Zrínyi

Zrínyi-nemzetség. A Subics-Zrínyiek, a legdicsőbb horvát-magyar nemzetség családfája, az 1066. évig vezethető vissza. Lajos király 1347. Subics Gergely grófnak és unokaöccsének IV. Subics Györgynek Osztrovica vára és egyéb dalmáciai birtokaikért Zerin várát (in terra Schlavoniae) adományozta, továbbá az ennek közelében levő Stupnicát és Pedalj várát. Ezen időtől fogva György és utódai a Subics név mellőzésével Zrínyieknek írták magukat és a család történetének színhelye már nem Dalmácia, hanem Horvátország és Magyarország. IV. Subics György az új családfa megalapítója, mint ilyen I. Zrínyi György nagybátyjának a Frangepán-családból származott Blagay Dujmo vegliai grófnak házában nevelkedett; mint serdülő ifjú I. Lajos magyar király apródja volt és ezt 1347. a nápolyi hadjáratba követte, hol vitézségével kitűnt. 1361. meghalt. Egyetlen fia I. Z. Pál (1357-1414) még kiskorú volt apja halálakor és Nagy Lajos gyámjává Blagay Bertalant és fiát Istvánt nevezte ki. Mária királynő 1383. Zágrábban kiadott iratával megparancsolta, hogy minden I. Pál ellen folyamatban levő birtokpörök az ő javára beszüntetendők; Nagy Lajos és Mária pártfogását I. Pál azzal hálálta meg, hogy mindvégig ügyöknek hű támogatója volt. 1414. Zágrábban halt meg; tetemei a Zágráb melletti remetei zárda kriptájában nyugszanak. - I. Péter (1400-56) kezdetben a lázadó Hervoja bán párthíveként Zsigmond ellen harcolt, Hervoja halála után meghódolt Zsigmondnak, ki őt (1420) kegyelmébe fogadta. A család dalmáciai ágából az utolsó sarj Subics Jakab, gyermekei nem lévén, összes birtokait Péterre hagyta (1441), amely végrendeletet Hunyadi János kormányzó is megerősítette. II. Péter, az előbbinek fia, nehéz időkben élt, mert a törökök már 1458. kezdték Horvátországot pusztítani és a horvát főurak is folytatták hagyományos családi civódásaikat, politikai pártokra is szakadtak, mert nagy részük Hunyadi János halála után V. Lászlót nem akarta királyuknak elismerni. 1475. Ahmed boszniai basa egész Zerin váráig nyomult előre; minthogy nem volt képes a várat elfoglalni, elpusztította környékét és rabolva s pusztítva végig ment Horvátországon, beütött Stíriába és Karintiába, honnét nagy zsákmánnyal és sok ezer rabságba esett keresztény fogollyal visszatérvén, Zerinvár előtt újból megjelent, de itt II. Péter a török sereget megsemmisítette és a keresztény rabokat kiszabadította. 1493. Jakub pasa Boszniából újra betört Horvátországba, de Frangepán Bernardin az Una mellett legyőzte őket, mire a törökök Krajna és Karintia felé vették útjukat, innét visszatérőben Ubdina mellett (1493) megverték a horvát sereget; II. Péter és fia III. Pál is a csatatéren maradtak. III. Miklós (született 1849.) apja II. Péter halálakor csak 4 éves volt, gyámja Berojevics Máté volt. A Z.-ek serege 1500. vitézül harcolt Jajcánál Korvin János oldalán. 1509-ben III. Miklós feleségül vette Karlovics Iván nővérét Ilonát, ekkor Miklós és sógora Karlovics Iván egyezséget kötöttek, mint családjuk egyetlen férfitagjai, hogy amelyikük előbb meghal fiúutód nélkül, annak egész vagyonát a másik örökli; Z.-nek ekkor 9, Karlovicsnak 22 vára volt, a falvakat nem is számítva; ez az egyezség volt alapja a Z.-ek későbbi óriási gazdagságának. A mohácsi vész után III. Z. Miklós részt vett a horvát rendek cetini országgyűlésén, melyen 1527 jan. 1. királyukká választották Habsburgi Ferdinánd cseh királyt és osztrák főherceget. Z. Miklós a megszorult auraniai perjeltől 13 000 arany forintért zálogba vette Kostajnicát, Bo?jakovinát, Pakracot, Kamenskót, Gradistét, Slobo?tinát és Rasát és ezen időtől fogva a Z.-ek egyéb címeik mellett ezt is viselték «gubernatores prioratus Auranae». Meghalt 1534. Zriny várában; két fia volt: I. János (meghalt 1541) és IV. Miklós, a szigetvári vértanú A szigetvári hős fiai közül legkiválóbb volt IV. György (született 1549 ápr. 13., meghalt 1603.), első neje D"Arco Anna grófnő, második neje Stubenberg Zsófia bárónő, és V. Miklós, született 1559 febr. 19., meghalt 1605. Mind kettő kitűnt a harci téren vitézségével és hívei voltak a protestantizmusnak, melyhez atyjuk is húzott. IV. György tárnokmester, mint buzgó lutheránus, 1570. nyomdát állított, melynek vezetését a napának, D"Arco Margitnak csehországi birtokáról Lindau városából hozott Hofhalter Rudolfra bízta; a nyomda a Csáktornya melletti Nedeljistében működött és kiadványai között kiválóbbak Bucsics Mihály protestáns prédikátor horvát nyelven kiadott vallásos tartalmú munkái. IV. Györgynek három leánya és két fia volt. Idősebb fia VI. Miklós utódok nélkül 1625. halt meg; második fia V. György (meghalt 1626.) jelentékenyebb szerepet játszott, kiváló egyéni tulajdonait Rattkay György zágrábi kanonok és horvát történetíró tüzetesen ismerteti (Memoria regum et banorum regni Croatiae). Ő és bátyja Miklós 1616. részt vettek a protestantizmus száz éves jubileumán s mindketten protestánsok voltak, mit az is előmozdított, hogy protestáns nőt vettek feleségül, de csak rövid ideig maradtak a protestáns vallás kötelékében, mert Pázmán Péter mindkettőjüket már 1619. visszatérítette a kat. egyház kebelébe. Z. György 1626 ápr.-ban a legjobb egészségben csatlakozott Wallenstein seregéhez, ki őt a kortársak (Ratkay, Pethő) tanúsága szerint ebéd fölött mérgezett retekkel elemésztette s ő 1626 nov. 18-án 29 éves korában Pozsonyban meghalt. Két fia volt: Miklós és Péter (l. alább). VII. Miklósnak, a költőnek, két gyermeke volt: Mária Katarina, meghalt 1656-ban és Ádám, született 1662 dec. 24-én, meghalt a törökök ellen harcolva Szlankamennél 1691. IV. Z. Péternek gyermekei: IV. János Antal, Ilona. Judita Petronella mint apáca és apátnő Zágrábban 1700., Aurora Veronika, kit a bécsi udvar arra kényszerített, hogy apácává legyen, Cilliben halt meg, de nem tudni mikor. A nemzetség családfáját eddig legteljesebben Kukuljevics Iván horvát tudós állította egybe Zrin grad i njegovi gospodari (Zrinyvár és urai) című művében.

1. Z. Ilona, IV. Z. Péter bán és Frangepán Katalin leánya, született Ozaljvárban 1643-ban, 1667. férjhez ment I. Rákóczi Ferenchez és mint ennek özvegye 1681. Thököly Imréhez. Szívből gyűlölte a németeket, volt is elég oka rá és lelke volt a magyar felkelőknek. A vérszomjas Caraffa generális idejében ez ellen csodálatos vitézséggel három évig megvédelmezte Munkács várát és midőn árulás folytán 1688. kénytelen volt magát megadni, fogságba hurcolták a bécsi Orsolyaszüzek zárdájába, hol három évig, 1691-ig fogva volt, mikor is a Thököly fogságába került Heisler generálisért kicserélték. Utóbb férjét a török számkivetésbe kísérte, hol 12 évet töltött; meghalt Nikomediában 1703 febr. 18., hűlt tetemei a galatai lazaristák templomában nyugszanak.

2. Z. (IV.) Miklós, a szigetvári hős, született 1508 körül, elesett Szigetvár ostrománál 1566 szept. 7-én. Apja III. Miklós, anyja Karlovics Ilona. Már 1529. részt vett a törökök által ostromolt Bécs védelmében. 1542. Pest alá érkezett 400 horvátjával, éppen midőn az egyenetlenkedő vezérek Perényi Péter és Vitelli Sándor pápai generális hét napi sikertelen ostrom után elvonulni kezdettek; a törökök utánuk iramodtak és szétverték volna, ha a törökök fortélyait jól ismerő Z. Miklós közbe nem veti magát és a törököket vissza nem űzi Budára. 1542. horvát bán lett, első a Z.-ek között, a Subicsok sorából már sokan voltak bánok. Mint ilyen mindjárt az első évben nagy diadalt aratott a törökök felett a Balaton tavánál Somlyó mellett, hol 3000-et levágott s az egész török tábort szétverte és maga is súlyosan megsebesült. 1543 nőül vette Frangepán Ferdinánd leányát Katalint, kivel óriási kiterjedésű birtokok ura lett. I. Ferdinánd (1546) rendkívüli érdemei jutalmául és 50 000 frt lefizetése mellett, Z.-nek adományozta az egész Muraközt Csákvár és Strigovo várral, mely vidék akkor Zala vármegyéhez tartozott; ekkor a Z.-ek «két hazának fiai» lettek és mint magyar főurak már nemcsak Horvátországnak, hanem Magyarországnak is élni és magyar főurakul viselkedni kezdtek, sőt ekkor ősi címerüket (két fekete sasszárny) is megváltoztatták, a címerpajzs baloldalán felvették a tornyot (Csákvár tornyát) és ez időtől fogva mindannyian, az utolsó Péter kivételével, inkább magyarok, mint horvátok voltak, székhelyük ezen időtől fogva Csákvár volt, melyet új építkezésekkel megnagyobbítottak és megszépítettek. 1556. Krupa és Kostajnica várainál megverte a törököt, ki aztán nagy sereggel Szigetvárát vette ostrom alá, melyet kapitánya Horvát-Sztancsics Márk hősileg védelmezett. 1556 jul. 22. és 23. Sziget felmentésére sietvén, Z. Miklós Babocsánál fényes győzelmet aratott a török seregeken. A horvátok szemrehányásokkal halmozták el bánjukat, hogy Magyarországban hadakozik a török ellen s Horvátország prédául marad ennek, ez Z. Miklóst nagyon elkeserítette, mihez még az is járult, hogy a bécsi udvar bizalmatlankodott benne és I. Ferdinánd felső Horvátország kapitányi tisztét elvette tőle és azt Lenkovics Jánosra bízta és ennek a király 10 000 embert küldött segítségül, míg őt, a bánt, nem támogatták küzdelmeiben; ezért lemondott a báni méltóságról. 1561. meghalt Szigetvár hős kapitánya Horvát-Sztancsics Márk és utódjává, saját kérelmére, IV. Z. Miklóst nevezték ki. 1562. Arszlán pozsegai bég csapataival pusztította a szlavoniai drávamelléki részeket, de Z. elűzte őket. míg ő a törökök ellen hadakozott, addig legidősebb fia Z. György fényes kísérettel részt vett Csehországban Miksának cseh királlyá való koronáztatásánál (1562). Midőn Miksát 1563. Pozsonyban magyar királlyá koronázták, Z. Miklós az ünnepélyen két fiával és 168 tagból álló fényes kísérettel jelent meg, a magyar és horvát főurak kísérete 3000 lovasból állott és az egész nemesi banderium vezéréül Z. Miklóst választották, mert a nádori szék Nádasdy Tamás halála óta (1562) üresen állott. Ez a választás nagyon elkeserítette Erdődy Pétert, a horvát bánt, ki e tisztségre számított és innét e család féltékenysége és ellenséges érzülete a Z.-ek ellen, mely több mint egy századon át sok keserűséget szerzett a Z.-eknek. Z. Miklós első neje Frangepán Katalin 1561. meghalt, 1564. feleségül vette a csehországi Rosenberg Éva grófnőt, kivel mint vőlegény igen érdekes német levelezést folytatott, melynek eredetije a Rosenberg-család neuhausi (Csehország) levéltárában megvan (MS. C). 1566 elején lemondott a tárnokmesteri méltóságról és a szigeti kapitányságról, mert a német generálisok semmiben sem támogatták, sőt amiben csak lehetett, ellene dolgoztak; de nem sokáig maradt nyugodtan, mert amint meghallotta, hogy a török nagy sereggel készül Magyarország ellen, rögtön fegyvert fogott és a Segesd várát ostromló török hadakat négy óráig tartó harcban megverte és szétkergette. Ekkor a törökök Szigetvár körül kezdtek gyülekezni és Z. Miklós újra átvévén a várkapitányságot, minden gondját arra fordította, hogy a várat minél jobban megerősítse és minél nagyobb sereget összegyűjtsön annak védelmére. Hogyan védelmezte a várat a győzelmekben megőszült Szolimán ellen, mily páratlan vitézséggel küzdött és miként halt hősi halált kisded csapatával (1566 szept. 7.), ismeretes. Első feleségétől Frangepán Katalintól 13, második feleségétől Rosenberg Évától egy gyermeke (János) volt. Özvegye a kis III. Z. Jánossal Csehországba, hazájába költözött, hol 1578. másodszor férjhez ment Gazoldo Pál olasz marquishoz és meghalt 1591. Mantovában. Fia III. Z. János mint cseh nagybirtokos 1612. gyermekek hátrahagyása nélkül Csehországban halt meg, tetemei a hohenfurti zárda templomában nyugszanak.

3. Z. Miklós, a költő, horvát bán, született Csákvárt 1620., fia VII. Györgynek és Széchy Magdolnának, meghalt 1664 nov. 18. Apja halála után (1626 dec. 18.) két fia Miklós és Péter teljesen árvák maradtak volna, mert anyjuk rövid özvegység után Malakóczy Miklóshoz ment férjhez, ha boldogult atyjuk fejedelmi barátja, II. Ferdinánd nem gondoskodott volna róluk, ki öt gyámot rendelt melléjük (Senyei István váci püspök, Domitrovics Péter zágrábi püspök, Patacsics Péter, Mikulics Tamás, Battyányi Ferenc), de az árvavagyon már akkor is Csáky szalmája volt, mert Battyányi gyámi fáradozásait a Z.-ek vagyonából Rakovec kastéllyal és uradalommal önmaga jutalmazta meg, Dimitrovics pedig a Z.-birtokból Szvetice falut a pálosoknak ajándékozta, ezért a király egy év múlva az ötös gyámságot megszüntette és az árvák nevelését és gondozását a Z.-család lelkes barátjára Pázmán Péterre bízta, ki őket előbb a grazi, utóbb a nagyszombati jezsuita-kollégiumban neveltette. A Pázmán által alapított nagyszombati kollégium iskolai nevelését üdvösen kiegészítette az ott székelő nagy gyámnak személyes befolyása, kinek házához az ifjak naponként bejártak; itt a nagy szónok, író és államférfi körében gyúlt fel Miklós nemes lelkében a magyar nyelv, tudomány és irodalom iránti lelkesedés tüze, mely neki hadi tetteinél ragyogóbb emléket szerzett, noha ő az utóbbiakat nagyobbra tartotta. Az iskolai nevelés bevégeztével Szenkviczy esztergomi kanonok kíséretében 1635 végével Olaszországba utaztak, hol majdnem két álló évig időztek s hosszabb időt töltöttek a bolognai horvát kollégiumban. Olaszországból 1637. tértek vissza s mindketten hadi pályára léptek. Z. nyomban számos kisebbszerű harcot vívott a törökkel, a törököt kikergette a Muraközből s elűzte a horvát határokról; ezen harcokban képezte ki magát híres hadvezérré. 1645. ment először hadakozni hazája határain túl Morvaországba a király hívására a svédek ellen. Z. saját költségén szervezte seregét és viselte annak költségeit. Szkalicnál, hol a király fő hadi szállása volt, Z. horvát seregével megtámadta és szétverte a svédeket s közülük kétszázat foglyul ejtett. Csehországban Égernél megmentette magát a királyt, midőn egy éjjel Wrangel tábornok a királyi sátorra rontott. Z. vitézsége közbeszéd tárgya volt. Rövid időre ezután Bucheim tábornokkal Rákóczi György ellen hadakozott Magyarországban; a fölkelőket a Tiszánál szétverték, 3000 elesett közülük. Z. a harc hevében a zászlót őrzők közül sajátkezűleg kettőt leterített és a harmadiknak kezéből kiragadta a zászlót, ezen hősi tette még növelte hírnevét. A harcból hazatérve, nőül vette Draskovics Gáspár báró leányát Euzebiát; hozományul Trakostyánt és Klenovnikot kapta, melyek átengedéséért ipának 30 000 forintot fizetett. A király vitézsége jutalmául Horvátország kapitányává nevezte ki, mely katonai rang megfelelt a mai tábornoki rangnak. 1646. kitüntette magát a török elleni harcban Légrádnál 1647. Z. jelen volt IV. Ferdinánd koronáztatásánál, mely alkalommal ő vitte a királyi pallost. A király ezen évben Z.-t fényes hadi tettei jutalmául Horvátország bánjává és főkapitányává nevezte ki. Mint bán számos országgyűlést hirdetett s azokon országa jogait lelkesen védelmezte, így az 1655-iki zágrábi országgyűlésen a magyar országgyűlésre küldött követeknek utasításul adta, hogy IV. Ferdinánd koronázási okmányában és minden egyéb okiratban Horvátország, Szlavónia, Dalmácia ne mint «kapcsolt részek» (Partes adnexae), hanem «királyságnak» (Regnum) neveztessék. Első nejének halála után 1651. volt ipával Draskovics Gáspárral heves civódásba keveredett, mert visszakövetelte Trakostyánt és Klenovnikot, de nem akarta visszaadni Z.-nek a 30 000 forintot, melyet értök fizetett. A török ellen 1652-53. szüntelenül hadakozott. 1653. sok gondot és dolgot okozott neki a szávamelléki parasztlázadás. 1657-59. közt érdekes latin levelezést folytatott, tarkítva azon kor szokása szerint magyar s horvát mondatokkal, barátjával Rucsics Ivánnal, Zágráb vármegye alispánjával. Ezek egyikéből megtudjuk, hogy másodszor nősült, elvevén Löbl Zsófiát. A Mura és Dráva szigetén, Kanizsával épen szemben, felépítette Új-Zerin várát. 1660 jún. Z. csáktornyai várában a messze Hollandiából fogadott vendéget, ki hírét a tudományos világban harci sikereinél is jobban elterjesztette; ez a vendég a híres író Tollius Jakab volt, ki tapasztalatait útleírásaiban (Epistolae itinerariae) közölte a művelt világgal. Tollius csodálja rendkívüli nyelvismeretét, mert ugy beszélt magyarul, horvátul, németül, olaszul, törökül, latinul, mintha mindegyike anyanyelve lett volna. 1662. a törökkel békét kötöttek, de Z. mégsem szűnt meg a török ellen harcolni, mert az erősítette, hogy ők sem tartják meg a békét. Az 1664-iki év, Z. életének utolsó éve, rá nézve legdicsőségesebb volt. Hadával Eszék felé vonult, hogy a törökök híres eszéki hídját elpusztítsa s így visszavonulási útjukat elvágja. Útjában elfoglalta a megerősített Breznicát, melyet a török őrség szabad elvonulás feltétele mellett átadott, ekkor egy katonája le akarta szúrni, mert nem engedte az elvonuló törököket megrohanni. Elfoglalta Babocsát, lángba borította Szigetvár külső erődítéseit, rohammal bevette Pécset és a segesdi erődöt és lángba borította az eszéki megerősített hidat. Ezután német és horvát seregekkel megerősítve magyar hadát, Kanizsát vette ostrom alá, de a német hadak generálisai Hohenlohe és Strozzi nem akartak Z. terve szerint hadakozni s elvonultak a vár alól, mi Z.-t módfelett elkeserítette. Egész Európa Z. dicséretétől visszhangzott. I. Lipót hercegi rangra akarta emelni, mit Z. nem fogadott el; a pápa hadvezéri kalappal és saját aranyból öntött arcképével, a spanyol király az aranygyapjas-renddel, a francia király a pairséggel tüntette ki, a bajor és württembergi választó-fejedelmek atyjuknak nevezték, György szász fejedelem testvérének nevezte; mindenki dicsőítette, mert a törökön csak Z.-ek tudtak győzedelmeskedni. A török nagyvezír kijavíttatta az eszéki hidat s átkelt rajta seregével, hogy Új-Zerin ellen vonuljon s így némileg kiköszörülje a csorbát, melyet Z. a török harci dicsőségen ejtett. Z. Csáktornyán időzött, hova Kanizsa alól elkeseredve távozott, seregét ott hagyván. A török Új-Zerint ostromolta s Montecuccoli hadserege a Mura mellett tétlenül nézte, hogyan védekezik Z. várőrsége. Z. Péter 4000 emberrel sietett Új-Zerin felmentésére s kérve kérte Montecuccolit, hogy egyesült erővel támadják meg a törököt, de hiába. A török könnyű szerrel elfoglalta a várat, aláaknázta és légbe röpítette. Ezen eljárás a két Z.-t módfelett elkeserítette és Z. a segítséget kérő stájer rendekhez irt levelében éles szókkal elitélte a keresztény vezérek hallatlan eljárását, kik megengedték, hogy a török nem ágyúval, hanem karddal elfoglalhatott olyan fontos várat. A szentgotthardi győzelem után I. Lipót Montecuccoli rábeszélésére a magyar-horvát érdekek nagy sérelmével megkötötte a vasvári békét a törökkel, Z. azonnal Bécsbe sietett, hogy e békekötés ellen felszólaljon, de hiába. A pápai követ ekkor a pápa nevében egy nagyértékű ereklyetartót ajándékozott a hősnek a kereszténység érdekében vívott harcai jutalmául. A bécsi udvar ezt is irigy szemmel nézte. Z. nagyon elégedetlenül távozott Bécsből, hol a velencei követnek Sagredinónak kijelentette, hogy minden percben kész 6000 emberrel Velence hadi szolgálatába lépni a török elleni harcra. Ezen időtől fogva mélyen elkeseredve visszavonultan élt csáktornyai várában s az őt látogató főurak előtt keserűen kifakadt a bécsi udvari politika és a vasvári békekötés felett. 1664. királyi meghívót kapott Bécsbe tanácskozásra. Utazását egyre halogatta. Elutazása előtti napon nov. 18. több magyar és horvát főúrral az időt vadászattal töltötte Csáktornya és Nedelistye környékén. Estefelé midőn a vadászatot befejezték s már kocsira ültek, hogy hazafelé induljanak, odafut hozzájuk egy hajtó avval a hírrel, hogy az erdőben egy megsebesített vadkant látott. Z. azonnal leugrott a kocsiról s megkérte az őt elkísérni akaró urakat, Zichyt, Vitnyédit, Gusicsot és Bethlen Miklóst, hogy csak maradjanak s várják meg, s egyetlen egy vadásszal elindult a vadkan felhajtására. Z. kétszer megsebezte, de a vad elfutott s meghúzódott közel a varasdi hídhoz egy mocsárban. Z. vadászkésével neki ment a vadnak, de ez hirtelen felugrott, Z.-t leteperte s mellét felhasította; mire társai odaértek, Z. már haldoklott. Gusics kocsiért sietett, de mielőtt visszatért volna, Z. már kilehelte lelkét. Hangos sírással és jajgatással vitték Csáktornyára, hol dec. 21. eltemették a családi sírboltba, a Szt.-Ilona nevű kápolnába. A helyet, hol Z. meghalt, később Pignatelli hercegnő emlékoszloppal jelölte meg, mely máig is megvan.

Z. mint költő, hadtudományi és politikai író is egyike irodalmunk legnagyobb alakjainak. Költői művei 1651. jelentek meg először, Adriai tengernek syrénája gróf Z. M. cím alatt (Bécs). Apróbb idilljei és szerelmes versei is a század legérdekesebb lírai darabjai közé tartoznak; de fő műve az Obsidio Szigetiana (Sziget veszedelme), az őse dicső önfeláldozásáról szóló epopoeia egészen páratlanul áll a magyar költészetben Arany Jánosig. Alapeszméje ennek is az, ami egész életének: a magyar erkölcsi erejének, összetartásának fölgerjesztése, az ország fölmentése, a török anyagi hatalmának megtörése. Ősében éppen annak rajzolja példáját, hogy aránylag csekély anyagi erőt is minő hatalommá emelhet a rendkívüli erkölcsi erő, melyet az Isten segít; a bűnbeesett s bűnhődő nemzetet saját erényei válthatják meg. A nemzeti célzat a keresztényi felfogással együtt a magyar nemzet történeti hivatását gyönyörűen tünteti fel. Amily nagyszerű az alapeszme, épp oly erős a szerkezet, változatos és hű a jellemzés. Csak az előadás és a verselés rögös még a korhoz képest is, mert Z. gyorsan írta művét s ideje sem volt átdolgozni. Vergilius s Tasso hatása szemmel látható, de eszméje, egész felfogása, valamint jellemzése csak a Z.-é. E mű a világirodalom renaissance-kori eposzainak nem méltatlan társa. Gyöngyösinek regényesebb és zengzetesebb epikája azonban a nagyközönség előtt elhomályosította Z. fenséges alkotását. Mindazonáltal voltak követői, köztük Listius László. Egyéb munkái: Siralmas panasz, röpirat az örökösödési kérdésről és a nemzet sérelmeiről; Névtelen levele Montecuccoli ellen intézett hatásos irat; Mátyás király életéről való elmélkedések; Vitéz hadnagy; Tábori kis trakta; Török áfium ellen való orvosság. Macchiavelli hadi tanait nagy önállósággal alkalmazta a hazai viszonyokra, s e műveiben egyszersmind a legerősebb nemzeti lelkesedés lobogja körül a haza felszabadításának és a régi magyar nagyság helyreállításának gondolatát, melyért e csodálatos férfiú, ez igazán királyi magyar tollával és kardjával egyenlő dicsőséggel harcolni meg nem szűnt. Z. költői nagyságát Ráday Gedeon ismerte föl először a XVIII. sz.-ban. Ugyanő elkezdte a Zrínyiászt stanzákba átdolgozni (ilyen részlet a Török ifjú éneke); de ez abba maradt. Ő hívta fel az újabb irodalom figyelmét is e nagy eposzra, melyet aztán Kazincy Ferenc Költői munkák cím alatt 1817-ben kiadott. Újabb kiadások: Székács Páltól (Pest 1837), Greguss Ágosttól (u. o. 1863), Abafitól a Nemzet könyvtárban stb. Irodalomtörténetünk haladásával Z. alakja egyre jobban kiemelkedett. így méltatta őt Toldy Ferenc a Magyar költészet történetében (Pest 1854) és Irodalomtörténetében, egyszersmind Kazinczy Gáborral együtt kiadta Összes munkáit (u. o. 1853), egy nagy negyedrétű kötetben, mely egy év alatt kétszer jelent meg. Toldy ösztönzésére írta róla Jósika Miklós báró Z. a költő című regényét 1843. Arany János 1848. megkezdte a Zrínyiászt mai nyelvre áttenni, népiesen átdolgozni, verselését átsimítani; e munkája azonban félbemaradt (befejezte Vékony Antal, Z. M. Sziget ostroma, átdolgozta V. A. 1892). Ugyanő 1858. nagyszabású tanulmány kezdetét írta nagy epikus elődjéről Z. és Tasso címmel, melynek azonban részletes kidolgozása szintén töredék maradt. Ezt a munkát folytatta Greksa Kázmér tanulmánya: a Zrínyiász s viszonya Tassóhoz, Vergiliushoz, Homeroshoz és Istvánfyhoz (Eger 1892). Aranyon kívül első sorban Gyulai Pál, Salamon Ferenc foglalkoztak Z.-vel, majd Beöthy Zsolt is (Irodalomtörténet stb.). Gyulai egyetemi előadásaiban igen találóan kidomborította Z. költői jelességeit. Életrajzával legújabban Kanyaró Ferenc és Széchy Károly foglalkoztak legbehatóbban. Széchy a Történeti Életrajzokban dolgozta ki Z. életrajzát (Gróf Z. M. a költő élete 1620-64., 1. köt., Budapest 1896). Júniusnak (Zilahy Kiss Bélának) erről írt bírálata röviden, de rendkívül találóan emeli ki Z. alakját a jól megrajzolt történeti háttérből (Budapesti Hírlap 1896., 264. sz.). A Zrínyiászról igen figyelemre méltó tanulmányt irt Thury József az Irodalomtörténeti Közlemények 1895-iki folyamába. Széchy Károly rövidebb cikket Beöthy Képes Irodalomtörténetében. Szász K. a Világirodalom Nagy Eposzaiban irt róla. Mint hadtudományi írót Rónay Horváth Jenő méltatta legtüzetesebben, aki ki is adta Z. M. a költő és hadvezér hadtudományi munkáit.

4. Z. Péter (IV.), Z. a költő öccse, született Verbovec várában (Kőrös) 1621 jún. 6., kivégezték Bécsújhelyen 1671 ápr. 30-án. 1641. feleségül vette Frangepán Katalint. Az ifjú pár Ozalj várban és váltakozva egyéb váraikban lakott, hol nagy fénnyel és pompával éltek. Frangepán Katalin szellemi fölénye férje felett szembetűnő volt és határtalan, a Frangepán-családban hagyományos német gyűlölete mindkettőjükre nézve végzetessé vált. Z. a birtokait foglaló és azokon garázdálkodó horvát határőrvidéki német tisztek ellen nyílt harcot folytatott, őket több megerősített helyből kiverte és a német lobogókat lábbal taposta, miért is őt II. Ferdinánd 1642 aug. 22. és dec. 10. kelt dekrétumában felségsértőnek nyilvánította, egyéb bántódása azonban nem lett, mert a törökök elleni harcokban kivívott fényes sikerei elnémították ellenfeleit. Különös felemlítést érdemel az 1646. Légrádnál vívott harc, ezért és hasonlókért fátyolt borított az udvar Z. német gyűlöletére és ő 1647. Horvátország kapitánya lett. 1648. nagy sereget vezetett a király segítségére a svédekkel szövetkezett protestánsok ellen. Z. e harcokban nagyon kitüntette magát. Hazájába visszatérvén 1649-ben hősileg harcolt a törökök ellen Sluinnál, Légrádnál, Kanizsánál, majd Horvátország déli részein, de a török elleni hadakozás el volt tiltva s azért sok panasz volt ellene. Ipa Velencénél már régen titkos alkudozásban állott, noha ez a dalmát partok miatt hadi lábon állott Ausztria-Magyarországgal. 1654. engedély nélkül hadakozott Dalmáciában a törökök ellen és Cattaro körül egy török hadi hajót elfogott, melyet a zárai parancsnoknak átadott és a töröktől megszabadult cattaróiak egy drága karddal ajándékozták meg. Ezért a grazi hadi tanács igazolásra szólította fel, de ő nem ment el, hanem azt válaszolta, hogy nem mehet, mert egy sereggel a török ellen Sluin alá kell vonulnia. Ezért 1654. aug. havában minden tisztétől megfosztották, volt pedig ő ekkor a könnyűlovasság generálisa, a karlováci, szluini, velomoricskai, jamnicskai várak és az összes uszkokok (szerb menekültek) főkapitánya, egyben szigorúan eltiltották a török pasákkal való levelezéstől s a Velencével való alkudozástól. 1655. megújult a törökök elleni harc, nagy sereggel Auersperg generálishoz csatlakozott és Viszibabánál 7000 törököt szétvert és óriási zsákmányt ejtett. Ezért újból visszahelyezték méltóságaiba és még zenggi és az egész dalmátparti vidék főkapitányává nevezték ki. Midőn újból panaszokkal léptek fel ellene, hogy sem ő, sem a Frangepánok nem akarnak a német generálisoknak szót fogadni és hogy mindenben önhatalmúlag jár el, akkor 1657. ő maga lemondott összes katonai méltóságairól és elment Grazba és innét Bécsbe, hogy az ellene emelt panaszok ellen magát igazolja. Alig ért Bécsbe, újból visszahelyezték méltóságaiba és sürgősen Horvátországba küldötték, mert híre jött annak, hogy a törökök ismét kezdenek a határokon beözönleni. Z. 1658 nov. hóban megverte a törököt Berlognál és Perusicánál, 1659. pedig Zenggnél. 1661. megfosztották a fontos zenggi kapitányságtól és ogulini és primorjei generálissá, bátya Z. Miklós halála után 1665 jan.-ban bánná nevezték ki. Midőn Z. horvát bánná lett, felesége Velencében időzvén, megkezdette férje tudta nélkül a végzetes tárgyalást Briziere francia követtel az iránt, miképp volna a német uralom Magyarországban és Horvátországban francia segítséggel megdönthető. Z. ezalatt nagy buzgalommal hozzáfogott állása sokoldalú kötelességeinek teljesítéséhez, de e mellett időt talált arra is, hogy Z. Miklós eposzát, a «Szigetvári veszedelmet» horvát nyelvre lefordítsa; az ő munkája azonban tulajdonképpen nem fordítás, hanem körülíró átdolgozás. A munkát kétszer fordította le, először 1660-ban, másodszor 1666-ban, de bármelyiket tekintjük, szembetűnik, hogy nem művészi célok vezették, mert költői tehetsége kevés volt, hanem bántotta az, hogy Z. Miklós nem horvátul énekelt. Katalin rábírta férjét, hogy a magyar elégedetlenekkel szövetségre lépjen. Erre kedvező alkalomul kínálkozott legidősebb lányuknak Z. Ilonának Rákóczi Ferenccel való eljegyzési ünnepe. Z. 1666 okt. 6-án találkozott Wesselényi nádorral, Lippay prímással és Nádasdy Ferenccel, velük a német kormány ellen titkos szövetségre lépett és letette kezükbe a hűség és titoktartás esküjét. Bécsben az udvar szörnyű módon megrémült és az összeesküvők ügyének elintézését egy külön bizottságra bízták, melynek elnöke Lobkowicz miniszter volt. A bizottság azt határozta, hogy Z.-t Borkovics által fogja tőrbe csalni, egyúttal Spankau báró generálisnak meghagyták, hogy 6000 emberrel Csáktornyát és Légrádot elfoglalja. Z.-t pedig báni méltóságától megfosztották. Z. és Frangepán Ferenc elhatározták, hogy egyenesen Bécsbe mennek s kegyelemre megadják magukat, annál is inkább, mert Borkovics és Forstelli azon ígéretét hozták magukkal, hogy semmi bántódásuk nem lesz, ha megadják magukat, hisz Z. János túszként már Bécsben volt. Csáktornyáról 1670 ápr. 13-án éjjel távoztak, Frangepán Katalin és leánya ott maradt. Bécsbe a szerencsétlen utasok árp. 18-án érkeztek és megszálltak az augusztinusoknak a városon kívül levő zárdájában. Midőn Lobkowicz megérkezésükről értesült, értük küldötte hintóját és elszállásolta a Fehér Hattyú fogadóba, innét később Z.-t Ungnád báró házába, Frangepánt pedig Daun grófhoz szállásolták be, hol kezdetben mindkettőjüket nagy tisztelettel, vendégszeretettel halmozták el, de csakhamar Bécs-Újhelyre vitték őket, és börtönbe vetették. Z. és sógora ápr. 13-án éjjel távoztak Csáktornyáról, másnap reggel odaérkezett Spankau gróf német seregével. Frangepán Katalin a várat minden ellenállás nélkül azonnal átadta. A német katonák az egész várat kirabolták és a vár úrnőjét leányával fogságba zárták. Három egész hónapot töltött a szerencsétlen nő ily kétségbeejtő állapotban, míg végre mindkettőjüket a grazi dominikánus apácák zárdájába csukták. Férje eközben a bécsújhelyi börtönben várta sorsát. Itt ékes latin nyelven irt egy igazolást a királyhoz, melyben tetteit igazolja és hivatkozik a király ígéretére, hogy nem lesz bántódása, ha megadja magát, elősorolja az ő, Miklós bátyja és őseik nagy érdemeit és ezekért kért kegyelmet. De mind hiába! Egy évi és egy hónapi fogság után alkotmányellenesen, német bíróság halálra ítélte őt és sógorát. Z. hősként, félelem nélkül halt meg. Augusztics Tamás zágrábi kanonok írja mint szemtanú, hogy a hóhér több ügyetlen csapás után fejét inkább letépte, mint levágta. Az ő és Frangepán holttestét egy gödörbe dobták a szt. Mihály templom fala mellett és a kápolna falára egy kis táblát szegeztek, melyen a következő felirat volt: Hoc in tumulo jacent Comes Petrus Zriny Banus Croatiae et Marchio Franciscus Frangepan ultimus familiae, qui quia caecus caecum duxit, ambo in hanc foveam ceciderunt. Disci-te mortales et casu discite nostro: Observare fidem Regibus atque Deo. Frangepán Katalin mint őrült 1673 nov. 16. halt meg a grazi zárdában. A szerencsétlen szülők egyetlen fiát, János Antalt nevétől is megfosztották és Gnade Antal néven katonának besorozták, míg 1683. minden alap nélkül ráfogván, hogy a király élete ellen tör, Rattenburg tiroli várban, utóbb Kufsteinban börtönbe vetették, hol húsz évig sínylődött, és mint őrült ötven éves korában 1703. meghalt. Ő volt az utolsó Zrínyi.

Forrás: Pallas Nagylexikon

Kapcsolódás

• Subic-nemzetség
• Szigetvár
• Zerinvár
• Wesselényi-féle összeesküvés