Wallenstein

(másként Waldstein) Albrecht Vencel Özséb, friendlandi herceg, császári generalisszimus a 30 éves háború korában, szül. Hermancicban (Csehország) 1583 szept. 14. (a Gergely-féle naptár szerint 24.), megöletett Egerben (Csehország) 1634 febr. 25. A régi cseh nemes származású W.-család ősi vára Turnau mellett emelkedett s e várról vette nevét a család is. W.- szülei, W. Vilmos és Smiricky Margit fiukat a protestáns vallásban nevelték, azok korai halála után pedig egyik nagybátyja, Slavata Albrecht a 14 éves ifjút a jezsuiták konviktusába vitte Olmützbe, ahol W. katolikus hitre tért. Később az altdorfi egyetemet látogatta s Vergundus Péter matematikus és csillagász kíséretében beutazta Németalföldet, Angliát, Francia- és Olaszországot és miután Bolognában és Padovában csillagászati tanulmányokat folytatott, hazatért. Nemsokára elment katonának és Rudolf császár zászlaja alatt néhány hadjáratban részt vett. Básta alatt a törökök ellen harcolt hazánkban, mire kapitányi rangot nyert. A bécsi béke megkötése után (1606) visszatért Csehországba s megnősült; egy idősb, de gazdag özvegyet (Landeck Lukréciát) vett nőül, kinek 1614-ben történt halálával Morvaországban tetemes birtokokat örökölt, amint nagybátyja halála is terjedelmes jószágok birtokába juttatta. 1617. újra kardot fogott és Ferdinánd főherceg támogatta a Velence s az uszkókok ellen viselt háborúiban s nagy része volt Gradiska vár felmentésében. A béke helyreálltával császári ezredessé tették; Izabella Katalinnal, Harrach gróf leányával kötött új házassága alkalmával pedig Mátyás császár grófi rangra emelte. Midőn 1618. Csehországban felkelésre került, W. egy morva lovasezred vezére lett, de csakhamar otthagyta a rendek pártját és midőn ezrede őt követni vonakodott, egyedül bár, de a hadi pénztárral a császáriak táborába menekült. Erre Ferdinánd főherceg engedelmével Flandriában saját költségén vértes ezredet toborzott, melynek parancsnoka is lett. Ezen ezred élén fontos szolgálatokat tett a császári udvarnak és habár a Fehérhegyen vívott csatában nem volt jelen, a cseh felkelés elnyomásában vaskézzel közreműködött. Midőn azután II. Ferdinánd császár százával kobozta el a cseh protestáns nemesi felkelők birtokait, W. is élt az alkalommal s roppant kincseket szerzett. 1623. a császár mint a friedlandi uradalom urát herceggé, 1625 júl. 25-én fővezérré tette. Ekkor Csehországból a Weser mellékére nyomult s onnan Halberstadtot és vidékét szállotta meg, ahol meg is telelt. 1626 ápr. 25. azután teljes győzelmet aratott a dessaui hídfőt ostromló Mansfeld fölött; midőn pedig az Szilézián keresztül Felső-Magyarországba vonult, hogy ott az Erdélyből segélyére siető Bethlennel egyesüljön. Meddő sikerei miatt a császár és W. között (1626 őszén) nagyfokú bizalmatlanság kapott lábra. Az udvar azt várta volt tőle, hogy Mansfeldet elfogja, Bethlen Gábort pedig és a törököket megfutamítja; és mindebből semmi sem lett. Ez alkalommal ellenfelei W.-t árulás gyanújába keverték, ami viszont W.-t annyira felbőszíté, hogy lemondással fenyegetőzött. Csak nagy nehezen sikerült Eggenberg hercegnek a brucki konferencián az ellentéteket kiegyenlíteni s W.-t maradásra bírni. 1627 tavaszán új feladat várt W.-ra. Egyesülnie kellett versenytársával, Tillyvel és György lüneburgi herceggel, hogy Mecklenburgot, Schleswiget s Holsteint pacifikálja, ami közös erővel még ez évben sikerült is. Erre W. újabb jutalmat követelt. A császár nem volt abban a helyzetben, hogy W. végnélküli kiadásait megtérítse; olyformán rótta tehát le tartozását, hogy 1627 szept. 1. Friedland hercegévé tette és azonfelül Sagan sziléziai hercegséget és a priebusi uradalmat adta el neki potom áron; 1628 jan. 28. pedig mindkét Mecklenburg hercegséget az azzal együtt járó hercegi méltósággal ruházta W.-ra. Egyúttal a Balti-tengeren, majd a Keleti- és Északi-tengeren tengernagynak nevezte ki, hogy az óceánokon is létesítse a Habsburg-ház világuralmát s annak tekintélyét a protestáns tengeri hatalmak (különösen Németalföld) rovására felemelje. E cél elérésére kezdé meg W. 1628. Pomeránia meghódítását, ami félig-meddig sikerült is; sőt egy ideig úgy látszott, mintha W. csakugyan a Balti-tengeren is meg akarná vetni lábát. Stralsund előtt azonban, melyet négy hónapon át a legkeményebben ostromolt, kudarcot vallott, mire II. Keresztély dán királyt a lübecki békében semlegességre kötelezte (1629). Időközben W. ellenfelei, protestánsok ugy mint katolikusok (hiszen ezeknek birtokait sem kímélte) örökös panaszokkal ostromolták a császárt. Az 1630-iki regensburgi gyűlésen Miksas társai azt követelték a császártól, bocsássa el W.-t, mert különben nem választják meg fiát római királlyá (utódának). II. Ferdinánd, bár nem szívesen, W.-t szolgálatából csakugyan elbocsátotta. A generalisszimus látszólag egykedvűen fogadta ezt a hírt és Jicin kastélyba vonult vissza, hol fejedelmi pompával rendezte be székhelyét. Az álomfejtő, ki mindig mellette volt, egyébiránt azt jósolta neki a csillagokból, hogy a császár nemsokára vissza fogja őt hivni. És II. Ferdinánd nemsokára csakugyan újból W.-ra szorult. Ugyanis Gusztáv Adolf svéd király, a német protestánsok megmentője, Kikötött Pomerániában és a liga vezérét, Tillyt ismételten legyőzte, mire Bajorország szívébe nyomult és Münchenbe tartotta bevonulását. A védtelen Ausztria nyitva állott előtte és a császár és udvara már futni készült. Csak egy ember menthette meg a Habsburgok roskadozó hatalmát, t. i. W. Csakhogy W. eltelve gyűlölettel a császár és környezete iránt, akkoriban kéz alatt Gusztáv Adolf emberével, Arnim szász tábornokkal (régi ismerősével) alkudozásokat folytatott, melyeket azonban ma is homály borít. Még folyt a levelezés, midőn Eggenberg herceg Jicinbe érkezett, hogy a császár nevében a duzzogó W.-t kiengesztelje, ami azonban nehezen ment. Elvégre W. ugyan hajlandónak nyilatkozott egy császári hadsereg toborzására (1631 dec.), de a fővezérletet csak a következő feltételek elfogadása esetén volt hajlandó elvállalni: nem tűr táborában semmiféle idegen befolyást; Ferdinánd császár a kötendő béke érdekében visszavonja majd a visszatérítési rendeletet; W., aki a császár, a birodalom és Spanyolország nevében bírja a legfőbb hadvezéri méltóságot, nem tűr maga mellett önálló vagy melléje rendelt vezéreket; Mecklenburg hercegség elvesztése esetében (mely ekkor a svédek kezében volt) a császár más birodalmi tartománnyal fogja őt kárpótolni; addig is a Glogaui fejedelemséget kapja zálogul; a meghódítandó tartományokban W. a felségjogokat is fogja gyakorolni, igy a kegyelmezési jog és az elkobzás jogát és békét is köthet az ellenséggel. Csak akkor mozdult meg W. tétlenségéből, miután a válságos helyzetbe került császár ezeket a súlyos feltételeket a znaimi szerződésben (1632 tavaszán) elismerte. Bizonyos, hogy W. sem a Habsburg-család, sem a katolicizmus megmentése érdekében vállalta el a fővezényletet, hanem csupán nagyravágyásból, hogy döntő befolyást s hatalmat szerezzen Európa sorsára. Ekkor már vagy 50 000 kalandor zsoldos várta őt a táborban, kiknek tarka-barka soraiban Európában majdnem minden nemzetisége volt képviselve. Hazánkból horvátok (Izolani alatt) és határőrvidékiek siettek W. zászlaja alá. Ezzel a rettenetes ármádiával W. azután 1632 nyarán előbb a szászokat szorította ki Csehországból (akiket mellesleg a császár pártjára is iparkodott megnyerni), majd Bajorországba nyomult, hogy Gusztáv Adolffal mérje össze fegyvereit. Fürth táján (Burgstallon) rendkívül megerősített tábort ütött és annak sáncai mögött várta be a svéd király támadását. Gusztáv Adolf el is jött és többheti előkészület után 1632 szept. 3. rohamot intézett W. sáncai ellen, de visszaveretett. Mig most a svéd király újból déli Bajorország felé fordult vissza, W. a császártól elpártolt szász választófejedelem ellen nyomult. E hírre azonban Gusztáv Adolf segélyére sietett a szászoknak és Lützen mellett 1632 nov. 8. (16.) W. seregével megütközött. A svéd király győzött, de életével váltotta meg a diadalt. W. még az esete vert hadával Csehországba menekült, hol a vereség okát magasabb tisztjeire hárítván, ezek közül egy csomót kivégeztetett, avagy rangjuktól megfosztott. Ezzel szerencséje már meghaladta delelő pontját és beköszöntötték a félreértések s a kölcsönös bizalmatlanság napjai. 1633 tavaszán Sziléziába vezette csapatait, melynek erősített helyei jóformán mind szász, svéd és brandenburgi kézen voltak. Komolyabb akciót azonban nem kezdett, hanem holmi kisebb expedíciókkal érvén be, Arnim tábornokkal és más svéd vezérekkel alkudozni kezdett. Úgy látszik, hogy a saját és a svéd-protestáns hadsereg egyesítéséről, a békének közös erővel való helyreállításáról tanácskoztak; a béke megkötésére egyébiránt W.-nak volt felhatalmazása. célhoz azonban ezek az alkudozások Ferdinánd türelmetlen követelései miatt nem vezettek. Közben Kinsky követe által Franciaország követével (Feuquieres) is alkudozott, meglehet, a cseh korona elnyeréséről; valószínű, hogy W. az udvar által kilátásba helyezett fejedelemségre nézve a franciáktól akart ígéretet kicsalni, mert a császár ígéretében már nem bízott. Midőn hírét vette, hogy az udvar az ő tétlensége fölött nyugtalankodik, 1633 őszén váratlanul a szövetséges szászokra és brandenburgiakra támadt és mindkettőjüket Sziléziából kiszalasztá. Okt. 23-án pedig az Odera melletti Steinaunál kényszerített egy 5000 főből álló svéd hadtestet fegyverletételre. Azután Luzsicába nyomulván, Görlitzet és Bautzent keríté hatalmába s egyúttal fegyverszünetre kötelezte a brandenburgi fejedelmet. Ott értesült a császár határozott parancsáról, nyomuljon azonnal Csehországon keresztül Bajor Miksa segélyére és kísértse meg Regensburg s a Felső-Pfalz visszafoglalását. W. azonban mindössze annyit tett, hogy Csehország nyugati határszéléig, Cham városáig nyomult (nov.), hol azonban részben köszvénybaja miatt, részben pedig azért, mert Regensburg visszavívását téli időben nem tartotta kivihetőnek, további előnyomulásával felhagyott és Bajor Miksát, amúgy is esküdt ellenfelét sorsára hagyván, Csehországban helyezte csapatait téli szállásokra. ez a dolog nagy visszatetszést szült az udvarnál, hol ellenfelei már most még több ármányt szőttek ellene. A trónörökös (III. Ferdinánd), Onate, a befolyásos spanyol követ, a bajor és a pápai követ, Lamormain (l. o.) és Quiroga csuklyás barát (II. Ferdinándnak és fiának gyóntató atyja), Schlick, a hadi tanács elnöke s mások most már nyíltan árulással vádolták s W. elbocsáttatását sürgették. Midőn tehát 1634 jan. 5. Quiroga csuklyás barát újabb parancsot hozott a császártól, melynek értelmében W.-nak a spanyolok segélyére a Rajna mellékére, esetleg Németalföldre kellett volna nyomulnia, hogy ott a franciákkal szembeszálljon, W. megragadta az alkalmat és Pilsenbe hívta össze összes főtisztjeit. Előterjeszté a hadi tanács tervét s kikérte a tisztek véleményét. Ezek egyhangúlag azt felelték, hogy az a terv kivihetetlen. Egyúttal azonban W. bensőbb emberei más nyilatkozatra is vették rá a jelenlevőket. Addig korteskedtek W. mellett és addig szították a tüzet, míg a fővezérek a jan. 14-én tartott esélyen külön reverzálisban és névaláírásukkal arról biztosították szeretett fővezérüket, hogy minden körülmények között hívek maradnak hozzá utolsó lehelletükig. (Az a hír, mintha az eredeti reverzálisban a hűség megtartását attól tették függővé, hogy W. a császár szolgálatában megmaradt és hogy W. emberei lakoma közben oly példányt csempésztek volna az eredeti helyébe, melyből ezt a klauzulát kihagyták, nem egyéb mesebeszédnél. Az eredeti nem tartalmazott semminemű föltételt.) A bécsi körök a pilseni határozatban az árulás, illetőleg fegyveres ellenállás jelét látták és arra a hírre, hogy W. a szászokkal alkudozik, cselekvésre határozták el magukat. Mindenekelőtt W. több hadvezérét, úgymint: Galalst, Piccolominit és Aldringert, ki W. háta mögött Colaltóval már régebben levelezett, elpártolásra bírták. 1634 jan. 24-én pedig II. Ferdinánd titkos pátensben kimondotta W. letételét, amiről azonban egyelőre csak a megnevezett alvezéreket értesítették. Butler skót ezredes, gyóntató atyja Taaffe Patrik útján azt a parancsot kapta, hogy W.-t élve vagy halva kézre kerítse. Butler febr. 24. Egerbe vonult, hol W. a polgármester házába (az úgynevezett Pachhöllet-féle házba) szállt. Butler honfitársaival, Gordonnal és Leslievel is tudatta W. letételét, akikkel W. azután megölését is megbeszélte. E terv szerint Gordon febr. 25. este W. hű embereit, Ilov, Kinsky s Terzka ezredeseket vacsorára hívta magához és lakoma közben leszúratta. Butler egyik embere pedig, egy Devereux nevű dragonyos kapitány néhány fegyveressel W. szállására ment, aki éppen kihajolt az ablakon, hogy a lárma és fegyverzaj okát kutassa. Amint a fegyveresek W. hálótermébe hatoltak, ez átlátta a helyzetet és fatalisztikus megadással, szótlanul fogadta Devereux-től a halálos döfést. Tetemeit előbb az egeri várkastélyban, majd Jicinben, 1785. pedig münchengrätzben helyezték nyugalomra. Birtokait a császár elkobozta, főbb hívei ellen pedig főbenjáró pört indított, míg gyilkosait fejedelmi bőkezűséggel jutalmazta. W. második neje, Harrach grófnő túlélte férjét; leánya pedig, Mária, utóbb Kaunitz grófhoz ment nőül. Fia nem volt.

W. kétségkívül egyike a nagy vezérekben nem szűkölködő 30-éves háború legkiválóbb hadvezéreinek és egyúttal az osztrák hadsereg, nevezetesen a tüzérség megteremtője. Mint politikust határtalan nagyravágyás jellemzi, amellyel ingatagsága és habozása nem állott arányban. Kétségtelen, hogy sok homály borítja emlékét; vajon azonban áruló is volt (mint azt ellenfelei állítják), arra a mostanig napfényre került aktákból határozottan felelni nem lehet. Sorsa oly rendkívüli magas állásra juttatta, hogy diktátori hatalmából folyó jogai és alattvalói kötelességei között kellett ellentétnek kifejlődnie, melynek e féktelen nagyravágyástól áthatott szellem azután áldozatul esett. - W. tragikus sorsa mindjárt a halálát követő évtizedben indított több német (Lütkeschwanger és Veruläus-Vernulz) és angol (Glapthorne) írót arra, hogy drámahősnek válasszák, és ez az érdeklődés később sem csökkent. A leghíresebb W.-drámát Schiller írta.

Forrás: Pallas Nagylexikon