Volf

György, jeles filologus, szül. Török-Bálinton 1843 okt. 3., megh. Budapesten 1897 szept. 13. A budapesti V. ker. főgimnáziumban végezte középiskolai tanulmányait, majd a budapesti egyetemen hallgatott klasszika-filologiai, magyar és német nyelvi és irodalmi előadásokat. 1872. Budára nevezték ki a II. ker. főreáliskolához. 1873. pedig az akkori VI. kerületi főreáliskolához helyezték át. Néhány évi ittműködés után a tanárképző intézet gyakorló főgimnáziumához nevezték ki s azóta ez intézetnek szentelte tudományát. 1890. az intézetnek igazgatója lett. Nyelvtudományi munkásságáért a m. tud. akadémia 1877. levelező, 1894. pedig rendes tagjává választotta; tudományos és iskolaügyi érdemeiért 1892. királyi tanácsosi címet kapott és 1897. a budapesti tanárvizsgáló bizottság alelnökévé nevezték ki, s ugyanaz év szept. 13. elnöke lett a m. tud. akadémia nyelvtudományi bizottságának. Irodalmi működése, melyet a Magyar Nyelvőrben kezdett meg, mély nyomokat hagyott a tudományos irodalomban. Szerkesztette a Nyelvemléktárt, melyből már 14 kötet látott napvilágot. Részt vett egy ideig a Nyelvtörténeti Szótár munkálataiban is s ő dolgozta ki a programmját. A nyelvemlékekkel való foglalkozás ahhoz a fölötte érdekes kérdéshez vezette, hogy kiktől tanult a magyar irni-olvasni? (akadémiai értekezés). S azzal a másik nézettel szemben, mely szerint a honfoglaló magyarok a szlávoktól tanulták volna a latin betüs irást, fényesen bebizonyította, hogy a Velence vidéki olaszok voltak tanítómestereink. Ezen a nyomon tovább haladva, egy másik értekezésében azt bizonyította, hogy nem a szlávok, hanem az olaszok voltak a magyarok első térítői. Igy jutott aztán éppen korszerüen az ezredévi ünnepek idején a többi érdekes őstörténeti kérdés tárgyalásához, hogy miféle szlávok lakták a honfoglalás idején hazánkat, s hogy minő fokon állott az akkori magyarok műveltsége. Ezen nyomozásai folytán jutott ahhoz a fontos eredményhez, hogy a mai hazai népfajok közül egyik sem volt még itt a honfoglalás idején s hogy a magyar a legrégibb nép ez országban.

Forrás: Pallas Nagylexikon