Windthorst

Lajos, német államférfiu és a német ultramontán párt vezére, szül. Kaldenhofban (Osnabrück közelében) 1812 jan. 17.; megh. Berlinben 1891 márc. 14. Szegény sorsu szülei az egyházi pályára szánták, W. azonban a jogi pályát választotta. Tanulmányait az osnabrücki Carolinum befejezése után Göttingábanés Heidelbergában végezte és azután mint ügyvéd Osnabrückben telepedett meg; majd a konzisztórium tanácsosa, 1848. a felsőbirósági forum tagja Cellében, 1849. pedig a hannoveri második kamara tagjává lett, melyben mindvégig partikularisztikus és poroszellenes politikát követett. 1851. a második kamara elnökévé választatott, november havában pedig Schedle minisztréiumában az igazságügyi tárcát fogadta el. Két évvel később visszalépett s azontúl a képviselőházban küzdött ritka hévvel és szerencsével az általa képviselt politikai elvek megvalósításáért. 1862. a Brandis-Platen-minisztériumba lépett s buzgó szószólója volt az Ausztriához való csatlakozásnak. 1865. koronaügyésszé neveztetett ki Cellebe; azonban 1866. Hannovernek a porosz királyságba való bekebelezése alkalmával hivataláról lemondott s a trónvesztett Welf-ház érdekeienk lelkes védelmezőjévé szegődött. W. vezette az alkudozásokat Bismarck herceggel az utolsó hannoveri király pénzbeli kielégítéséért (1867). A Welf-családot egyébiránt egész haláláig nagy odaadással szolgálta. 1867 óta az észak-német birodalmi tanács tagjaként bámulandó buzgóságot fejtett ki. 1871. Mepenben az első német birodalmi gyülésbe is beválasztották, ahol a klerikális párt élére állott s mint a Welfek képviselője és a katolikus centrum vezére sok gondot okozott Bismarcknak és a többségnek. Remek, talpraesett beszédeivel s debatteri ügyességével sok szónoki diadalt aratott. Tekintélyét és befolyását mindvégig megőrizte. 1881-87. a birodalmi tanácsban ő lett a tarka elemekből összetoborzott ellenzéki többség feje. A katolikus gyülekezetekből sohasem hiányzott és a pápai kuriánál nagy kegyben állott. Abban a pillanatban halt meg, midőn parlamenti sikereinek tetőpontját állott, midőn a kulturharc éppen vége felé hajlott és Gossler kultuszminiszter visszalépett. V. ö. Menzenbach, L. W. (1892); Schlesinger, Männer einer grossen Zeit (Münster 1894). Vasárnapi Újság (1887. évf. 69. old., 1891. évf. 190. old.).

Forrás: Pallas Nagylexikon