Világító torony

A tengerpart veszélyes pontjain, a hajózás elősegítése és biztosítása céljából emelt és a messzire világító lámpák elhelyezésére szánt épület, mely éjnek idején, valamint nappal is (a torony maga) a hajósoknak tájékoztatásul, útmutatóul szolgál.

A partok mentén felállított V.-ok és a közönséges épületek építési módja, rendszere sokszor igen lényeges eltérést mutat, különösen oly V.-oknál, melyek sziklazátonyokra építve, a tenger hullámcsapásainak nagy mérvben ki vannak téve. Ily tornyok anyaga rendesen vas és kő vagyis kőtömbök, melyek külön szerkezetű vaskeretbe illesztetnek. A világításra kezdetben fát, később szenet, majd faggyút és viaszgyertyákat, most többnyire zsíros olajat vagy kőolajat használnak, míg egyes V.-okon a Drummond-féle mészfény, másokon villám- és magnéziafény van alkalmazásban. A tornyok lámpái Argand-féle égővel és ebben 1-6 egymásba illesztett kanóccal vannak ellátva, a külső kanóc átmérője 70-110 mm. A lámpák vagy óraszerkezetű vagy úgynevezett modérateur-lámpák, melyek a kanócokhoz az elszenesedés meggátlása végett még bizonyos mennyiségű olajfölösleget is juttatnak. A lámpa által minden irányban kilövellt fénysugarak összpontosítására tükröket (katoptrikus vagy angol rendszer) vagy lencséket (dioptrikus rendszer parabolás homorú tükröket használ, a lánggal a gócpontban, melynek sugarai a tükör tengelyével egyenközűen verődnek össze, vagyis egy vízszintes fényhenger képződik, melynek átmérője a fényvető átmérőjével egyenlő, és így a láthatárra nézve teljes fénykör nem áll elő. A hajó tehát, melynek a fekvése a tengeren két ily tükör tengelye közé esik, csak egy gyöngén pislogó fényt észlelhet, csekély helyváltoztatás mellett azonban mihamar a világosabb sugarak körébe jut. A fény erejének ezen változása arra szolgál, hogy a különféle szerkezettel ellátott szilárd (állandó) fényeket másoktól megkülönböztetni lehessen. A forgó fény előállítására több ily katoptrikus készülék három- vagy négyszögletes vaskeretnek oldalain állíttatik fel, a keretet magát pedig egy óramű egyenletes forgásban tartja úgy, hogy a tükrök által visszaverődött fénysugarakból képződött fényhengerek egymásután a láthatár minden pontja felé irányulnak. Ily módon egy helyből nézve, a forgási gyorsaság mérve szerint hosszabb vagy rövidebb tartamú, sötétséggel váltakozó fényfelvillanás látható, melynek ereje eleintén fokozódik, azután apad. A Stevenson-féle szakadozott (villogó) fényűr, a világító lámpának hírtelen való felvillanás és elsötétülése egy a lámpát időközönként eltakaró ernyő által történik. Franciaországban a kikötői fény lámpái Bondier-Marcet-féle tükörkészülékkel vannak ellátva, mely minden fel- vagy lefelé vetett fénysugarat vízszintes irányban továbbít.

A dioptrikus vagy lencse-rendszernél a lámpából kiáradó fényt a lencsék megtörik. Oly lencsék azonban, mint amilyenek a közönséges műszereknél alkalmaztatnak, itt nem használhatók azért, mert az erős, vastag testű lencse, mint amilyen a kellő gyújtótávolságnak eléréséhez e célra szükséges volna, igen sok fényt elnyelne s különben is tetemes költségbe kerülne, azonkívül nagy lencséknek előállítása sok nehézséggel jár, s kezelésük is nehézkes. A lencséket a V.-oknál ez okoknál fogva csak Brewster és Fresner találmánya óta alkalmazzák, kik megállapították azt, hogy a lencse fénytörő erejének csorbítása nélkül a lencsetestből igen sokat el lehet venni, ha a felület érintetlen marad. Így készültek a még mai nap is használatban lévő sok övű vagy gyűrű alakú lencsék, melyek egy kis közép-lencse körül rakott övek vagy gyűrűkből állanak.

Miután a V. nemcsak veszélyt van hivatva jelezni, hanem a hajóst tájékoznia is kell az iránt, hogy hajója mely helyen van, szükséges, hogy a szomszédos helyek V.-ai egymástól megkülönböztethetők legyenek. A V.-ok sajátságai tehát az egyik vagy másik világítási rendszer alkalmazásához fűződnek ugyan, de könnyen képzelhető, hogy egy és ugyanazon rendszer kiaknázása mellett csekély modifikációk által egymástól lényegesen eltérő jellegű világító fényt lehet előállítani. Némely helyeken leginkább ott, ahol sok V. van egymás mellett, a V.-nak könnyebb felismerhetése céljából színes lencséket vagy üveghengereket alkalmaznak, azonban csak a vörös szín mutatkozott használhatónak és ez is csak kis távolságra látható, miután a színes üveg sok fényt elnyel. Egészben véve a V.-ok lámpáinak szerkezete a következő: 1. szilárd fény, 2. szilárd fény felvillanással, 3. felvillanó fény, 4. villogó fény, 5. felvillanó fénycsoport, 6. megszakított fény, 7. változó fény (színes). Ahol a talaj minősége miatt V.-ot építeni nem lehet, ott világító hajókat (l. o.) alkalmaznak.

A V.-okról már Homérosz is említést tesz. Az ókor hét csodái közé számíttatott a Fárosz (l. o.). Ezen V. kortársának tekinthető a rodoszi kolosszus (l. Rodosz). az 1696. épített hírneves eddistonei V.-t 1703. orkán rombolta le, 1708. újra felépült, 1755. pedig a lángok martaléka lett. A mostani szilárd anyagból készített torony gyakran szolgál más V.-ok építésénél mintául. A mellékelt kép 1. és 2. ábrája a tenger fenekére épített rotersandi V. rajzát mutatja, mely körülbelül Bremerhaven és Helgoland összekötő vonalának közepén fekszik. Ami a V.-ok fényerejét illeti, egykoron csodaszámba ment, ha egyik vagy másik V. lámpája 5-6000 gyertyaláng fényét árasztotta, később midőn a villamosságot vették használatba, a toronylámpa fénye 60 000 gázlángnak felelt meg és 1881. a Marseille mellett lévő Planier v. már 127 000 gázláng erővel világított. Az optikának további fejlődésével a fényárasztás már 900 000 láng erejéig szökött s ma a Havre francia kikötő előtt fekvő Here nevű V.-nak fényereje 2 500 000 gázláng, s fénye Franciaország partjáról csaknem Angolország déli partjáig hat.

Forrás: Pallas Nagylexikon