Kisszótár


Magyar Magyar Angol Angol
Vergilius... ----

Magyar Magyar Német Német
Vergilius... ----

Címszavak véletlenül



Címszó:
Tartalom:

Vergilius

gyakran, de helytelenül Virgilius is, római költő, szül. Andesben (Mantova mellett) Kr. e. 70 okt. 15., megh. Brundusiumban (a mai Brindisi) 19 szept. 21. Szerény házi körülményeknek közepette nőtt fel, de azért szülei, akik mint egyszerü földmívesek szorgalmukkal egy kis falusi birtokra tettek szert, gondos nevelésben részesítették. 58 óta Cremonában tanult, 55 óta Milanóban, 53. Rómában kezdte Epidiustól a szónoklatot tanulni, a nélkül azonban, hogy csak egyszer is a szószékre lépett volna. Annál buzgóbban tanulta a filozofiát, mely tudományágban mestere az epikureus Siro volt; mellesleg a matematikával és más természettudományokkal, sőt még az orvostannal is megismerkedett. Midőn a szülei házba visszatért, csakhamar szemtanuja lett, amint a kisded birtok Octavianus veteránusainak jutott zsákmányul. Befolyásos pártfogók (első sorban Asinius Pollio, l. o.) segítségével sikerült ugyan Octavianustól ezt a birtokot a maga és szülei számára visszakönyörögnie, de nem sokáig örvendhetett neki, mert 41. a veteránusok újból kizavarták és a határ fölötti szóváltásban az ifju V.-nak élete is veszedelemben forgott. Övéivel együtt egy kis mezei lakban húzta meg magát, melyet egykori tanítójától Sirótól vásárolt volt. Ekkor már nem volt ismeretlen ember az irodalmi körökben, melyeket pásztordalaival megnyert volt. 39-ben már annyira bizalmas viszonyban állott Maecenashoz, hogy ő vezethette be hozzá Horatiust. Ugyanekkor fejezte be a Bucolica címü művet, majd 30. kiadta a Georgicont és tüstént hozzáfogott nagy nemzeti eposzának az Aeneisnek kidolgozásához, melyet Octavianusnak megigért s melyen tizenegy évig szakadatlanul dolgozott. Hogy a műnek utolsó, teljes simítását egészen zavartalanul végezhesse, Görögországba utazott, lelkében nagy tervekkel, de testében a halál csirájával. Athénben találkozott Octavianusszal, aki a beteg költőt nem merte magára hagyni, sőt rábirta, hogy közösen térjenek vissza. V. szót fogadott, de útközben egyre betegebb lett és Brundusiumban le is hunyta szemeit. Kivánságához képest Nápoly mellett temették el, a Puteoliba vezető ut mentén, ahol állítólagos síremlékét a Posilipón (l. o.) mai napig mutatják.

V. művei (megirásuk sorrendjében) a következők: 1. Bucolica v. Eclogae, tiz idillikus költemény, melyet 41-39. irt a költő. 2. Georgica, tanköltemény, melyet joggal tekintenek a római műköltészet legsikerültebb termékének. 3. Aeneis, hősköltemény tizenkét énekben, melyet V. 29. kezdett s mely a költő halálakor befejezetlenül maradván, elhunyt irójának akarata ellenére került barátainak Variusnak és Tuccának kiadásában a könyvpiacra. Az itt felsorolt és kétségtelenül V.-től eredő költeményeken kivül a hagyomány még a következő kisebb műveket tulajdonítja V.-nak: a) Culex, egy kis eposz, mely azonban mai alakjában körülbelül csak kisérlet az igazi műnek pótlására, melyet V. megirt, de megsemmisített. b) Ciris, annak az árulásnak költői leirása, melyet Scylla, Nisus megarai király leánya atyján elkövetett s amelyért aztán a Ciris nevü madárrá változtatták. Minden körülmény az ellen szól, mintha V. irta volna. c) Moretum (a falusi reggeli), csinos kis idill, melyet alighanem V. irt, esetleg a görög Partheniosnak hasonló tárgyu költeménye után. d) Copa (a csaplárosné), hasonlókép nagyon tetszetős kis elegia, melynek csupán vidor hangja ellenkezik V.-nak költői egyéniségével. e) Catalepton, tizennégy költemény elegikus és jambikus mértékben, talán megannyi V.-tól való, de csak kevésről tudjuk ezt egész bizonyossággal.

V. költői egyénisége oly hatással volt az utókorra, aminővel kevés római költő dicsekedhetik s aminőnek a világirodalomban is csak keresve akadunk párjára. Verseinek dallamossága, őstörténeti alakjainak igazi római méltósága a római világra nézve tényleg azzá tették, aki a görögöknek Homeros volt. Költeményeit az iskola korán örökbecsü mintákul fogadta el, műveit utánozták, fordították és magyarázták; ez utóbbi irányban különösen M. Valerius Probus és Servius tüntek ki. Magyar földön Mátyás király könyvtárának kincsei közé Angelus Polizianus már 1489-ben besorozza Servius V. kommentárját, s hogy becses V.-kéziratok voltak a Korvinában, mutatja, mikép Massario, Velence követe még II. Lajos korában is talált egy igen régi V.-kódexet lombard irással. Kétségtelenül felismerhető továbbá V. hatása abban a humanista-körben, melyet Janus Pannonius, a «magyar V.-nak» elnevezett Cesinge (l. o.) János gyüjtött maga köré. Magának Janus Pannoniusnak műveiben nemcsak az utókor, de a kortársak is a sorok közül kiolvasták V. hatását; Tribrachus Mutinensis pedig Cesingének ajánlotta V. mintájára irott eklogáit. A mohácsi vész után Zrinyi Miklós áll legelőször V. hatása alatt, még pedig ugy az epika, mint az idill terén, mely utóbbiban Faludi pásztorversengései egészen V. csapásán haladnak. Az eposzban Zrinyin keresztül még Listius is megérzi V. hatását. Majd a klasszikus iskola műfordítói hozzák előtérbe V.-t, a paptanárok ezzel alkotják meg a magyar klasszikus prozódiát. Szalkay 1792-iki fordításában Blumauer (l. o.) travesztált Aeneise is tért hódít. Csokonai is fordít V.-ból, de azért az igazi hatás mégis Vörösmarty hexametereiben és epikus (retorikus) dikciójában éri el tetőpontját. A legújabb idők nagy számu magyar fordítói ezt a százados hatást csak fentarthatták és ápolhatták, de erősebbé már nem tehették.

V. a bűbájos, a nagy római epikus költőnek a középkori mesés meg misztikus felfogás értelmében átalakított egyénisége. Már a III. és IV. század keresztény irói, köztük Lactantius és Augustinus olyannak tekintették V.-t, aki a pogányságtól elfordul és a kereszténységgel rokonszenvez. E tekintetben fő bizonyságul szolgált a negyedik eklogának jóslatszerü bevezetése, mely tulajdonképen az Asinius Pollio konzulnak születendő gyermekre vonatkozott, de melyet a Messiásra magyaráztak és igy V.-t a tiburi Sibyllával egy rangba helyezték. Templomi képeken együtt szerepelnek abban a helyzetben, amint a Sibylla Augustus császárnak megmutatja a felhők közt a lebegő kisded Jézust. Ehhez a felfogáshoz kapcsolódott a Sortes Vergilianae (tűvel eszközölt betüjóslat) használata a sztichomantia (l. o.) szolgálatában. Később egész kis mondakörök alakultak V. személye körül, kivált egyes helyeken, melyek a költő életében szerepeltek (Róma, Nápoly, Mantova). Az igy szövődött mondákba a keresztes háburok óta keleti elemek is vegyülnek, a csodás elem körülveszi az antik hagyományt és egyszerre előttünk áll V. a bűbájos, kalandos alak, akárcsak Faust vagy Paracelsus. De mig ezek nem egyszer rosszakaratot mutatnak, V. mindig jóindulatu, aki ahol csak szerét teheti, segít az embereken. A monda szerint hol egy mesés Octavianus császár alatt élt, hol Servius király, hol Titus, hol meg éppenséggel Dareios idejében. A Bretagneban Artus király udvaránál szerepel, máskor egy campaniai lovagnak (az Ardennes tövéből) és egy szenátor leányának fia, Remus császár idején, aki nagybátyját Romulust megölte, s kinek utóda Perseus idején V. a toledói főiskolát látogatja. Rómában a császár kivánságára művei csodákat (tükrében minden rejtett dolgot felfed, talizmánokat osztogat), aki őt egy hiábavaló mérkőzés után legfőbb tanácsosává tette; kedves városában Nápolyban azonban, melyet ő alapított és a tenger fenekén tojásokra fektetett, saját jóvoltából gyakorol minden jót. Mindezen regék és mondák összefoglalása a XV. sz.-ban történt Jean d"Outremeuse ily c. krónikájában: Ly myreur des histors, továbbá a következő műben: Faits merveilleux de Virgile (utolsó kiadása Genf 1867; magyarul Budapest 1873).

Forrás: Pallas Nagylexikon



Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is