Kisszótár


Magyar Magyar Angol Angol
Zenepedagóg... ----

Magyar Magyar Német Német
Zenepedagóg... ----

Címszavak véletlenül



Címszó:
Tartalom:

Zenepedagógia

Zenepedagógia. Története. A görög nevelés két főtárgya eredetileg a gimnasztika és a muzsika, utóbbi a grammatikai és a tulajdonképpeni múzsai tanulmányokra (ide tartozott a költészet is) oszlott. Később több tárgyat vontak a nevelés körébe és a tanulmányok sorát encyklopédiának nevezték, melyben hét mesterség (techné) volt: grammatika, retorika, filozófia (dialektika), aritmetika, muzsika, geometria és asztronómia. Nagyjában így maradt a rómaiaknál és trivium vagy quadrivium (l. o.) elnevezéssel a középkori oktatásban is (v. ö. Browning: A nevelés elméletének története és Appuhn: Das Trivium und Quadrivium, Erlangen 1900). A számok tudománya vezetett át a zenébe, mely a gimnasztikához hasonlóan arra szolgált, hogy a lelki erőket szabályozza és rendezze. Minden szabad család gyermekeit gondosan oktatták a zene elméletére és gyakorlatára: ezt legfontosabbnak tudták az értelmi és erkölcsi nevelésben (l. Görög zene I. és Iskolai énektanítás I.). Muzsika volt minden nemesebb életrend alapja. Erről legszebben Plato nyilatkozik ( Állam III. 12. 401-02). A rómaiak inkább gyakorlati politikai nevelést adtak, főtárgyaik a retorika és a katonai kiképzés volt.

Zenére és tudományokra többnyire görög rabszolga oktatta a fiatalságot; a zene inkább csak kiegészítője volt az általános ritmikai nevelésnek, a császári korban pedig fényűző mulatsággá vált. A középkori nevelés háromféle: kolostori, úri és polgári. A bencések nagy monostori iskolái voltak a tudományos zenenevelés központjai is; görög autorok nyomán (többnyire Boëthius interpretálásában) oktatták a zene matematikai és erkölcsi elméletét. (A középkori egyetemek zeneelméleti oktatására nézve v. ö. P. Wagner: Universität und Musikwissenschaft 1921.) A nemesi nevelés központjában a testügyesség fejlesztése és nemes mulatság állt, utóbbi foglalta magában a versköltést is, ami együttjárt a zenével. Ennek oktatása többnyire világi jongleurök (l. o.), minstrelek és hasonlók dolga volt. A városi nevelés egyeztette az egyházit és világit, alacsonyabban állt az említetteknél és konglomerált tudásra fektette a fősúlyt; zenére aránylag kevesebb ügyet vetett. Zenekari muzsikussá többnyire csak alsó néposztálybeli vált: ezek a céhek keretében gyakorlatilag tanultak (a 18. századig).

Muzsikus pályán polgári sarj főként egyházi zenésznek (s egyúttal papnak) ment, gyakorlati kiképzését valamely dóm iskolájában (maitrise, convictus) nyerte. E képzés mintahelye a római Schola Cantorum volt (5 16. század, v. ö. Haberl: Die röm. Schola Cant., Vierteljahrsschr. f. M. W. III), a tanításban ének, kórusének, orgonázás, zeneszerzés együttjárt (l. még Szolmizáció). Az úri kiképzés hangszerjátéka (lant, zongora) a renaissance korában kezd jobban terjedni; az egyházi és városi nevelésben a 16. századtól kezdve nyomul előtérbe a hangszerjáték. Nagyot lendít a Z. fejlődésén a reformáció, mely nemcsak a kántorátusok iskolái segítségével, de a községi ének általánosításával is mind szélesebb mederben terjesztette a zene iránti fogékonyságot. A nőnevelés általános zenei emancipációja is a reformációval indul meg. A renaissance idején hangszerjátszásban és kóruséneklésben nagyúri nők a férfiakkal versengenek (Mátyás nejének, Beatrixnak leánykorában a hires Tinctoris volt oktatója), a nemesi és gazdagabb polgári osztály leányainak zongoraművelése Angliából terjed el 1600 k. (virginál). Iskolai színjátékok zenéjében nagy szerepe volt a diákság előadó-képességének. A hangszertanulás első rendszeres iskolái az olasz árvaházak (az első: Conservatorio S. M. di Loreto,, Nápoly 1537; l. Konzervatórium); ezek nyomán alakult a többi zeneiskola a 18. század óta (az első magyarországi zeneiskola a Nase-féle Budán 1727). Egyébként a világi Z. magánoktatás dolga volt, csak a 19. században általánosul az iskolai tanítás és alakul ki a külön Z.-i pálya (l. Kompozíció). Az egyházi Z. a 18. századbeli racionalizmus és polgári fejlődés hatása alatt mindjobban veszít súlyából. A 17. század óta sok zeneműnek már Z.-i mellékcélja is van, így generálbasszus-iskolát mellékel Viadana a Concerti ecclesiastici -hoz (1602), H. Albert a Lustwäldlein -hez (1642) stb. A modern hangszer-pedagógia alapvetője Couperin ( L'art de toucher le clavecin -jében 1716), az ő művét folytatja Rameau Méthode de la méchanique des doigts sur le clavessin -je (1724). Még régibb keletű az énekpedagógia (l. o.) irodalmi megalapozása az olaszoknál (Caccini, 1602); a hires bolognai énektanítás összefoglalója Tosi (1723). Németek írják az első jelentékenyebb zeneszerzőtankönyveket: Fux 1725, Heinichen 1728, Sorge 1745, Scheibe 1773, Kirnberger 1773 és Albrechtsberger 1790. A Hegedűtanítás (l. (l. Hegedűjáték) első nevezetesebb írásbafoglalói: Geminiani 1740 és W. A. Mozart atyja, Leopold Mozart 1756 (előttük Montéclair 1720, Corrette 1738). (L. Előadóművészet; a német egyházi Z.-ra nézve v. ö. Monumenta Germaniae Paedagogica 1886-1900.). A 18. század sok zongoraműve főleg Z.-i célzatú, így Scarlatti: Esercizi , Bach invenciói stb., ami részben összefügg a régebbi Z. univerzális, erkölcsi megalapozottságával is. A 19. század demokratikus szelleme tömegnevelést fejlesztett a Z. terén is, az ilymódon beálló hanyatlást pedig tudományos rendszerezéssel igyekezett ellensúlyozni. E korban válik szét a gyakorlati és elméleti Z. (egyes művész-pedagógusok mindkét téren alkotnak). Legcélszerűbb ezentúl is magántanítás marad; a legnagyobb stílű és legmintaszerűbben szervezett iskola a párisi Conservatoire national de musique (előbb énekisk. 1784). Pestalozzi óta fontos problémává nőtt a nép- és középiskolai énektanítás kérdése; az ő elveit alkalmazza Nägeli és Pfeiffer a Gesangbildungslehre -ben (1810). A 19. század 2. és 3. évtizedében indulnak meg a népiskolai énektanítás leegyszerűsítésére irányuló mozgalmak is (Natorp, Galin, Wilhem, Heinroth), u. akkor a polgári énekkarok nevelésére új módszert használ Schelble, a zongoratanítás megkönnyítésére Logier, Goethe a Wilhelm Meisters Wanderjahre II. 1.-ben központi helyet kíván s Z.-nak biztosítani a nevelésben. Már a század elején alapítják az első ritmus-gimnasztikai intézményt (Zellersches Institut, Königsberg), mely a későbbi Dalcroze-iskolák újkori őse. A lipcsei Tamás-iskola (Thomas-Schule) mai napig első a protestáns egyházi Z.-ban, katolikusban legkiválóbb az 1874. alakult regensburgi Kirchenmusikschule; a liturgikus zene elméletét legpéldásabban oktató párisi Schola Cantorum-ot 1896, alapítják. A 19. században mindenütt bevezetik a középiskolai énektanítást, a főiskolákon kórusokat szerveznek és (a század 2. felében) rendes zenetudományi tanszékeket kezdenek nyitni az egyetemek. Munkásdalárdákkal összefüggésben megindul a szakszervezetek elemi zeneoktatása. A Z. állami felügyelet alá kerül, elveinek megvitatására szakfolyóiratok indulnak, a magán-zeneiskolák száma a század végső negyedében rendkívüli módon megszaporodik, a zenetanítók szervezetekbe tömörülnek. A vezető intézetek nagy befolyásra tesznek szert, tanáraiknak polgári állása tekintélyes. Majdnem általánossá válik annak elismerése, hogy csak állami oklevelet nyert pedagógus alkalmazható nyilvános zeneiskolában tanárnak. A zenekari muzsikus polgári emancipációját is legnagyobbrészt a 19. század hozta meg. A magyar Z.-i társaság 1928. alakult; az első nemzetközi Z.-i kongresszust 1913. rendezték Berlinben. - Irányai és elvei. A Z. részben az általános pedagógia, részben a zenetudomány (l. o.) függvénye. Aszerint lesz más és más megalapozású, hogy 1. általános pedagógiai alapjai milyen filozófiára épültek, 2. milyen mértékben veszi figyelembe a tanuló lélektanát (melynek egyik része a gyermeklélektan), 3. az indirekt oktatás vagy tisztán tárgyi oktatás alapjaira helyezkedik-e, 4. milyen mértékben veszi figyelembe a zenetudomány eredményeit. A népesség zenekultúrájának alapvetését a népiskolai tanítás végzi, szükséges tehát, hogy ennek megfelelő súlya és jó pedagógusai legyenek; világos, hogy főként a tanítóképzők Z.-áján múlik az országok zeneéletének általános értéke (v. ö. Molnár A.: Az új zene 323. s köv.). A középiskolákban éneken (kóruson) kívül már zenekari játék is fejleszti az ifjúság képességét. A német Jugendbewegung , zenei része (vezérei: Halm és főleg Jöde), mely a legnemesebb kórusművelést vette programjába és 1922 óta a Schulmusikwoche -k (v. ö. Die Musik XX. 1.) jelzik, hogy lassanként a középiskolai Z. fontosságát is felismerik. Első szükséges lépés, hogy kellő számú kötelező zeneóra legyen s hogy a zenetörténet bekerüljön a tanításba. Főiskolai énekkarok munkájának célja, hogy betetőzze az addigi eredményt; ezek és a tanítóénekkarok nem könnyű fajsúlyú darabok művelésére valók, hanem a komoly és legmagasabbrendű zenekultúra szolgálatára. Egyetemek zenetudományi tanszékének főfeladata: a tudományok és a zene állandó érintkezéspontjait fenntartani, a zene és a társadalmi, erkölcsi élet mély összefüggéseit kimutatni; fontos része a szemináriumok, magasrendű stíluskutatás számára és a collegium musicum-ok, melyeknek főcélja a régi zene stílszerű felelevenítése. Gyakorlati zenészpályára főleg a konzervatóriumok, zenefőiskolák, magán-zeneiskolák nevelnek.

A magasabb zeneiskolák szervezete olyan, hogy növendékeik minden idejét lefoglalják (az u. n. szabad idő gyakorlásra és pihenésre kell), az ilyen iskola tehát csak hivatásos zenészjelölteknek való. Legszélesebb hatásköre jelenleg a berlini áll. zenefőiskolának van; ágai: a főiskolai énekkar, a zenekari előkészítő (a német zenészszövetséggel közösen), az állami és dómkórus, a fonogram-archívum, a színésziskola, a Z.-i szeminárium, operaiskola, ritmikus gimnasztika, nyilvános előadások szervezete, diákjóléti intézmények és a rendes tanszakok. Az Orsz. Magyar Kir. Zeneművészeti Főiskola szervezetére nézve l. Dohnányi Ernő Memorandumát (Zeneközlöny XVI. 2., 1918) és ez intézet 1925-iki Jubileumi Albumában Molnár A. cikkét. Magániskolák legnagyobb hátránya a szükségszerű üzleti verseny, mely gyakran színvonalrontással jár (tehetségtelen növendékek felvétele stb.) a forgalmi üzem érdekében.

Végzetes hiba némely helyütt a tananyag aprólékos megkötöttsége; művészi kiképzés csak általános irányelveket és kereteket tűr meg, a részletekben való megkötöttség szárnyát szegi a Z.-nak, tanár és növendék egyéniségével nem számol. A W. Dohrn és Jaques-Dalcroze-felújította ritmikus torna a régi görög elvet tartja szem előtt: egészséges, testileg és lelkileg harmonikus embert nevelni (irodalmát l. Die neue Schule für angewandten Rhytmus in Hellerau -ban, 1916). A munkásosztály és alsóbb néposztályok magasabb kiképzésére legújabban ingyenes zeneiskolákat kezdenek alapítani.

Ahogyan a zeneesztétika kiindulása, úgy minden zenekultúra és Z. alapja szintén az ének; Paumgartner javasolja ( Reform des Musikunterrichtes , Musikbl. d. Anbruch I.), hogy a hangszertanulást is kétéves énektanfolyam (hallásképző) előzze meg. Vagyis a Z. alapvető tárgya az, amit a 19. század óta (a kezdeményező franciák és belgák nyomán) solfége-nek neveznek (l. o.). A másik főelv, hogy a tanítás végcélja a nagy klasszikusok megértése legyen; ide veendők a kórus-zene nagyjai is (Josquin, Palestrina, Lasso stb.). A zeneiskolai énekkar és zenekar feladata szintén főként a nagymesterek művészetére való nevelés, egyidejűleg pedig a karmesterképzés. Mivel a hivatásos zenészeknek csupán kis hányadából válik hangversenyképző szólista (nagyrészük zenekari muzsikus, kamarajátékos és tanító lesz) a magasabb zeneiskolák sem helyezhetik hangszertanításuk súlypontját a nyilvános előadásokra, hanem főfeladatuk itt az irodalom bő megismertetése és általános (nem csak szolisztikus) kiképzés. Zeneintézeti tanítás eredményét elvileg biztosítja: egységes erkölcsi fegyelem, egységes tárgyi célkitűzés, gondoskodás, hogy egyik tárgy a másik rovására ne érvényesülhessen, a tanári kar szolidaritása és önkormányzat; személyileg persze elsősorban a tanárok erkölcsi és tudásbeli színvonala. A Z. céljára irt kompozíciók összességét instruktív irodalomnak nevezik. Részleteket illetően v. ö. Mainzer: Music and education 1848, Tappert: Musik und Musikerziehung 1866, Ramann: Die Musik als Gegenstand des Unterrichts u. der Erziehung 1868, Langhans: Das mus. Urteil u. seine Ausbildung durch die Erziehung 1872, Grell: Der Gesangunterricht in der Volksschule 1879, J. Weber: Die mus. Lage in dem Volksunterricht in Frankreich 1881, Walter és Kehrbach: Zur Geschichte der Singknabeninstitute (Kirchenm. Jahrb. 1893 és 97), H. Ritter: Über mus. Erziehung 1894, C. Pierre: Les anciennes écoles de déclamation (Le Ménestrel 1895), Jadassohn: Methodik les musiktheoretischen Unterrichts 1898, K. Schmidt: Hilfsbuch für den Unterricht im Gesang auf den höheren Schulen 1902, Hausegger: Die Musik als Erziehungsmittel (Gedanken eines Schauenden 1903), Sannemann: Die Musik als Unterrichtsgegenstand in den evang. Lateinschulen des 16. Jahrh.-s 1904, Küffner: Musik auf Mittelschulen, Maecklenburg: Das mus. Gehör und die musikpädag. Bedeutung u. Methode des Musikdiktats (Die Musik 1904-5), Combarieu: L'histoire musicale au Conservatoire (Revue mus. 1906), Köveskuti Jenő: Az énektanítás módszertana 1906, Sztankó Béla (l. o.) különböző művei, Jacques-Dalcroze: Der Rhythmus als Erziehungsmittel für das Leben u. für die Kunst 1907, Pudor: Die Musik als Erziehungsmittel 1907, Heuler: Moderne Schulgesangreform 1908, Neue Aufgaben des Gesangunterrichtes an höheren Lehranstalten 1918, Ott: Der Gesangunterricht in der Volksschule 1908, Paul: Lehrgang im Gesangunterricht an Seminaren stb. 1908, W. A. Thomas: Die Musik als Mittel zur Willenserziehung (Rheinische MZ. 1908), Löbmann: Die Gehörsbildung (Riemann-Festschr. 1909), A. Schmid: Mus. Aufgabe des Priesterseminars in alter u. neuer Zeit (Kirchenm. Jahrb. 1909), Barclay Squire: Musical education in England (III. Kongress d. IMG. 1909), Daubresse: Rapport sur l'enseignement musical en France (u. o.), L. Casella Bacigalupi: La potenza educatrice della musica 1913, Schipke: Der deutsche Schulgesang von J. A. Hiller bis zu den Falkschen allg. Bestimmungen 1913, Eichberg: Pädagogik für Musiklehrer 1914, Eitz: Der Gesangunterricht als Grundlage der mus. Bildung 1914, Keil: Leitfaden für den rhythm. Unterricht 1916, Kovács Sándor: Hogyan kellene a gyermekeket a zenébe bevezetni 1916, Az indirekt tanításról (Hátrah. zenei írásai, 1928), Schering: Mus. Bildung u. Erziehung zum mus. Hören 1917, Lutz-Huszágh: Musikpädagogik 1919, Kestenberg: Musikerziehung u. Musikpflege 1921, Kühn: Schulmusik 1923, Rögely: Schulgesang 1924, R. Gabriel: Mus. Erziehung in der Volksschule 1927, Lavignac-Laurencie: Encyclopédie de la musique II. (1927), Mursell: Principles of musical education 1927, G. Schünemann: Geschichte der deutschen Schulmusik 1928, E. Preussner: Allgem. Pädagogik und Musikpädagogik 1929, Molnár A.: Zenepedagógiai kultúra 1928, Major Ervin: A Ratio Educationis és a magyar zeneoktatás 1928, Hofecker Imre: A magyar zeneoktatás tört. 1886, Szabolcsi B.: A 18. század magyar kollégiumi zenéje 1930, Emlékkönyv a Fodor-zeneiskola 25 éves jubileuma alkalmából 1928, E. J. Müller: Musik im Leben 1928, Bücken: Handbuch der Musikerziehung stb. A zongoramódszertanokról l. Zongorapedagógia és Zongorapedagógiai irodalom, a hegedűmódszertanokról Hegedűjáték, hegedűpedagógia, az énektanításról Énekpedagógia, Hangképzés és Iskolai énektanítás. Az énekmetodikákból fontosabbak: Marx 1826, Mannstein (Bernacchi-módszer) 1835, Duprez 1846, Lamperti 1864, Grell 1880-91, Stockhausen 1884, ifj. Garcia 1895, Iffert 1895-98, Goldschmidt 1896 és Hey 1912, az énekkar-metodikákból Marx 1860, Wüllner 1875 és Friedländer 1891. Z.-i folyóiratok: Zeitschrift für Schulmusik (1906 óta), Die Musikerziehung (1923 óta), Die Musikantengilde (1918 óta), L'avenir musical (1866 óta) stb. L. még az egyes hangszerek irodalmát. Molnár.

Forrás: Zenei lexikon



Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is