a szépművészetek közt ősidőktől fogva a legfontosabb
szerepet játssza minden nép kulturális, vallási, nemzetiségi és társadalmi
életében. A zene eredetét a legrégibb történelmi népfajokhoz lehet
visszavezetni, minők a khinaiak, hinduk, egyiptomiak, khaldeusok, asszírok s
zsidók. A mai értelemben vett zene századok, évezredeken át jutott mai
tökéletes álláspontjára s a zenetörténetnek ez a része épp ugy érdekelheti a
szaktudóst, mint általában minden művelt embert. Sokféle irányban oszlik szét a
termelése s minden nemzet életében a legelőkebb helyet foglalja el. Az eposzi,
lirai és drámai zene (l. o. és Opera) kifejezés újabb időben szokássá vált a
zenei hangulatra s formákra nézve is. Szorosan határt vonni a három közt, vagy
apróra meghatározni a zenében mindenik hangulatnak az alkotó részeit: majdnem
lehetetlen, mert egyik a másiktól sok oly hangulati kifejezést vesz át, mely
szorosan véve már nem tartozik a saját hangulata jellemzéséhez. Az epikus
zenestílus legtökéletesebben tükröződik vissza az oratorium-műfajban, különösen
pedig Händel műveiben s ezek közt is legkimagaslóbban Messiás-ában és Haydn
József Teremtés és Négy évszak c. oratoriumában, hol az elbeszélő szózene s az
idillikus hangulatu pasztoral-részek teljesen egybeolvadnak a szöveg epikus
hangulataival. A lirai zenestílus az egyházi zenéből fejlődött ki a XVI.
sz.-ban, mikor a szinpadi, vagyis az operai zene kezdett magának utat törni. A
lirai elnevezést az abszolut és szózene majd minden fajában használják. Igy
találhatók lirai dalok, énekkarok, hangszeres zenedarabok stb., melyekben csak
a lirai elem túlnyomó. Ezekben a megközelítő határok csak keveset, vagy éppenséggel
nem érintkeznek egymással. Minden lirikus zenetermék jellegét a szelidebb
érzések s az egyszerü, naiv, de igaz, természetes hangulat teszi. A dal terén a
legkiválóbb lirikusok Schubert, Schumann, Franz, Mendelssohn, Liszt, Brahms,
Rubinstein stb.; a zongorairodalomban szintén Schubert, Schumann, Liszt s
mindenekfelett Chopin L. még Abszolut zene, Magyar zene, Programmzene és Zenei
forma.
A zenészeti irodalmat leggazdagabban képviselő nemzet a
német, amely egymaga több minden irányu zenei szakba vágó munkát bocsátott
világgá, mint az összes európai nemzetek együttvéve, legnagyobb zenetudósai,
történetirói, biografusai s természettudósai szálltak síkra, hogy e téren
monumentális művekkel gazdagítsák a zene irodalmát. Marx, Lobe, Helmholz, Jahn
Ottó, Abrechtsberger, Weber D., Rochlitz, Marburg, Bach F. Em., Wagner R.,
Bernsdorf, Neumann, Richter, Oscar Pál, Brendl, Schumann, Hanslick, Weitzmann
stb. elsőrendü kapacitások ugy a multban, mint az újabb korban. A németek után
kétségkivül a franciák foglalnak el méltó helyet a zeneirodalom fejlesztése
terén. Rousseau J. J., Rameau voltak leginkább az úttörők, kiket oly
kitünőségek követtek, mint Halévy, Cherubini, Reicha, Fetis, Gaevart, Berlioz s
még mások számosan, akik epokálisan előmozdították a zeneirodalmat; a két nagy
nemzet mellé méltán sorakoznak az olaszok, a németalföldiek, újabban az oroszok
s a szláv néptörzsek. Magyarországon még csak alig néhány évtizede, hogy a
zeneirodalommal a kiválóbb zenetudósok és irók foglalkoznak; legnagyobb
tevékenységet fejtettek ki: Bartalus István, id. Ábrányi Kornél, Szénfi
Gusztáv, a pedagogiai terén a Zsasskovszky-pár, Sz. Nagy Károly és József, Oláh
Károly, Goll János, Erney József s mások kisebb-nagyobb mértékben.
Forrás: Pallas Nagylexikon