Winckelmann

János Joákim, német régész, az ókori műtörténet alapvetője, szül. Stendalban (Brandenburg) 1717 dec. 9., megh. Triesztben 1768 jun. 8. Mint szegény cipészmester fiának sok küzdelmébe került, mire tanulmányait elvégezhette. A gimnáziumot Berlinben végezte, az egyetemen sokoldalu tanulmányokkal foglalkozott (Halléban teologiát és ókori irodalmat hallgatott, Jenában matematikát és orvostant). 1743. tanár lett Seehausenben, 1748. könyvtáros Bünau gróf szász miniszternek nöthnitzi birtokán Drezda közelében. A drezdai műkincsek és művészek hatása alatt a művészetek iránt való rokonszenve valóságos rajongássá fokozódott, s midőn a drezdai nuncius megigérte neki, hogy Rómában könyvtábornoki állást szerez számára, 1754. áttért a katolikus vallásra. Egy évig még Drezdában maradt és műtörténeti tanulmányokkal foglalkozott, majd 1755. királyi segélydíjjal Rómába ment, ahol több biboros főpap (Passionei, Albani és Archinto) pártfogása alá vette, Mengs pedig bizalmas barátságára méltatta. Ezentúl hosszu időn át csaknem kizárólag antik és modern műremekek tanulmányozásával foglalkozott. 1758. fölkereste Nápolyt, Porticit, Herculaneumot és Pompejit; majd Firenzébe ment, ahol Stosch bárónak hires gemmagyüjteményét rendezte. Majd elvállalta Albani bibornok magángyüjteményének felügyeletét; egy oly bizalmi állást, mely alkalmul szolgált neki, hogy tanulmányait kiegészítse és a leghiresebb szakértőkkel érintkezésbe lépjen és ezen érintkezésben meg is maradjon. 1763. főfelügyelője lett mindazon régiségeknek, melyek Rómában és Róma környékén előfordulnak, mely állásában sokat utazott. Utoljára (1767) Herculanumot és Nápolyt kereste fel (életében negyedszer), majd nagyobb útra kelt, melyen Bécsig jutott, számos remekkel megismerkedve, de egyszersmind későbbi gyilkosát is magára figyelmessé téve. Ez egy Arcangeli Ferenc nevü ember volt, aki régészeti ismereteivel megnyerte W. bizalmát, de aljas módon visszaélt vele, mert a tudóst egy trieszti vendéglőben megölte. W. haldokolva Albani biborost tette meg kéziratainak és gyüjteményeinek örökösévé. W. kiválóbb művei: Gedanken über die Nachahmung der griechischen Werke in der Malerei und Bildhauerkunst (Drezda és Lipcse 1754); Anmerkungen über die Baukunst der Alten (Lipcse 1762); Monumenti antichi inediti (2 köt., Róma 1767); Von den herculanischen Entdeckungen (Drezda 1762); Abhandlung von der Fähigkeit der Empfindung des Schönen in der Kunst und dem Unterricht in derselben (u. o. 1771); Nachrichten von den neuesten herculanischen Entdeckungen (u. o. 1764). Fő műve azonban: Geschichte der Kunst des Alterthums (Drezda 1764) s ennek kiegészítése: Anmerkungen über die Geschichte der Kunst (u. o. 1767). Ezekben fejtette ki a művészet fejlődésére vonatkozó alapeszmét, amelyet Vellejus Paterculus és Quintilianus munkáiból merített volt. Itt jelölte ki a korszakot stíltani jellemét, az egyes művészek egyéniségét és egymáshoz való viszonyát. Korszakos tevékenysége egész programmot rejtett magában és miként a filologiára nézve Wolf Frigyes Ágost, ugy a műtörténetben W. neve az általa életre keltett tudományág jelszava egyszersmind, amely élni fog, amig az illető tudományok élnek. Ezért szokták W. szülőnapjának évfordulóját Rómában a régészeri intézet kebelében mai napig megünnepelni; ezért üli meg számos egyetem (Kiel, Greifswald, Berlin és Bonn) dec. 9-ét külön W.-ünnepélyekkel. Működésének fő helyein és mozgalmas életének főbb állomásain (villa Albani, Stendal, Berlin, Trieszt) szobrok hirdetik dicsőségét és munkás életének sikereit, amelyek el nem mulnak, mig az antik világ örök szépségei derüt hoznak a mindennapi élet szürke egyhanguságába.

Forrás: Pallas Nagylexikon