1. olasz tartomány Tirol, Vicenza, Padova, Rovigo, Mantova és a Garda-tó közt, 3182 km² területtel, (1881) 394 065, az 1895-iki becslés szerint 434 325 lak. É-i részében, az Adige bal partján a Lessini hegyek, az Adige és Garda-tó közt pedig a Monte-Baldo ágai takarják. DK-i része mocsáros; e vidék a Valli Grandi Veronesi. Fő folyója az Adige a Fibbio és Alponeval, továbbá a Tartaro a Tionéval és Menagóval. Földje termékeny; gabonafééken kivül szőllő (48 493 ha.-on), gyümölcs és rizs a fő termékek; virágzó a selyemhernyótenyésztés (1891. 2 280 034 kg. gubó). Ipara (selyemipar, üveggyártás, olajpréselés, pamutfonás) nem jelentékeny. Járásai: Bardolino, Caprino, Cologna Veneta, Isola della Scala, Legnago, San Bonifacio, Sanguinetto, San Pietro Incariano, Tregnago, V. és Villafranca di V. - 2. V., az ugyanily nevü olasz tartomány fővárosa és püspöki székhely az Adige és vasutak mellett, (1881) 69 500, az 1894-iki becslés szerint 73 200 lak., pamutfonással, gyufa-, bőrgyártással, vasúti műhelyekkel, katonai arzenállal; jelentékeny gabona-, bor-, selyem-, papiros-, bőr- és vaskereskedéssel; festő- és szobrászakadémiával és többféle jótékonysági intézettel. A Lessini hegyek lábánál épült várost az Adige két egyenlőtlen részre osztja; a balpartit rendesen Veronettának hivják. Erődítményei Sanmichelitől erednek; ezeket az osztrákok kibővítették és a hires várnégyszög (V., Peschiera, Mantova, Legnago) egyik tagjává tették. Körfalain hat kapu vezet át, amelyek közül a Porta del Palio és a Porta Nuova a legszebbek. Az Adigén átvezető hét híd közül a castelvecchiói a legérdekesebb. Utcái szélesek és egyenesek. Legszebb a Corso Cavour, amely a Sant"-Anastasia-templomtól a del Palio kapuig a Castello Vecchio előtt vezet el és a Corso di Porta Nuova, amely a Vittorio-Emanuele-tértől, V. legnagyobb piacától a Porta Nuováig vezet és a lakosok kedvelt sétahelye. Legdíszesebb tere a Piazza delle Erbe, amelyen láthatók egy négy oszlopon nyugvó állvány, ahonnan a birák itéletet mondtak, a Can Signorio által épített torony, a szűz Mária szobrával díszített Casa dei Mercanti (kereskedelmi csarnok), a V. szimbolikus szobrával ellátott antik kút, a szt. Márk szárnyas oroszlána és több freskókkal díszített régi palota. A legkiválóbb épületek és emlékek: a székesegyház, amelyet a X. sz.-ban alapítottak, amelynek oszlopai mögött láthatók Roland és Olivier szobrai; belseje szép lombard stílusban épült, itt van a korintusi (Sanmichelitől eredő) oszlopokon nyugvó szószék, bronz Krisztussal díszített főoltár és egy Tizian képével ékeskedő mellékoltár; a szószéktől balra egy ajtó vezet be a battisterióba (San Giovanni in Fonte); továbbá a püspöki palota, amelyben értékes kéziratokat és a káptalani könyvtárt őrzik; a XIII. sz.-ból való, de be nem fejezett és szép képeket tartalmazó Sant"-Anastasia-templom; a lombart stílusban épült San Zenone nevü bazilika; a San-Bernardino-templom, amelyhez csatlakozik a Pellegrini kápolna, Sanmicheli egyik mesterműve; a XIV. sz.-ból való San Fermo Maggiore; a római amfiteátrum, amely egyike a legjobban fentartott ilynemü épületeknek s amelyben 15 000 néző fért el; az Antoninusok korából való Porta Borsari nevü diadalkapu; a Castello Vecchio a Scaligerek régi lakóháza, jelenleg arzenál; a Dante szobra; a Rizzo vagy Fra Giocondo által épített Palazzo de Consiglio; a Scaligerek öt mauzoleuma, amelyek közt a Can Signorióé a legszebb; a Sanmicheli által épített Pompei-palota; végül a Museo Civico, amelyben V.-i mesterek képeit, érem- és fosszil tárgyak gyüjteményét őrzik. V.-t Kr. e. a IV. v. V. sz.-ban az euganeusok, az etruszkok okonai alapították. 46. római municipium lett. Theodorik egy időre fővárosává tette. Nagy Károly utódai alatt Itália fővárosa volt. 1201. független köztársasággá lett és a lombard városi szövetséghez csatlakozott. Később a Scalák, Viscontik és Carrarák uralma alatt állott. 1405. Velence hatalmába került, amelynek sorsában osztozkodott. 1822. európai kongresszus szinhelye volt, amely Franciaországot bizta meg, hogy a spanyolországi fölkeléseknek vessen véget. Itt született Cornelius Nepos, a két Plinius, Catullus, Vitruvius és Paolo Veronese. V. ö. Franco, Vérone, guide hist. et artist. (1873); Perini, Storia di V. dal 1790 et 1822 (1873-85, 3 köt.); Ronzani, Le antichita di V. (1833).