Világfájdalom

sajátságos, a pesszimizmussal rokon felfogása a világnak, melynek értelmében boldogságot keresünk ugyan a világon és csakis boldogságot érdemes keresni, de meg nem találhatjuk soha. Mennél magasabban áll valamely egyéniség, annál inkább érzi a létezés fájdalmát. A pesszimizmustól mégis abban különbözik, hogy emez a világot egyszersmind értéktelennek mondja. A V.-ban csakugy mint a pesszimizmusban van filozofiai emelkedettség; az egésznek szempontjából tekint mindent és már ez az egyetemes szempont, a gondolkodásnak ez a légköre enyhítheti keserüségét s bizonyos nemes rezignációval vagy szárnyaló humorral veheti élét. De az a V., mely a század első évtizedeiben Byron, vagy az a pesszimizmus, mely a század második felének kezdetén Schopenhauer nyomán divattá lett, sok tekintetben hamis hangokat hallatott, csak kacérkodott a tragikus eszmékkel, durva cinizmussá és frivol életfelfogássá fajult. A V. hangjait a francia irodalomban először Châteaubriand, az angolban Byron, a németben Heine, az olaszban Leopardi hangoztatta. Az egész érzésmód bizonyára összefügg a francia forradalomra következett csalodásokkal és kiábrándulással.

Forrás: Pallas Nagylexikon