Zongora

(franc. clavecin, ol. pianoforte), a zene újabbkori általános fejlődése egy hangszerrel sem áll oly szoros kapcsolatban, mint a Z.-val. A Z.-nak mindamellett annyi előnye mint hátránya van. Hátrányait a következőkbe lehet foglalni: 1. hangja, ha egyszer a billentyü lenyomatik, többé nem fokozható s tetszés szerint nem módosítható dagadás és apasztás tekintetében, mint a vonós és fúvós hangszereknél; 2. kettős vagy többes hangot portamento-szerüleg, legato nem lehet rajta összekötni s az ily feladat csak megközelítőleg oldható meg rajta; 3. egész terjedelmében csak egyforma hangszinezete van; 4. nehezen hordozható. Előnyei ellenben minden más hangszer felett a következők: a) az orgonát kivéve, az összes hangszerek közt a legnagyobb zöngeterjedelemmel bir; b) rajta mindenféle zöngeképlet, harmoniai egymásután s többszólamu tétel megérzékíthető; ezért legalkalmasabb az enharmonikus kitérések feltüntetésére, amelyek az újabbkori zenében oly nagy fontosságu szerepet játszanak; c) készen nyerjük rajta a hangokat s igy olyanok is könnyen tanulnak rajta, akik kevésbbé vannak jó hallással és zenetehetséggel megáldva; d) minden többféle hangszerre s énekszólamra irt zeneművet (kivéve a különböző szinezetet) meg lehet rajta érzékíteni ugy dallamilag, mint ritmikailag, zöngeképletileg és polifoniailag, s e fontos előnyénél fogva a zeneirodalom legkiválóbb termékeit is kidolgozás, struktrua s szellemi tartalom tekintetében tanulmányozni s élvezni lehet rajta; e) a leggazdagabb irodalommal rendelkezik s a zeneköltészet legkimagaslóbb képviselői működésük fő súlyát nagyrészt e hangszer irodalma gazdagítására fektették.

A Z. tulajdonképeni feltalálóját biztosan nem lehet megállapítani, számtalan módosuláson ment keresztül, amig mai tökéletesített alakját, szerkezetét s beosztását megnyerte. Keletkezési csiráját kétségkivül a monokordra lehet visszavezetni, amely már a görögöknél a zöngék megmérésére s a többféle hang előállítására szolgált. Ez őshangszer mozgatható nyergei helyett idők multán hegyes ércnyelvecskékkel (tangent) ellátott billengyüket (claves) alkalmaztak s az igy módosult monokord klavikord nevet nyert, mely a középkorban csak 20 billentyüvel volt ellátva s minden nyolcad csak három félhanggal rendelkezett; ez új hangszeren legelőször Zarlino (1515-96) egészítette ki a kromatikus kálát Velencében, a kromatikus zöngék azonban külön húrral sem birtak s csak bizonyos fogantyuk segítségével megrövidítés vagy kibővítés által eszközöltettek. A clavier egy másik faja későbben a klavacimbalom volt, melyet spinettnek vagy virginalnak is neveztek, amennyiben a zárdák nőnövendékei zeneoktatásánál volt leginkább használatban; alakjára nézve majd hosszukás s négyszögletü fennálló asztalkához, majd meg a madárszárnyhoz hasonlított s ettől nyerte a szárny-clavier (Flügel) elnevezést. A Z. föltalálási idejét meglehetős biztossággal a XV. század második felére lehet tenni; a szárny-clavier az időben sokszor igen mesterséges szerkezettel birt s az enharmonikus zöngéket is meg lehetett rajta érzékíteni. A billentyüs hangszerek mérsékelt hangolási rendszere (temperirte Stimmung) Bach Sebestyén ideje óta van használatban, aki világhirü Wohltemperirtes Clavier címü 24 preludiumát és fugáját azért nevezte igy el, mert azok az ilyen clavieron transzponálás nélkül is játszhatók voltak; mind eme clavierok hangja vékony, éles s metsző volt s rajta jórészben a kalapácsos Z. (Hammer-Clavier) segített, amelynek feltalálója Schröter Kristóf Godofréd szász születésü orgonász volt (1699-1784). Az olaszok ugyanezt a találmányt bizonyos Christofolinak tulajdonítják. Firenzében 1711. Schröter a Pantalern-Herbenstreit cimbalomjátékának a megfigyelése nyomán jött találmányára, melyet aztán a claviernál divatba hozott s első megteremtője lett a modern Z.-építészet rendszerének. A húrok ütését finom s lágy szarvasrbőrrel bevont fakalapácsok, a hangok változó szinezetét pedig selyem- vagy pamut-tompítók eszközölték; a billentyük erősebb vagy gyengébb nyomintása által erős (forte) vagy gyenge (piano) hangokat lehetvén rajta kihozni: fortepiano vagy pianoforte hangszernek nevezték el. Az ugyanekkor alkalmazásba jött hangtompító (pedál) aztán időnkint sok változáson ment keresztül, mig mai alakját elnyerte. Kezdetben minden hangnak külön tompítója volt, későbben aztán az összes húrok fölé lett fektetve s bécsi pedálnak is neveztetett. Az első hirneves fortepiano-készítők voltak: Silbermann Godofréd Freibergben (Szászország) (1683-1755), továbbá Silbermann János András, Silbermann G. tanítványa (1728-92).

A Z. a mult századtól fogva a mai napig számtalan javításon ment keresztül s több száz gyáros működött közre a tökéletesítésén, ezek között e század elején legtöbb érdemet szereztek a következő cégek: Broodwood Londonban, Erard Párisban és Streicher Bécsben; mellettük nagy előnnyel buzgólkodott a berlini Bechstein, a lipcsei Blüthner, a stuttgarti Schiedmayr, a bécsi Bösendorfer, Schweighofer, Ehrbahr s az amerikai Steinway és Chickering cégek. A Z. tökéletesbítése körül felmerült időszerü javítások és reformok főleg a következőkre irányultal: az acélhúrok száma, tömörsége, beosztása s azok előállítási anyagára, a Z. hangterjedelmére, a kalapácsok bőrözése és gépezetére, a hanghullámzó (Resonanzboden) alakja s alkotására, a húrtartó tömörségére, a billentyüzet, a kalapácsrendszer tökéletes gépezetére. A billentyüzet gépezetére nézve két egymástól lényegesen különböző rendszer fejlődött ki, u. m. az u. n. bécsi és az angol gépezet. A Streicher által tökéletesített bécsi gépezetnél a kalapács a billentyü hátsó részére támaszkodik s rézfogantyu között mozog; a Broodwood által tökéletesített angol gépezetnél pedig a kalapács bizonyos helyen akképp van megerősítve, hogy a billentyüre helyzett rúgó által emeltetik fel a húrok megütésére. Külsőleg a bécsi gépezet az által ismerhető fel, hogy a kalapács a billentyüzettel szemben fekszik, mig az angol gépezetnél ennek az ellenkezője észlelhető. A bécsi gépezetü Z.-k hangja finom, fuvolaszerü s bájos, e mellett könnyed kezelésüek, mig az angol gépezetüeknél a billentyük mélyebbre esnek s ez átal a játék rajtuk nezebbé válik, de hangjuk amazokénál jóval tömörebb s énekszerübb, gépezeti biztosság s tartósságra nézve is előnyösebb, amiért a kettő közti árkülönbözet is tetemes. A Z.-gyárosok jelenleg a két rendszer egyesítésén fáradoznak. A mult században, de még e század első felében is, a Z.-k többféle mutációval voltak ellátva, hogy más hangszerek szinezetét is utánozzák, de végre is elejtettek s ma már csak két mutációval vannak ellátva, az egyik a közönséges pedál, a másik az u. n. félretoló (Verschiebung), hogy a kalapácsok csak egy húrt érintsenek, gyöngéd szinezet szempontjából.

A Z.-gyártás mint műipar manapság már egyike a világkereskedés legjelentékenyebb üzletágának, amely évenkint több száz millió forintot hoz forgalomba. Az egész világ évi Z.-termelése jóval meghaladja a fél milliót. A legjelentékenyebb gyárak a már említettek mellett Párisban még a Playelé és a Pape-é. Csak Bécsben magában 200-nál több cég foglalkozik a Z.-gyártással. A Z. ma már mindenféle alakban előfordul; a szárnyalaku Z.-k uralkodnak a hangversenytermekben, a kisebb alakuak az u. n. stucc- és mignon-Z.-k, valamint a pianinók a mindennapi életben, vannak asztalakau és négyszögletes Z.-k, melyek főleg Angol- és Franciaországban vannak elterjedve, vannak olyanok is, amelyek két billentyüzettel (alsóval és felsővel) birnak s az egyik, a felső, harmoniummal áll kapcsolatban. Magyarországban a Z.-gyártás, ha nem is éli még manapság sem virágzó korszakát, aminek nagyban útját állja a bécsi verseny és a magyar közönség erős vonzalma az idegen gyártmányok iránt, de mégis már oly magas szinvonalon áll, hogy a legjobb minőségü külföldi termékekkel is kiállja a versenyt. V. ö. Waitzmann C. H., Geschichte des Clavierspieles und er Clavierliteratur, enthaltend die Geschichte des Claviers (Stuttgart 1870).

A modern technika már nemcsak egyes, hanem kettős Z.-t is állít elő. Ennek gyakorlati értéke kétségbevonhatatlan, habár mindig csak a külső hatás rovására képes magát érvényesíteni, minek oka abban rejlik, mert a rendes Z.-alakot nem vehetvén alapul: kénytelen hozzá vagy a henger-, vagy a szűkebb asztalformát választani. A hengeralaku kettős Z.-k a rendes Z.-k billentyüzeti hosszuságát megtartva, kétfelé nyilnak s kettős billentyüzettel vannak ellátva. A húrozat és a kalapácsrendszer is kettős, egymás fölé helyezve. De épp az által, hogy a hely szűke nem engedi meg a húrok szabad vibrálását, az ily kettős Z.-n a hangok összefolynak s majdnem érthetetlenné teszik a játékot, kivált ha a két játszó, kik közel szemben ülnek egymással, más-más fogások, futamok s dallamkiemeléssel élnek. Az asztalformáju kettős Z.-knak is ugyanez a hátránya van, bár nem éppen oly nagy mértékben, mint a húrozat és klaviatura elhelyezése ezeknél kevésbbé van összeszorítva. Mind a kettőnek egyedüli gyakorlati haszna csak abban áll, hogy a két játékos jobban megfigyelheti egymást közelről, mint rendes két Z.-n távolról s aztán az igy fegyelmezett összjátékot rendes két önálló Z.-ra áthelyezvén, azt tökéletesebben érvényesíthetik.

Forrás: Pallas Nagylexikon