Viktor Emánuel

(I.), 1. Szardíniai királya, III. Viktor Amadeus király 2. fia, született: 1759 júl. 24., meghalt: Moncalieriban 1824 jan. 10. Mint trónörökös Aosta hercege címet viselte s előszeretettel foglalkozott a hadi tudományokkal. 1789. nőül vette Terézia osztrák főhercegnőt, Ferdinánd főherceg leányát. Nagy ellenszenvvel viseltetett a francia forradalom iránt. Az 1792-iki hadizenet után a piemonti hadsereg élén a francia csapatokat Gilette közelében (Nizza mellett) visszaszorítá s egész a Var torkolatáig nyomult elő; de az Alpok szorosait megvédeni nem vala elég erős. Midőn a torinói udvar 1796. alkudozásokat kezdeményezett Bonaparte tábornokkal, V. déli Olaszországba távozott, s távol tartá magát minden politikai beavatkozástól. Miután bátyja, II. Károly Emánuel 1802 jún. 4. trónjáról lemondott, helyét V. foglalta el s átvette erősen megcsonkított országának, valamint Szardínia szigetének kormányzását. Az I. párisi békében (1814 máj. 30.) visszakapta Piemontot, Nizzát és Szavojának felét; az 1815 nov. 20-iki párisi szerződésben országának többi részét is. A bécsi kongresszus végre Genovát is a szardíniai királysághoz csatolta. Mint király V. azonban oly reakcionárius politikát követett, hogy közelégületlenség támadt, mely felidézte az 1821-iki forradalmat. A király ugyanis nem tudta magát elhatározni, hogy a katonaság által proklamált spanyol alkotmányt elfogadja, s azt esküvel megerősítse. V. tizenkét nappal a forradalom kitörése után 1821 márc. 23. lemondott a trónról, mely öccsére, Károly Félixre szállott., V. visszavonultságban töltötte utolsó éveit. V. ö. Bianchi, Storia della monarchia piemontese 1773-1861. (4. köt., Torino 1877 s. k.); Masi, V. E. I. e la regina Maria Teresia (Nuova antologia, 1893).

2. V. (II.), olasz király, Károly Albert király fia, szül. Torinóban 1820 márc. 14., megh. Rómában 1878 jan. 9. Részt vett 1848-49. atyja oldalán az osztrákok elleni háborúban s a Goito mellett vívott csatában megsebesült. Miután atyja a Novara melletti döntő vereség után a trónról lemondott, II. V. 1849 márc. 23., a legválságosabb körülmények közt vette át az uralkodást. Első gondja volt Ausztriával békét kötni, és kiváló és hazafias férfiak, mint Massimo d"Azeglio és Cavour segítségével a háború következményeit elenyészteni, s az ország jövendő felvirágozását előkészíteni. Az osztrák udvar bosszantására és teljesen eltérvén a többi olasz fejedelemtől, alkotmányosan uralkodott, sőt a nép jogait kibővíté, miáltal V.-t nemsokára Olaszország legnépszerűbb hazafiának nevezték, kinek nevével az olasz nemzet egységének eszméje szorosan összeforrott. Az 1855 ápr. 10-iki szerződés értelmében Piemont is csatlakozott a krimi háborúban a nyugati hatalmasságokhoz és Cavour Ausztria tiltakozása dacára helyet kapott a párisi kongresszuson a nagyhatalmak követei oldalán. Az osztrákok elűzését Lombardiából és Velencéből és az olasz nemzeti egység megvalósítását egy pillanatig sem vesztette V. szem elől és e cél elérése ügyében még forradalmi férfiakkal is alkudozott. Mazzini, Garibaldi, Kossuth, Türr és a torinói udvar között évekig folytak az alkudozások; ez utóbbiakkal és a magyar emigráció más tagjaival különösen Cavour miniszter érintkezett. Az előkészítő lépések után V. III. Napóleon császár barátságát kereste s leányának Klotild hercegnőnek Napóleonnal, a «vörös herceg»-gel, a császár unokaöccsével kötött politikai jellegű házassága által a szavojai s a Bonaparte-dinasztia szorosabb családi kapcsolatba jutott egymással. Miután Cavour Franciaország fegyveres támogatását és Anglia semlegességét a közelgő háborúban biztosította, V. 1859-ben hadat izent Ausztriának, melyben ő maga is részt vett Napóleon oldalán. Egy csapásra azonban nem sikerült az olasz egységet megalkotni. A villafrancai béke korai véget vetett a háborúnak, ami a vérmes reményektől áthatott olaszokat és királyukat mélyen elkeserítette, sőt V. kénytelen volt Napóleon császárnak kárpótlás fejében Szavoját és Nizzát átengedni. A tervezett magyar felkelésből semmi sem lett. Az 1860-61-iki válságos napokban, melyekben Garibaldi és köztársasági elvtársai kísérlették meg Itália egyesítését, V. és miniszterei, tekintettel Ausztriára és más ellenséges államokra, nem támogathatták nyíltan amazok kalandját; kéz alatt azonban mégis segítették Garibaldit és elvégül V. szedte az érett fa gyümölcsét. A négy közép-itáliai fejedelemség, Nápoly és Szicíliai királyság és az Egyházi Állam egy része övé lett és 1861 márc. 17. felvette az olasz király címét és Firenzébe tette át székhelyét. 1866. újabb szerencse érte. A Bismarckkal kötött védő és támadó szövetség által födve, újra hadat izent Ausztriának és ámbár seregei szárazföldön és vízen, Custozza és Lissánál vereséget szenvedtek, mégis elnyerte Velencét, melybe november 7-én tartá ünnepélyes bevonulását. Az 1870-iki francia-porosz háborúban a király Napóleonnak szeretett volna segítségére menni, de miniszterei és a németek diadalai csakhamar ellenkező irányba terelték, úgy hogy a francia császárság bukása elkerülhetetlenné vált. Ámbár 1861 óta egyházi átok alatt állott, mindig igyekezett a pápával barátságos lábra helyezkedni, s midőn 1870. az örök város okkupációjának kérdése megint napirendre került, a király csak minisztereinek unszolására határozta el magát a cselekvésre. 1870 szept. 20. Róma csekély ellenállás után megadta magát a királyi csapatoknak és V. a Quirinálba tehette át udvarát és székhelyét. Hogy a klerikális párttal és az ellenséges érzelmű Franciaországgal szemben trónját biztosítsa, a bécsi világkiállítás alkalmával (1873) látogatást tett a bécsi és berlini udvaroknál s a két császár viszontlátogatását 1874. Velencében és Milanóban fogadta; egyúttal pedig belépett a hármas szövetségbe. Négy évvel később elhalt, és Rómában, a panteonban helyezték nyugalomra. II. V. 1842 ápr. 12. nőül vette Adelhaid hercegnőt, Rainer főherceg leányát, ki 1855 jan. 20. halt meg. Ezen házasságból származtak: Klotild, ki 1859 óta Napóleon Jereomos herceg neje; Umberto (l. o.), a mostani olasz király; Amadeus, Aosta hercege, ki egy ideig a spanyol koronát viselte és Mária Pia, 1862 óta portugál királynő. Neje halála után a király morganatikus házasságban élt Rozina Mirafiore grófnővel, kinek fiai sok kellemetlenséget okoztak a «Re galantuomo»-nak, mint országszerte közönségesen nevezték. Milanóban 1896 jan. 24., Rómában 1897 jun. 15. leplezték le V. lovasszobrát.

3. V. nápolyi herceg, Umberto fia, l. Umberto.

Forrás: Pallas Nagylexikon