410) nyiltan kijelentette, hogy a köztársaságot Felső-Itália legelső szárazföldi hatalmává akarja megtenni. Folytatta tehát a hódítást és leigázta Feltrét meg Bellunót és megtörte az aquilejai patriárka hatalmát. Ezek a hódítások azonban Zsigmond német császárral hozták meghasonlásba. Zsigmond mint német császár nem nézhette közönyösen a Della Scalák, a Carrarák és Galeazzók, vagyis a felsőitáliai császári helytartók és hűbéresek elűzését; ebben császári hatalmát látta lealázva, mint magyar király pedig Dalmácia miatt volt kénytelen hadat izenni V.-nek. A harcfelek 1413 ápr. 17. öt évi fegyverszünetet kötöttek, mely szerint V. Zárát és Sebenicót megtartja, mig Trau magyar kézen marad. A fontos Spalatót a könnyelmü Zsigmond az ingatag Hervojának adta át, akitől azonban azt csakhamar visszavette. A magyarok régi óhaja: Dalmácia visszaszerzése ezzel füstbe ment.

Szt. Márk városa tehát mint győző került ki ezekből az ádáz harcokból és 1420 óta a Terra Fermán is tágította határait. D"Arcelli Fülöp meghódította Friaul zömét (1421), az 1424. dogenak választott Foscari Ferenc pedig csakis hódításokról álmodozott és a Viscontiaktól elpártolt Carmagnola condottiere segélyével rettenetes támadást intézett a Viscontiak ellen. 1428. Bergamo és Brescia ormára tűzték fel szt. Márk lobogóját. A megujuló háboruban pedig a Viscontiak szövetségesei, a genovaiak szenvedtek Loredanótól vereséget. Az 1441. aláirt békében Bergamo, Brescia, Ravenna, Peschiera és több más város V. kezében maradt; Sforza, Milano új kényura sem tehetett semmit V. ellen, amint ezt az 1454-iki béke bizonyítja. A város ipara és kereskedelme még egyre terjedt. Mióta Marco Polo 1271. Kublai mongol khán székvárosában és Khinában járt, a V.-i kereskedők a legtávolabbi Keleten is létesítettek összeköttetéseket. A város csak ugy csillogott a fénytől és pompától; az Adria soha fényesebb ünnepélyeket nem látott, mint midőn a doge a Bucentauron a tengerrel megtartá eljegyzését. Ekkor (XV. sz.) épültek az igazi velencei paloták (Palazzo Vendramin, Doria, Corner-Spinelli, Grimano) és a V.-i képiráson már észrevehető a renaissance fuvallata (Bellini, Giorgione). A nobilik sorában még mindig szép számmal akadtak vitéz hazafiak, kik vérüket ontották a szülővárosért. Kedvezőtlenebb szinben tünik fel az alsó nép helyzete; ebben az időben a politikai jogokból immár teljesen ki volt zárva (1423 óta még a népgyülést sem hivták többé össze). Még sötétebb árnyékot vet a fényes képre a felsőbb osztályok erkölcsi sülyedése és a politikai téren észlelhető immoralitás. Az uralkodó párt gyanuja még a legelsőbb polgárok (a két Foscari) és a szerencsés hadvezérek (Carmagnola) sorából is válogatta áldozatait. Megengedett eszköznek tartották a tőrt meg a gyilkot és nem resteltek orgyilkosokkal alkudozásokba bocsátkozni. A tanács Nagy Lajos és Zsigmond királyaink ellen is bérelt gyilkosokat és csak vak szerencse, hogy ezek nem vihették végre megbizásukat. A XV. sz. közepétől kezdve azonban anyagi téren is észlelhetők immár a hanyatlás jelei. Ez a hanyatlás első sorban a törökök előnyomulásával áll összeköttetésben, kik ellen V. ide s tova 300 éves háborut folytatott. Konstantinápoly eleste még jobban megingatta a világváros állását a Keleten s jóformán az életereit vágta el. A megrémült signoria egy évvel később (1454) első ízben lealázkodott a szultán előtt. Mihelyt Mátyás király az olasz politikába nyult, a féltékeny signoria vele ellenséges lábra helyezkedett. De Mátyás sem maradt adós. Midőn a signoria 1478. Ferrara és Milano fejedelmeivel a pápa és a nápolyi király ellen szövetséget kötött, Mátyás a pápa és apósa védelme végett háborura készült és örömmel ragadta meg egyúttal az alkalmat Dalmácia visszafoglalására. Mátyás tehát 1481. Firenzével, Milanóval és a nápolyi királlyal szövetséget tervezett V. ellen; de a nevezettek fösvénysége a hadi segélyt illetőleg meghiusítá a liga megalakulását, mire Mátyás bosszankodván annyi fukarságon, merész fordulattal V.-nek ajánlotta fel szövetségét, hogy segélyt kapjon III. Frigyes császár ellen. A köztársaság azonban szokott diplomáciai ravaszsággal szerkesztett válaszában kitért mindennemü kötelezettség elől. Válaszképen Mátyás a V. elől menekülni óhajtó Anconát védelmébe fogadta; mi fölött a signoria annyira megharagudott, hogy a törökkel békét kötött (1479), ki ilyformán Magyarország ellen szabad kezet nyert. Mátyást csak korai halála akadályozta meg abban, hogy V.-n boszut álljon; fia Korvin János herceg pedig utóbb oly jó lábra helyezkedett a signoriával, hogy ez az Aranykönyvbe jegyezte be nevét.

A XV. század végén néhány újabb csapás érte a V.-ieket. Miután a törökök Vendramin András doge idején (1476-78) egészen a legunákig tolakodva a pestist vitték V.-be, a Keleten Moreát, a görög szigeteket (első sorban Negropontét) és Albániát (Kasztriota György országát) kerítették hatalmukba. Amerika felfedezése Kolumbus által (1492) és az Afrika körül vezető tengeri út felfedezése Vasco da Gama által (1498) zátonyra juttatták a V.-iek világkereskedelmét. Idáig ugyszólván egyedül közvetítették Egyiptomon át és Első-Ázsián keresztül az Ázsia és Nyugat-Európa közötti kereskedést; most nemcsak ez a monopolium ment veszendőbe, hanem Amerika felfedezése következtében a világforgalom egészen új irányba tereltetett és a Földközi-tenger partjaitól átment az Atlanti-oceán partvidékeire. E pillanattól kezdve a «tenger királynője» lassan bár, de feltartóztathatatlanul szállott alá nagyhatalmi állásáról. Mialatt a V.-i festészet aranykorát élte (Palma Vecchio, Tizian, Pordenone, Paolo Veronese), azalatt a Keleten folyton kemény harcokat kellett viselnie a törökkel. 1540. vesztette el V. Szkioszt, Palmozát és Paroszt, továbbá Malvázia és Naupolia városokat és ezenfelül 300,000 aranyat fizetett Szolimán szultánnak, amiért a pápa és V. Károly szövetségében a tuniszi kalózokkal merészkedett kikötni. A XVI. sz. elején V. Pál pápával keveredett a köztársaság ellenségeskedésbe, amiért Sarpi Paolo barátot ki nem szolgáltatta az inquiziciónak. E miatt a pápa a köztársaságot átokkal sújtotta, melynek azonban már nem volt foganatja. 1615 óta a V.-iek a Fiume környékén fészkelő uszkókok ellen harcoltak. A vallásháboruk és a 30 éves háboru korában V. élesszemü követei által (mint már azelőtt is) a legalaposabban tájékoztatta magát az események felől, sőt egy ízben Franciaországgal és Szavójával szövetséget is kötött (1623) a spanyol kézen levő Veltlin felszabadítására; utóbb pedig Richelieuvel, továbbá Mansfelddel, Bethlen Gáborral és más protestáns vezérférfiakkal folytatott alkudozásokat, de a tervezett ligába még sem lépett be. Hatalmasabb akciót fejtett ki ellenben a Keleten és e diadalok megaranyozzák a tengeri királynő hatalmának alkonyatát. Midőn a johannita lovagok, kik Malta vizeiben egy csomó kalózt elfogtak, V.-ben szivélyes fogadtatásra találtak, a szultán 1644. új háborut kezdett Kandiáért, mely némi megszakítással 24 évig folyt. Az első időszakaszban (1644-46) a törökök Kaneát és Ritemót vették be, sőt már Kandiát is ostrom alá fogták. Erre azonban Mocenigóban fényes vezérük támadt a V.-ieknek, aki Parosz és Naxosz között és később Kosznál az oszmánokat leverte; Marcello pedig a Dardanellákban vívott ki fölöttük diadalt. A hős Mocenigo halála után (1657) azonban Köprili Mehemed nagyvezir Tenedoszról és Lemnoszról elűzte a V.-ieket és 1667-69. újra Kandiát fogta ostrom alá. Hasztalan siettek francia nemesek (Vendôme herceg) és németek (Waldeck) Kandia segélyére, a rommá lőtt várat nem lehetett megmenteni. 1669 szept. Morosini és hősei elvonultak a várból és erre a signoria (1670) a szultánnal békét kötött, melyben Dalmáciát és a vitás Kliszát megtartotta. Kandia szigetén ugyan néhány fellegvár még tovább is ellenállott (1715. kapitulált a legutolsó), de a sziget javarésze már ekkor veszett el. E roppant háboru 126 millió aranyba került V.-nek. A Magyarországból érkező hirek azonban új bátorságot ébresztettek a V.-iekben. 1684-ben V. I. Lipót császárral és Sobieski János lengyel királlyal szövetségre lépett a török ellen és 1685. Morea (Peloponnezus) félsziget visszafoglalásához fogott, ami sikerült is. Midőn 1714-ben VI. Károly császár és magyar király szövetségében újból a törökök ellen fordultak, csakis Szavójai Jenő zászlóira mosolygott a hadi szerencse; ők a rövidebbet húzták, Moreát elvesztették és az 1718. paszarovici békében csakis Korfut és néhány dalmátparti várost tartottak meg. Ez volt az utolsó mérközés abban a százados harcban, mely V. és a törökök közt lefolyt. Ezentúl a köztársaság egyáltalában szakított nagyobb szabásu hódító politikával; semleges álláspontra helyezkedett és mindössze megmaradt birtokainak és elavult alkotmányának fentartására szorítkozott. A Terra Fermán kivül ekkor még Isztriára, Dalmáciára és a jón szigetekre terjedt ki hatalma, körülbelül 21/2 millió lakossal.

A francia forradalom kitörésének évében (1789) az elhalt Renier helyett Manin Lajost választották dogénak. Ennek uralkodása alatt a köztársaság a franciák és különösen Bonaparte erőszakának áldozatul esett. 1797 máj. 16. a francia csapatok a szigetvárost ellentállás nélkül megszállották és a régi köztársaságnak véget vetettek. Bonaparte, aki az ideiglenes kormányt éppen oly kevéssé respektálta, mint annak a francia mintára tett intézkedéseit, az Ausztriával 1797 okt. 17-én megkötött campoformiói békében a Terra Fermát egészen az Adige folyóig, továbbá Dalmáciát és Isztriát Ausztriának engedte át; az Adige folyón tul elterülő birtokokat pedig a ciszalpini köztársasághoz (a későbbi olasz királysághoz csatolta; a jóni szigeteket pedig Franciaországnak juttatta. De a campoformiói intézkedés sem volt maradandó. Ausztriának már az 1805 dec. 26-iki pozsonyi békében a kapott V.-i területet az olasz királyságnak kellett átengednie; 1809 okt. 14-én pedig Napoleon császár Isztriát és Dalmáciát az u. n. illiriumi királysághoz csatolta, mely nem volt egyéb Franciaország hűbéres országánál. Napoleon bukása után a szövetségesek az első párisi békében és a bécsi kongresszuson újra Ausztriának juttatták V.-t és a Terra Fermán levő birtokait, mely e birtokokból és Lombardiából a lombard-V.-i királyságot alakította (1815 ápr. 7.). Az 1848 márc. felkelés hirére V.-ben is fegyveres felkelés tört ki és márc. 22. a nép az arzenált rohammal bevette. A térparancsnok, Zihy gróf, ki a lemondott kormányzót helyettesíté, ijedtében oly szerződésre lépett a fölkelőkkel, melynek értelmében a nem olasz ajku osztrák katonaságot a városból elküldte; mihelyt ez megtörtént, a felkelők az egész várost hatalmukba kerítették. Ekkor túlzó demokratákból alakult ideiglenes kormány vette kezébe a hatalmat, mely V.-t márc. 23. Szt. Márk köztársaság neve alatt önálló hatalomnak nyilatkoztatta és Manin Dánielt meg Tommaseót állította az állam élére. Mihelyt azonban az összehivott nagygyülés jun. 3. egybegyült, annak a vagyonosabb osztályokból kikerült többsége ellene fordult a radikális demokráciának és jun. 4. hozott határozatával a szárd királysághoz (Piemont) csatlakozott. Erre Manin és Tommaseo lemondtak és egy új kormánynak engedték át a hatalmat, melynek élén Castelli állott. De a Lombardiából érkező balhirek, melyek Radetzky diadalait és a szárdok vereségét jelentették, megint uralomra juttatták a radikális demokratákat és aug. 10. Manin és Tommaseo másodízben nyerték el a belügyet, Cavedalisra a hadügyet, Grazianira pedig a tengerészetet. Manin elvégre kénytelen volt Radetzkyval alkudozásokat kezdeni. Aug. 22-én irták alá a fegyverletétel föltételeit, melyek értelmében a köztársasági csapatok és a lakosok V.-ből sértetlenül távozhattak; 40 radikális politikus kivételével mindenki kegyelmet kapott és az osztrákok ezt a negyvenet is szökni engedték. Aug. 30. Radetzy és hada bevonult a legyőzött városba, melyet az osztrák kormány büntetésképen szabad kikötői állásától megfosztott; azonfelül a tengerészeti főparancsnokságot Triesztbe helyezték át. Két évvel utóbb (1851 jul. 20.) azonban újra szabad kikötővé tették V.-t; 1854 máj. 1. pedig megszüntették az ostromállapotot. Az olaszok most is nehezen tűrték az osztrák igát és ismételten összeesküvéseket szőttek annak lerázására. Midőn III. Napoleon császár Viktor Emánuel szövetségében 1859. hadat izent Ausztriának és az egységes Itália jeligét irta zászlajára, a V.-i királyság lakói abban a mámorban ringatták magukat, hogy felszabadulásuk órája megérkezett. Ámde csalatkoztak. Napoleon a solferinói csata után Ausztriával kibékült és igy V. továbbra is Ausztria hatalmában maradt. Midőn a bécsi kormány 1861. birodalmi gyülést hivott össze, egyetlen egy képviselő sem jelent meg V.-ből és a V.-i tartományból Bécsben. Az 1866-iki háboru végre szabaddá tette Itáliát a tengerig. Az olasz királyi sereg és flotta ugyan szárazföldön és tengeren vereséget szenvedett, de a porosz fegyverek diadalai és Bismarck diplomáciája arra birták I. Ferenc Józsefet, hogy jul. 4-én III. Napoleonnak engedje át az egész V.-i királyságot ahonnan győztes csapatait visszahivta. Okt. 3. azután megköttetett a béke Olaszországgal, melynek értelmében az olasz királyság elvállalja a V.-i tartomány függő adósságát és 35 millió forintot fizet Ausztriának. Erre azután az osztrák őrségek a várakból, első sorban a bevehetetlennek tartott várnégyszögből kivonultak. Okt. 17. az osztrákok V. városát is otthagyták, mire Leboeuf fancia tábornok vette át a főhatalmat, melyet a következő napon, okt. 18. a községi tanácsnak és a bevonuló olasz királyi csapatoknak adott át. A kötött szerződés értelmében rendezett népszavazás okt. 21. és 22. ment végbe; amidőn a lakosság 651,758 szavazattal 69 ellenében V.-nek az olasz királyságba való bekebelezését helyeselte. Nov 4. II. Viktor Emánuel szentesíté a szavazás eredményét és nov. 7-én óriási lelkesedés közepette bevonult V.-be. A Párisban elhalt diktátor, Manin Dániel hamvait hazavitték és 1868 márc. 22. helyezték a Márkus-templomban nyugalomra. V. visszakerült tehát Olaszországhoz, de a remélt lendület jóformán elmaradt. Ma is a lakosság tetemes része a külföldi utazók pénzén tengődik, kik hol mélabús érzelmekkel, hol bámulattal szemlélik a hatalmi polcáról leszállott tenger királynőjének romjaiban is megható emlékeit. Az utolsó években V. a fejedelmek találkozásakor és az olasz szabadsághősök szobrainak lelepelezésekor volt egynéhányszor ünnepélyeknek szinhelye.

Forrás: Pallas Nagylexikon



Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is