zeneművészet
zene
Olyan művészeti ág, amelynek egynemű közege a hallhatóság. A valóság
ábrázolása a zeneművészetben nem
közvetlen, elsődlegesen az ember és a társ., az ember és a világ érzelmi viszonyát
tükrözi. A zeneművészet
történeti fejlődése egyidős az ember fejlődésével. Az ősi zeneművészetre a mai természeti
népek kultúrájából
következtethetünk. E fejlődési szakaszban a zene feltehetően még nem vált el a
mágiától. Az
ókori művészetben alakul ki a zene önálló művészetként. Az önálló hangszeres
zene és a
többszólamúság kezdete a VII. sz.-ra tehető. A fejlettebb polifónia a XIII. sz.
vívmánya. A
döntően énekes középkori zeneművészet után a XVI. sz.-ban virágzik fel a hangszeres zene,
kialakul a
zenekari muzsika, az opera, az oratórium, a kantáta. A XVIII. sz. második felének
jellemző
műfajai a szimfónia, a vonósnégyes, a szonáta. Ezek hagyományos formáit a XIX.
sz.-i romantika
megbontja, aszimmetrikussá változtatja. A XX. sz. felbontja a hangnemérzésen
alapuló
hangrendszert, ill. a dodekafónián, a szeriális zenén, az elektronikus zenén
keresztül sokszor az
emberközpontú zenei jelentés elvetéséhez jut el. A jelen nagy alkotói a régi és az
új zeneművészet
szintézisére törekednek.
Szerkesztette: Lapoda Multimédia
Kapcsolódás
Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is
|
Magyar
Angol
Német