Vers

(lat. versus a. m. fordulat, visszatérés), a folyó beszéddel ellentétben a szabályszerüen ismétlődő formába öntött beszéd. Fő tényezői a ritmus és a rím; a ritmus a beszéd mozgásának periodikus szabályossága, a rím pedig a beszéd bizonyos anyagi elemének periodikus ismétlődése. Általánosabb és szükségképes versalkotó tényező a ritmus, ugy hogy röviden szólva vers a. m. ritmusos beszéd. Ritmusos formát rendszerint az oly beszéd vesz föl, mely kiemelkedik a köznapi beszédből és szabályosabb, eszményibb, tökéletesebb beszéd kiván lenni, t. i. a költői beszéd. Nemcsak szabályosabb és kristályosabb azonban a vers a folyó beszédnél, hanem egyúttal érzelmesebb is, mert a ritmus ugyanaz benne, mint a zenében, mely az érzelmek kifejezője. Bár a vers csak formai eleme a költemnynek, mégis igen nagy része van a költői remekművek hatásában; ha egy kis dalt prózára oldunk fel, a költeménynek mintegy elszáll az illata. A vers szerkezetét tekintve, alapegységül a sort (rendet) tekinthetni, mely ütemekre tagolódik; legalább két ütem van egy sorban. A sor alkot önállóan is verset, az ütem nem; hiszen hogy az ütmszerüség benyomását nyerjük, ahhoz legalább egy ismétlődésre, azaz két ütemre (l. o.) szükség van. A verssoroknak sokféle fajtája van, vannak két, három, négy stb. ütemüek, s mindegyik a különféle aprózásu ütemek összetétele szerint ismét sokféle (l. Sor). Legnagyobb egység a versszak (strófa), mely ismét több periodusból állhat; itt több periodus egyesül egy közös ritmikai gondolat kifejezésére (p. a Balassi-versszak három periodus stb.). A versszak is szabályszerüen ismétlődik. A görög karénekekben a kar egyik fele énekelt egy versszakot, és erre a kar másik fele az ellenversszakot (antistrófa), mely éppen oly mértékü volt, mint a versszak s tartalmilag is vagy ellentétesen vagy kiegészítőleg megfelelt neki; esetleg mind a kettőt bezárta egy (már eltérő szerkezetü) harmadik versszak, az epodos. A közönséges (egyéni) dal- és ódaköltésben használt versek elejétől végig ugyanazon strófában mennek. A strófák alkata rendkivül sokféle. Az antik strófák közül ismertebbek az alkaiosi, sapphói, az asklepiadesiak; a közép- és újabbkori strófák közül az ottave rime, a terzina, szonett, nibelungi strófa; a hazaiak közül a Balassi-strófa, Himfy-strófa stb. Minden népnek nyelve és zenéje természetéhez képest saját versrendszere fejlődik, melynek tehát nemzeti vonásai vannak. Azonban át is veheti egyik nép a másiknak versrendszerét. Igy átvették a rómaiak a görög versrendszert, a rómaiaktól pedig a renaissance óta újabb népek is, németek, magyarok stb. A mi költészetünkben három versrendszer van, t. i. a nemzeti, az antik és a nyugateurópai. A két utóbbit sajátos verselő eljárással (l. Prozódia) alkotjuk. Nemzeti versformáinknak legnagyobb művésze és fejlesztője Arany János.

A költői műnek verses beszédben megformálása a verselés. Ez a technikai részéhez tartozik a költészetnek, s a költő ritmusérzékétől, nyelvgeniejétől és ízlésétől függ. A verseknek afféle osztályozása, hogy egyik vers időmértékes, másik hangsúlyos, félreértésen alapul és elvetendő. Minden vers taktusokból áll, ahhoz pedig három szükséges: a taktusok egyenlősége, a taktusok részarányos tagolódása és minden taktushoz energia; a két első időmérték, az utóbbi pedig a hang súlya. Csak a verselő eljárást nevezhetni időmértékesnek, illetőleg hangsúlyosnak, t. i. a nyelv természetes tulajdonait hogyan használjuk fel a versalkotásban: arra ügyelünk-e, hogy a beszéd hangsúlyaiból teljenek ki a vers ütemeinek energiái, vagy arra, hogy a vers ütemeinek hosszabb és rövidebb idejü mozzanatait fejezzük ki megfelelő szótagokkal. A szótagok ily megkülönböztetése a szótagmérték, amit szintén mondanak versmértéknek is. Valamely nép versformáit, azaz versrendszerét leirja és a verselés szabályait ismerteti a verstan. V. ö. Arany János, A magyar nemzeti versidomról, Prózai dolgozatai; Négyessy László, Magyar verstan (2. kiad. Budapest 1898); u. a., A magyar vers (Eger 1887); u. a., A mértékes magyar verselés története (Budapest 1892).

Forrás: Pallas Nagylexikon