Kisszótár


Magyar Magyar Angol Angol
Zsidó iroda... ----

Magyar Magyar Német Német
Zsidó iroda... ----

Címszavak véletlenül



Címszó:
Tartalom:

Zsidó irodalom

(héber irodalom). A régi héberek nemzeti irodalmának egy része, amely vallási jelentőséggel bir, vagy amelynek gyüjtői ilyent tulajdonítottak, reánk maradt. Ezen irodalom vallási és erkölcsi eszméinek nagyságánál és erejénél fogva a keresztény és mohammedán népekre világtörténeti jelentőségü befolyást gyakorolt és eszméi ma is a művelt emberiség vallási és erkölcsi életének alapját teszik. A bibliai tudományban jelenleg uralkodó elmélet szerint a Zs. legrégibb alkotó részei énekek voltak, amelyek a kánaáni népek elleni harcokról szóltak. Ilyen a Debora éneke (Birák k. V.) és ilyenek a töredékek, amelyek az Örökkévaló harcainak könyvéből (Móz. IV. k. 21., 14.) s az Igazak könyvéből (Jós. 10., 12-13., Sám. II. k. 1., 18-27.) reánk maradtak. A történeti irodalom valószinüleg genealogiai följegyzésekből fejlődött ki. E történeti irodalmat használták fel a szentirásban meglevő történeti könyvek (Pentateuchus, Józsua, Birák, Sámuel és a Királyok könyvei) szerzői, akik Izrael és Juda történetét a próféták világfelfogása alapján dolgozták fel. A legrégibb részeket a Mózes I. könyvében, a Birák és Sámuel könyveiben olvassuk. A prófétai irodalom kezdetei a Kr. e. IX. sz.-ba nyulnak vissza, fejlődésének tetőpontját pedig Ézsajásban érte el. Ezen irodalomnak reánk jött részei Ézsajás, Jeremiás, Ezékiel és a Kis próféták könyveiben olvasunk, valószinüleg többnyire a második templom első századaiból valók. A világi költészetnek csak kevés maradványa van meg, mivel a zsidók csak azt őrizték meg, ami vallásos jelentőséggel birt. Ezen világi költészetnek nevezetes terméke az Énekek éneke, amelyet azonban némelyek a második templom korába helyeznek. A régi héber életbölcsesség nyilatkozásait játjuk a Példabeszédek könyvében, amelynek egyes elemei különböző időkből származnak. Egységes munkának tekintendő azonban Jób könyve, amely némelyek szerint a babiloni száműzetés idejében vagy a második templomban korában keletkezett.

A héber költészet sem az időmértékes, sem a hangsúlyos ritmust, valamint a rímet nem ismeri. Történtek ugyan kisérletek az előbbinek kimutatására, a legnevezetesebbek, amelyeket Bickell, Ley és Grimme H. tettek, de sikertelenül. A héber költői művek a prózaiaktól a parallelizmus által különböznek, amely alatt a gondolatok párhuzamos kifejezése értendő. Megtaláljuk ezenkivül néha a strófákra való felosztást, amelyet néha külsőleg a refrain jelöl meg. Müller D. H. a próféták minden beszédeiben strófikus beosztást keresett, de elméletét a legtöbb tudós visszautasította. Nevezetes a strófáknak az az alakja, amellyel az elegikus költeményekben (kînâ) találkozunk. Ilyen strófákban van irva a Siralmak könyve, de találhatók a szentirásban egyebütt is.

A bibliai korszakot követő Zs. tartalmaz nagyobbrészt vallásos tárgyu, kivált a bibliai irodalomból kiinduló műveket, de felkarolja az emberi tudás csaknem minden egyéb ágát is. Könnyebb áttekintés kedvéért négy szakaszra osztjuk történetét, mely szakaszok mindegyike több történelmi korszakra terjed ki és különféle irányokat tüntet fel.

Első szakasz (ó-kor)

Ezrától egész a talmud befejezéséig (Kr. e. 444-től a Kr. u. V. század végéig). Ezen korszak irodalmi tevékenysége majdnem kizárólag a bibliához fűződik s a zsidóság fejlődését mutatja, amint Mózes törvényét és a próféták tanításait értelmezi és tovább vezeti. A babiloniai fogságból való visszatérés óta szokásossá vált nyilvános tórafelolvasás, melyet Ezra kezdeményezett és melynek alkalmával a felolvasott szakaszt a zsidók akkori népnyelvére, az arameusra fordították, tartalmát pedig értelmezték, alapját vetette az idővel nagy birodalommá fejlődő targumnak és midrásnak. Az előbbi által a nép könyve lett a biblia, az utóbbi által irányadó és zsinórmérték a vallásos és etikai életben. Az Ezra utáni korszak folytatta a szentirási könyvek gyüjtését és a kánon meghatározását, megállapította a legfőbb imádságok szövegét, körülirta a bibliai törvények gyakorlati alkalmazását s azokat újabb rendszabályok és intézmények által megerősítette és tovább vezet. Ezen nagy harmadfél százados munkát (Kr. e. 444-196.) a «nagy zsinat embereinek» (ánsekneszet hágeldólá) szokták tulajdonítani, kik közül azonban csak néhányat ismerünk közelebbről. A zsidó állam újra felélődése második korszakában a szinedrium, mint legfőbb állami, törvényszéki és vallásos forum, kivált elnökei által, irányt adott a törvény és a hagyomány fejtegetésének, mely két irányban haladva (Halakha és Haggada, l. o.), az apokrif könyvek néhány könyve által kibővítette régibb irodalmat mindinkább kiszélesítette a vallásos gyakorlatra, erkölcstanra s az akkori általános tudományos felfogásokra vonatkozó új elemekkel. A tudósoknak nyelve, mely eleinte a héber volt, lassanként elveszti régi tisztaságát, mi már Kóhelet és Eszter könyve aramos szóalakjaiban és szófűzéseiben észlelhető és lassankint átalakult az újhéber vagy rabbinikai nyelvre már régebben az aram volt, mig a Nagy Sándor utáni korszakban a görög nyelv kezd uralkodni, mely kivált az egyiptomi zsidók közt nagyobb irodalmi műveket hoz létre. (V. ö. Strack és Siegfried, Lehrbuch d. neuhebr. Sprache, Karlsruhe 1884; Geiger Lehr- u. Leseb. z. Sprache d. Misnah, Borozsló 1845). Ez az u. n. alexandriniai irodalom, részben költői formákban ismerteti, dicsőíti, védelmezi vagy bölcsészetileg megokolja a zsidóság tanait és multját. Legnevezetesebb terméke a bibliának görög fordítása, a Septuaginta, mely az apokrifákat is felkarolja, és miután eredetjük többnyire elveszett, számunkra fentartotta. Aristobulos bölcsészeti szempontokból indulva, a Törvény magyarázatát irta Philometor király számára (Kr. e. 181-146.); Eupolemos, Artapan, Demetrios, Aristaeos és Malchos zsidó hagyományokat és görög mitologiát olvasztottak egybe műveikben. Ezekiel irta az Egyiptomi kivonulás címü szomorujátékot; Philo a Jeruzsálem c. hőskölteményt; Kyrenei Jázon pedig a Makkabeusok harcait (öt könyvben), mely munkának kivonata az u. n. Makkabeusok II. könyve. Ezen Kr. 2. III. egész Kr. u. II. sz.-ig terjedő irodalomnak csak kisebb-nagyobb töredékei maradtak ránk, mig legkiválóbb képviselői, Philo és Josephus apologetikai, bölcsészeti és történelmi munkái jobbára ránk jutottak. (Ezen irodalomról v. ö. Fraudenthal, Hellenistische Studien, I. és II. [Boroszló 1875-86] és Siegfired, Der jüd. Hellenismus, a Hilgenfeld-féle Zeitschrift für Wissenschaftl. Theol. [Lipcse 1875, 4. füz.]).

A zsidó állam bukásával (Kr. e. 70.) a zsidóság szellemi életének vezetése a rabbi Jokhánán ben-Zakkái által Jamniában (Jabné) alapított iskolára szállt, mely lemondva az állami és nemzeti aspirációkról, tisztán vallási és erkölcsi téren látta a zsidóság hivatását. A még mindig szóbelileg tárgyalt hagyomány és egyéb vallási tan, kivált Hillel és tanítványai által rövid, szabatos tételekbe foglaltatott, melyeket misnának, a tanítókat pedig, kik ezeket kidolgozták és tovább adták, tannaitáknak (tánnáim) nevezték. R. Jokhánán ben-Zakkái és tanítványai munkáját, mint a jamniai főiskola vezetője, utódja Gamaliel folytatta, ki az imarendet és a naptárt megállapította és ugy látszik, befolyással volt Aquilának görög bibliafordítására. A tannaiták hosszu sorát nemzedékek szerint szokták csoportosítani; összesen mintegy 200-nak a neve maradt ránk. Köztük a legnevezetesebb Akiba, ki a hagyomány tanait világosan és szabatosan fogalmazta és valószinüleg csak saját használatára, fel is jegyezte; gyüjteménye, mely mint a Rabbi Akiba Misnája (Misná di rabbi Akiba), hirneves volt, alapjául szolgált a misna végleges gyüjteményének. Jismáel, ki a szentirás értelmezésére Hillel által felállított szabályokat 13-ra kiegészítette, alapját vetett meg a Mózes II. könyvéhez irt Mechilta c. midrásnak (kiadta egyebek közt Friedmann M., Bécs 1870). Jóda ben-Ilai iskolájából került ki a Mózes III. könyvéhez irt Szifra c. halakhai midrás (kiadta Weisz J. H. 1862). Simon ben-Jokhái, kinek nevéhez később a kabbalista irodalom fő munkájának, a Zóhárnak keletkezését fűzték, a Mózes IV. és V. könyvére vonatkozó Szifrához szolgáltatta az alapot (kiadta Friedmann, u. o. 1864). Jószé ben-Jócer a Szédes-Ólám c. krónikának (kiadta Ginzburg, Varsó 1894) és Kahana a nevét viselő Peszikta (kiadta Buber, Lyck 1868) állítólagos szerzője. Az élő szóval tanított, csak itt-ott magánjegyzetekben letett hagyományos tanokat Júdy ha-Nászi végleg rendezte és irásba foglalta (körülbelül Kr. u. 200.). Az ő műve a misna fölöslegessé tette és a használatból kiszorította a többi hasonló irányu gyüjteményeket (ilyenek: Toszifa = hozzáadás, kiadta Zuckermandel M. S., Pasewalk 1880, és Barátja = külső misná) és ezentúl föltétlen mértékadóvá vált. A misna, mely sok esetben a különböző véleményeket egymás mellé állítja a nélkül, hogy döntene és a forrást vagy a megokolást elhallgatja, csakhamar maga is szorult magyarázatra, mi épp ugy szolgáltatott alkalmat nézeteltérésekre, mint az idők folytán keletkezett ugy Palesztinában, mint a babiloni főiskolákban a Gemárá anyaga, melynek megteremtői ámoráimnak (beszélők, előadók) neveztetnek. A gemárá a misnához, illetve annak egyes pontjaihoz csatolva, alkotja a talmud nevü két rendbeli gyüjteményt, melyek közül kivált a babiloniai a rabbinikai zsidóság tudományos hitéletének fő forrása lett. A talmud és korának haggadájára nézve v. ö. Wünsch A., Der babyl. Talmud in seinen hagadischen Bestandtheilen (lipcse 1886-89) és Bacher V., Die Agada d. palestin. Amoráim (2 köt., Strassburg 1892-96). A talmud befejezése után működő iskolafők és egyéb babiloniai tudósok, a szaboráim (véleményezők), már föltétlen tekintéllyel ruházzák fel a talmudot, határozatait többé meg nem változtatják, hanem csak fejtegetik és alkalmazzák és csak itt-ott bővítik ki apróbb toldalékokkal. Ezenkivül keletkeznek még már csekély tekintéllyel biró halakhai és haggadai gyüjtemények; az imarend végleges megállapításának és kibővítésének munkája még mindig tiszta héber prózában tovább folyik, létrejő a maszóra alapja. V. ö. Blau Lajos, Masonetische Untersuchungen (Strassburg 1891) s a csirájában már régebben létező titoktan (Kabbala) irodalmi munkákban jut kifejezésre, igy a többször kiadott Pirke di-Rabbi Eliezerben, valamint Ábrahám pátriárkának tulajdonított, de csak a VII. és VIII. sz. között keletkezett Széfer-Jecirában (teremtés könyve).

Második korszak (VIII-XV. sz.).

A talmud lezárása után a babiloniai főiskolák (Szurában és Pumbaditában) a zsidó szellemi élet gyúpontjai. Az élükön álló gáonok (Szaádja, kinek arab bibliafordítása és Emunót-vedéót [hit és bölcselkedés] c. vallásbölcsészeti könyve ránk maradt, Serira, kinek hires körlevele a gáonok történetének fő forrása, ennek fiai Hai, Sámuel ben-Khofni stb.) a VIII-XI. sz.-ig a zsidóság elismert tekintélyei, kiket messze földről megkerestek, hogy vallás dolgában, vagy tudományos kérdésekben döntsenek (döntvények több rendbeli nagybecsü gyüjteményekben jutottak ránk, egyebek közt Castel D., Berlin 1848 és Harkavy A., u. o. 1887, kiadásaiban). A gáonok korába esik a midrás-irodalom virágzása is. Ekkor szerkesztették a Midrás rabboth c. gyüjteményt, mely a talmudkori tekintélyek szétszórt megjegyzései tartalmazza a pentateuchoszhoz, valamint az öt tekercshez (németre ford. Wünsch A., Bibl. Rabbinica, Lipcse 1881-85), a Tankhumá (kiadta Buber S., Vilna 1885), a Lekach-tób (kiadta Buber, u. o. 1880) címü nagyobb és számos apróbb midrás-gyüjeményeket (v. ö. Jellinek A., Béthá-midrás, Lipcse 1853-57 és Bécs 1873-77 és Horowitz Ch., M. m. Frankfur 1881). Ugyancsak a gáonok idejében a sziddur egyes imarészeibe, az ünnepekre és bizonyos alkalmakra költői részeket (piutim) ékeltek, melyeket eleinte költői (pájtánok) Eleázár ben-Kálir (Káliri) és Jósze ben-Jósze (800 körül). Az ez idő körül keletkezett karaiták, kik a hagyomány mellőzésével a szentirás szószerinti értelmét ismerték el vallásos életük egyedüli zsinórmértékéül, a bibliamagyarázatuak új, tisztán grammatikai és értelmi módszerét kezdik megalapítani, mely a köztük és a rabbanita zsidók közti sűrü és heves hitvitákban az utóbbiakat is a héber grammatika és a bölcsészet terére vezeti (a karaiták irodalmáról v. ö. Pinszker S., Likúté kádmónijot [héb.], Bécs 1860); Fürst Gy., Jak. Triglands, Abhandlung über d. Sekte d. Karäer, aus d. Latein. ins Deutsche übersetzt, az Orient c. folyóirat 1843. évf. és Geschichte d. Karäerthums, Lipcse 1862-69; Frankl P. F., Karäische Studien, Boroszló 1876 és Geiger A., Wissenschaftl. Zeitschr. für jüd. Theologie II. 93-125. old., III. 441). A karaita hitszakadásnál sokkal behatóbb következményekkel járt az iszlám terjedése, mely új irányt és lendületet adott a zsidó szellemi életnek. A zsidó tudomány, mely már régebben Kis-Ázsián, Görög- és Olaszországon át egész Francia- s Németországig (Mainz) hatolt, most kiveszi a maga részét az arabok közt feléledt tudományos törekvésekben és az iszlám nyomán Babiloniából s Irákból előnyomul Észak-Afrikába (Egyiptom, Kyrene, Fez), átkel Spanyol- és Dél-Franciaországba, azután ismét keletnek fordulva, hatalmasan terjed Olasz- és Németországban. A Kyrenében (Kairuán) mint fejedelmi testorvos élő Izraéli Izsák (megh. 940.) hirneves volt a gyógyászat, bölcsészet és héber nyelvészet terén; arab nyelven irt munkái közül hét orvosi műve latin fordításban jelent meg (Opera Issaci, Lyon 1515). Khánáel ben-Kusiel ugyancsak Kairuánban a talmud egyes részeihez, valamint Mózes öt könyvéhez irt gyakran idézett, nagy tekintélyben álló magyarázatokat. Dunás ben-Támim (Abuzánál), Izraéli tanítványa, orvostani, csillagászati és matematikai dolgozatokon kivül héber grammatikát irt és magyarázatot irt Niszim ben-Jákob, szintén kairuáni iskolafő, kinek a talmudhoz kulcsot köszönünk (Mafteákh, részben kiadta Goldenthal, Bécs 1847), a rituálére és a magánjogra vonatkozó könyvet (Megilát-szetárim) és egyebek közt állítólag egy csodatörténeteket tartalmazó gyüjteményt is. Juda ibn-Korájs (900 körül, Tahratban, Marokkó) a héber nyelvtudományba bevezette a hébernek rokon (arab és kald) nyelvekkel való összehasonlítást.

Miután az arabok meghódították Spanyolországot, a zsidóság szellemi élete és vele irodalma új virágzásnak indult a pirenei félszigeten. Khászdái ben-Izsák (Ibn Sáprút). III. Abdurráhmán és Alhákim kalifáknak testorvosa és bizalmas tanácsadója Cordovában (940;970) a tudomány és költészet lelkesült fejlesztője és pártolója volt hitsorsosai közt. Ő maga is egy görög barát segítségével arab nyelvre fordította le Dioskorides orvostani művét és irta a kazár királyhoz intézett hires levelét, melyben a kazárok zsidó vallásra téréséről tudakozódik (a héber levélnek és a kazár fejedelem szintén héber válaszoló levelének magyar fordítását v. ö. Kohn S., Héber kutforrások, Budapest 1881, 10-43. old.). Az általa Cordovába hivott Menakhem ben-Saruk irta az első héber szótárt (Makhberet, kiadta Filipowski, London 1854). A szintén Khászdái által Cordovába hivott Dunas ben-Labrat az arab metrikát alkalmazta a héber nyelvre; a közte és Menákhem közt keletkezett és tanítványaik által folytatott vita (v. ö. Liber responsionum, kiadta Sttern S. G., Bécs 1870) nagyot lendített a héber nyelvtudomány fejlődésén. Ibn-Abitur József irt zsinagógai költeményeket és Alhakm kalifa számára a misnát arabra lefordította. A XI. sz.-ban Hajjug Jóda, mint a héber grammatika igazi megalapítója, felfedezi, hogy minden héber szógyökér három mássalhangzóból áll (munkáit kiadta Nutt J. angol fordítással. London 1870). Mértékadó nyelvtani tanulmányokat közölt Ibn-Dsanach Jóna (Abulvalid Merván) előbb Cordovában, később Zaragozában (995-1050). (Szótárát Ibn-Tibbon héber fordításában kiadta Bacher V., Berlin 1896., kisebb iratait Derenbourg H., Páris 1880, l. Bacher W., Abulvalid Merván élete és munkái, Budapest 1885).

Khászdái még egy magasrangu pártolója akadt a Zs.-nak Sámuel Hánnágid (Ibn-Nagdila, szül. Cordovában 953), Ibn-Habus, granadai khalifa és ennek utódja (1027 óta) nagyvezírjének személyében, ki maga is irt héber költeményeket a bibliai zsoltárok, példabeszédek és Kóhelet mintájára (Ben Tehillim, Ben Misle és Ben Kohelet cím alatt); tőle származik a Talmud-kiadványokban található módszeres Bevezetés, melynek első része, a történeti bevezetés, elveszett. Mint költő és bölcsész felülmulja lángeszü kortársa, Salamon ibn-Gabirol (megh. 1070.), ki eddig ismeretlen formákat használ, beleviszi a bölcsészeti (új plátói) elemet a költészetbe és tágítja terét, amennyiben a világi érzelmeket is megénekli. (Költeményeit Siré Selomo címen kiadta: L. Dukes, Hannover 1858). Arabul irt bölcsészeti munkája: Mekor Chájim (Az élet forrása) elveszett és csak latin fordítása (Fons vitae) maradt ránk oly időből, midőn a szerzőt nem ismerték, keresztény egyházirónak vélték és nevét Abi-Cebrol-nak, illetve Avicebron-, Avicenná-nak irták. Rövid erkölcs- és illemtani tételeke tartalmazó könyvét: Mibkhár há-peninim (Péchi Simon [kézirat] és Pollák Kaim, Válogatott gyöngyök, Budapest 1686.) magyar fordításban is birjuk. Kortársa Bachja ibn Pakuda zaragozai rabbi (1040) arab nyelven irt egy erkölcs-bölcsészeti munkát, mely héber fordításban (Chóbot halebábót, szivbeli kötelességek) a legnépszerübb zsidó erkölcsképző olvasmánnyá lett; lefordítatott spanyolra és ujabban háromszor (Fürstenthal, Sern és Baumgarten által) németre. Jellemző a spanyol virágzási korra, hogy benne a héber nyelvészeti (felemlítendő egyebek közt még Ibn-Dsikatilla Mózes és Ibn-Balaam Jehúda), a költői és bölcsészeti irodalom jut túlsúlyra, bár a talmud-irodalmi munkásság sem szünetelt. E éren kiválik öt Izsák nevü férfiu: Izsák ben-Bárukh Albalia Granadában (megh. 1094.), a szevillai király udvari csillagásza és birodalmának főrabbija; Izsák ben-Jehúda Ibn Giát (megh. 1089), az akkoriban virágzó lucenai község rabbija, ki zsinagógai költeményeket és egy Háláchot (vallásos szabványok) c. munkát hagyott hátra; Izsák ben Róben Barcelonából, ki mint fordító és talmud-kommenátor jeleskedett; Izsák ben Mózes Ibn-Sakni, ki Babilóniában, mint a pumbaditai főiskola elnöke (gáon) fejezte be életét. Mindezeknél jelentékenyebb Izsák ben-jókob Alfaszi (Fezből) (megh. 1133), kinek Halachot c. talmudi kompendiuma, szerzője nevén (Alfaszi, vagy Rif) döntő tekintéllyel birt a későbbi korokban is. A költészetben Gabirolt követte a vándoréletet viselt Ibn-Ezra Mózes (megh. 1139.), ki Arugasz há-bószem c. vallásbölcsészeti és jobbára világi költeményeket tartalmazó Tarsis c. gyüjteményen kivül (kiadta Günzburg D., Berlin 1886) még 200-nál több zsinagógai költeményt irt, melyek részben a zsidó liturgiába felvétettek. A zsidó költészet-történetben a legkiválóbb hely Juda Halévit illeti (1140), ki a zsidó néplélek ihlett dalnoka. legeredetibb alakja a spanyol virágzási kornak ibn-Ezra Ábrahám (Ábn-Ezra), ki korának műveltségi szinvonalán állva, mint bölcsész, héber nyelvész, bibliamagyarázó és matematikus egyaránt jelentékeny. A szentiráshoz irt kommentárai grammatikai ismeret dolgában népserüsítették a spanyol nyelvbuvárok elméleteit, és kritikai önállóság és mélyrelátás dolgában páratlanul állanak. Vallásos költeményeiben szakít a piutok nyelvének uj alakjaival és képtelenségeivel, melyek ellen egyéb munkáiban is élesen kikel. V. ö. Rosin, Reime und Gedichte des A. i. E. Boroszló 1885. Jellemzik minden munkáját a rejtvényszerü éleselméjü megjegyzések, melyek néhol arra szolgálnak, hogy merész kritikai megjegyzéseit a nagy közönség előtt leplezzék.

A spanyol tudósok buzgalma felkarolja a történelmet és földrajzot is. Ábrahám ben Davis (Ibn-Daud, rövidítve Rábed megh. 1180), az Emuna ráma (magasztos hit) c. hires vallásbölcsészeti műnek szerzője, a Szefer (Szeder) ha-Kábbálá (a hagyomány sorrendje) c. művében a hagyomány, illetve a vallási tudomány történetét irja meg a maga koráig. Saját korának viszonyait tüneti fel a sokat utazott Tudelai Benjamin. A spanyol és portugáli zsidók a földrajz s az akkori felfedezési utazások körül szerzett érdemeiről, l. Kayserling M., Monatschr. f. Fesch. u. Wissenschaft d. Judenthums VII. 433-46 old. és Cristoph Columbus sat. (Berlin 1894). A Zs.-nak legünnepeltebb alakja: Mózes ben Maimun (Maimonidesz, 1135-1204), ki ugy a talmudi törvények kodifikációja, mint bölcsészeti felfogása és megokolása által szerzett hirnevet. Munkái rendkivül tekintélyre tettek szert és csakhamar elterjedtek az egész zsidóságban, melyre nézve korszakot alkottak. Halála után azonban annál hevesebben támadták meg merész, uj bölcsészeti nézeteit és döntéseit. Munkái közül nagy irodalmi harc keletkezik, mely először a Provenceban üt ki és több mint egy századig huzódva, egész irodalmat teremtett. (Az e vita körül folyt levelezést kiadta Bril J., Páris 1871). Maimuni kortársai: Jonathan Hakóhén, Zerachja Halévi Lunel-ben, az utóbbi a Máor c. talmudi munkának szerzője; ugyane korban él a Tibbon-ok családja, melynek tagjai mint zsidó-arab munkák héber fordítói, kiváló szolgálatokat tettek a tudománynak, Abraham ben Náthán a Manhig c. mű szerzője, mely a ritusokat foglalja össze, Izsak ben Abba Mári, az Ittur c. talmudjogi mű szerzője.

A szentirás-magyarázat terén e korban kiváló érdemeket szerzett a Kimchi család, melynek feje József ben Izsák K. Spanyolországból a Provencebe kivándorolt és mint bibliamagyarázó, fordító és zsinagógai költő működött. Mózes és Dávid nevü fiai közül az utóbbi (megh. 1132 után; nevének kezdő betüi szerint: Redák) kivált a szentiráshoz irt kommentárai által, melyek nemcsak zsidó körökben váltak népszerüvé, hanem kiinduló pontul szolgálnak a későbbi keresztény bibliamagyarázóknak is. Nevezetes Michlol c. héber grammatikája, valamint héber szótára Sorásim (gyökök). Még agg korában mint Maimonides irányának híve lépett fel, úgy mint után Ábrahám ben Khiszdái a Ben hámelek ve-hánázir költője (Prinz und Dervisch c. a. németre fordította Meisel W. A., Pest 1860). E vitában mint közvetítő lép fel egy másik szentirás-magyarázó Mózes ben Nachman (Ramban szül. 1195 kör.), ki mint orvos, bölcsész, költő, irásmagyarázó, talmudtudás szerzett hirnevet. Móz. öt könyvéhez irt, különben világos magyarázata számos kabbalisztikai elemet vett fel és még most is közkézen forog, ugy mint a talmud több részéhez irt magyarázata. Milkhámot Adonáj (Isten harcai) c. polemikus munkában védelmére kelt Alfászinak Zerachja Halévi támadásai ellenében. Királyi meghagyására egy nagyobbszabásu nyilvános hitvitában is vett részt, melyben a zsidó vallást négy napon át védelmezte Pabló Christiani dominikánus támadásai ellen Barcellonában 1263-ban (Disputációját kiadta: Steinschneider, Berlin 1860; nagy, állítólag az aragoniai király alatt tartott prédikációját Ad. Jellinek, Bécs 1872). Nyomdokaiban haladt kiváló tanítványa Salamon ben Aderet (rövidítve Rásbá) barcelonai rabbi (1235-1310) a Tórát há-bájit c. rituális munka, valamint a talmud több részéhez irt halakhai és haggadai értekezések szerzője, ki szintén mint a zsidóság védője lépett fel. A minden oldalról hozzá intézett vallásos kérdésekre kibocsájtott döntvényei közül vagy 6000 maradt reánk, melynek fele még kiadatlan. (V. ö. Perles J., Rabbi S. b. A., Seine Leben u. seine Schriften, Boroszló 1863). Ugyancsak a Maimuni harcban vesz részt Abraham ben Khiszdáj is, a Ben Mámmelech vehanázir (Prinz u. Derwisch c. a. kiadta Meisel A., Pest 1860) szatirikus mű szerzője, ki korának viszonyait metsző gúnnyal illeti és jelesebb iróit ismerteti. Ide tartoznak még Jakob Anatoli a Malmád hátálmidim szerzője Provenceben, az orvos és bölcsész Jókob ben Máchir (keresztény körökben Don Profiat, 1245-1312), a talmud- és bibliamagyarázó Menakhem ben Jákob Meiri (Vidal Salamon), Levi ben Abraham Villafranceban, a hitbuzgó Semtőb ben József Falaquera, Abba Mári ben Mósé (Don Astruc de Lunel) Montpellierben, ki a Minchát kenáot címü művében a maga és kortársai Selómó ben Aderethez és Áserihez intézett vitairatait gyüjtötte össze; a vita a Maimonidesz előidézte filozófiai kutatás megengedhetősége vagy eltiltása körül forog s benne döntő szerepe jutott a Németországból bevándorolt R. Ásér ben Jekhiél (Rós, 1250-1327) toledói rabbinak, az Áséri c. talmudi kompendium szerzőjének. A világi tudományokat gyülölő férfiu pártját fogta a hagyományt védőknek és unszolására Salamon ben Aderet (1305) Barcellonában kimondta az átkot azokra, kik 25 éves koruk előtt bölcsészeti munkákat olvasnak. Ezt követte a Makhiri vezetése alatt álló ellenpárt ellen-átka Montpellierben midazokra, kik gyermekeiket a tudománytól visszatartják. Részt vett e harcban Jedaja Penini Bezi?resből, a Bechinat Ólám (világ megvizsgálása) c. erkölcstani könyvnek szerzője, ki a tudomány védelmében körlevelet intézett Aderethez. Kiváló irók még e korban: Esztori hápárchi, a Káftor vaferákh (Bimbó és rügy) c. Palesztinára vonatkozó érdekes mű szerzője (1306 kör.); Áhron há-kóhen Lunel-ben, az Orchót Chajim (élet ösvényei) c. rituális mű irója; ennek kivonata: Kól-bó (mindent felölelő) általános elismerést vívott ki; Jicchák Aboáb aggada-gyüjteményt állított össze Menórat hamáór (a világító lámpa) cím alatt, mely több nyelvre lefordítva, min erkölcstani olvasmány ma is népszerü. A toledói Ásér fia, Jákob a pentateuchoszhoz irt kommentárt, a talmudi törvényeket pedig ujból kodifikálta (1340 kör.) Árbá Turim (négy sor) vagy röviden Tur címü munkájában.

Ennek négy része: Órach Chájim (az élet útja) rituális törvények, Jóré Deá (ismeretre tanít) főleg étkezési törvények, Eben-Haézer (segítség köve) házasság törvényszék és Khósen hamispát (az itélet mellvértje) a jogszolgáltatási törvények. (Az utóbbi részből Őchy Simon a 7. fejezetet magyarra fordította, megvan kéziratban. V. ö. Kohn S., A szombatosok, Budapest 1889, 283. old.). Ezen beosztás és elnevezés szokásossá vált a későbbi kódex- és responzum-irodalomban is. Lévi b. Gersóm (Rálbág, megh. 1340 után) Milkhámot Adonáj (az úr harcai) címü művében a tudomány védelmére kel; irt még terjedelmes kommentárt is a szentiráshoz, valamint értekezletet az asztronomiáról, melyet VI. Clemens pápa latinra fordíttatott. Dávid Abudárhám Sevillában (1340 körül) a nevét viselő könyvében az imádságokat és rituálékat ismerteti. R. Niszim ben Reubén (Rán) Geronában hires kommentárt irt Alfaszi kompendiumához és a Talmud egyes traktátusaihoz. Ennek tanítványa Jicchák ben Séset (Ribás) zaragozai rabbi (megh. 1406.) responzumairól ismeretes.

A bölcsészeti felfogás utat tört magának a szentirásmagyarázatokba is, különösen az apologetikus iratokban. Móse hakóhen de Tordesillas az 1375-iki avilai disputációját tárgyalja Ézer Emuna (hittámogatás) c. művében, hasonlókép Semtób b. Sáprut a Pampelonában Pedro bibornokkal (a későbbi X. Benedek pápával) folytatott hitvitáját Eben bóchán (vizsgáló kő) c. apologiájában. Ilyen apologetikus munkák elősegítették a zsidó vallás rendszeres összefoglalását, aminőt Menáchem ibn Zerách Cédá láderech (Útravaló) című kompendiuma és Khászdái Kreszkasz Ór Adonáj (Isten világossága) c. vallástani munkája, mely Spinozára is gyakorolt hatást. Észak-Afrikában ez időtájt a Durán-család fejt ki apologiai irodalmi tevékenységet. Simon ben Cemách Durán (megh. 1444.) algériai rabbi responzumairól és a Mágén Ábot c. vallásbölcsészeti munkájáról, templomi énekeiről és a kereszténység és iszlám elleni hitvitáiról ismeretes. Fia Salamo Durán (megh. 1467.), valamint ennek fiai és unokája Salamon a talmudtudományban váltak ki. Prófiat Durán (Efódi) szintén folytatott hitvitákat. A tortosai disputáción (1443-1414) a zsidóságot don Vidal Benveniste orvos és költő, Mátitjá Jichári, Todrósz ibn Jáchjá és Jószéf Albo az Ikkharim (Alaptételek) címü vallásbölcsészeti mű hires szerzője képviselték.

A politikai elnyomás alatt a kedélyeket a miszticizmus és ez a kabbalisztikus irodalom talaját termékenyítette meg. Ezen misztikus irány már Bakhja ben-Áser bibliaexegezisében mutatkozik s érvényre jut kivált Todrosz ben Jószef ha-Lévi (Abuladia) által (megh. 1304 után), kinek tekintélyes életállása és talmudtudománya nagy súlyt kölcsönöztek a kabbala terjesztésére kifejtett tevékenységének, melynek Ozár há-Kábod (A dicsőség kincse) c. könyve köszöni eredettét. Nyomdokait követték Jicchak ibn Latif (1290 körül), Ábrahám ben Sámuel Abuláfia (szül. 1240.), ennek tanítványa, a rajongó Jószéf Dsikatilja (1300) és Móse de Leon (1250-1300), számos apróbb misztikusirat szerzője, kiben a Zóhar (fény, l. o.) c. Jokhánán ben Zákkainak tulajdonított kabbalisztikus fő munka szerzőjét gyanítják. A pirenei félszigeten még az 1492-iki nagy üldözé alatt is él a Zs. egy kiváló alakja, Don Jicchák Abrabánel (Abravanel, szül. Lisszabonban 1437., megh. Velencében 1509.), egy ideig V. Alfonso portugáliai király bizalmas embere, ki a zsidók kiűzetése után Olaszországba költözött és kinek kivált bibliakommentárja nevezetes. Kortársai Spanyolországban több kiváló talmudtudós mellett: a vallásbölcsész Ábrahám Bibago (1446-89), Jicchák Aráma, az Akédat Jicchák c. homiliaszeerü tórakommentár szerzője. Portugáliában: a matematikus és csillagász Ábrahám Zacuto, a Juchászin c. becse krónika szerzője (kritikai kiadása: Filipowski H., London 1857); Ábrahám Sába (a Zeror hámor szerzője), a bibliakommentátor Tanchum ben Jószéf és mások. Olaszországban már 930. működik Sabbatai Donnolo, aki mint orvos, botanikus és csillagász egyaránt kivált és kommentárt irt a Szefer Jecirához. Mesullám b. Kalonymos Luccában mint talmudtudós és templomi énekköltő tünik ki, Rómában Náthán ben Jekhiél (110), Áruch c. nagybecsü talmudi lexikont irt (utolsó, számos hozzáadásokkal kibővített kiadását Árukh hásálem cím alatt eszközölte Kohut Sándor, Bécs 1878). Salernóban élt Salomo Parchon (1160), a hires bibliai szótáriró és grammatikus; Farragut orvos (1297) arab munkákat fordított latinra Anjou Károly számára; Kalonymos ben Kalonymos (1300) Anjou Róbert számára irt. Immanuel ben Selómó (Rómi), Dante barátja (1320), Mekhaberot cím alatt szellemes héber makamákat irt, melyeknek utolsó szakasza: Pokol s Éden, a Divina Commoedia utánzata, aminőt Rieto Mózes (Rómában, szül. 1388.) is megkisérelt (Mikdás meát); Jesája di Tráni és hasonnevü unokája, kik a talmudtudományok körét kibővítették; Menachem Rekánáte a Zóhárt tanulmányozta; Jekhiel ben Jekutél egy erkölcstant irt; Farisszol Ábrahám földrajzi munkát (Iggeret Orchót Ólám); Juda ben Jechiel Leoni mantovai orvos egy héber grammatikát és bibliai retorikát (Nofet Cúfim); ellenfelének Kolon Józsefnek (Máhárik, megh. 1480.) döntvényei nevezetesek, épp ugy a Bertinoto név alatt ismeretes misna-kommentár, melyet ennek tanítványa Obádja de Bertinoro (megh. 1510.) irt. Jicchák Náthán héber konkordanciát szerkesztett, Landan Jakab pedig az Agur címü talmudi kódexet Nápolyban. Jóda Menz padovai rabbi az ottani egyetemen tanította a bölcsészetet s ugy mint fia Ábrahám, talmudi tekintélynek volt elismerve (döntvényei többször kinyomtatták). Ennek kortársa Elia del Medigo (Elia Cretensis) a Bekhinát há-dász (a vallás megvizsgálása) vallásbölcsészeti munka szerzője, Pico di Mirandola barátja és tanítója, nyilvános bölcsészeti előadásokat tartott. 1475 óta Olaszország több városában, nevezetesen: Soncinóban, Casale Maggiore, Bologna, Brescia, Ferrara, Mantova, Nápoly, Bariban és más helyütt találunk héber nyomdákat. Több olasz zsidó mint orvos vált ki, egyebek közt Elija de Sabbato és Mózes de Luboga mint VII. Ince, Bonet de Lates mint VI. Sándor és X. Leo s Cárfáti Simon mint II. Gyula pápák orvosai.

Francia- és Németországban, hol a zsidók szellemi élete már a sűrü érintkezés folytán egymás befolyásolva, meglehetős párhuzamosan haladt, a Zs. sokkal inkább megmaradt a régi hagyomány medrében és leginkább szentírás- talmudmagyarázatot ölel fel. Első nagyobb tekintély volt itt Gerson ben Júda előbb Metzben, később Manizban, a «száműzöttség világossága» (meór-há-góla), ki a talmudhoz kommentárt, zsinagógai énekeket (szelikhot) és döntvényeket irt és a wormsi rabbigyülésen elfogadott rendszabályaival (tekánot) az egész európai zsidóság által elfogadott üdvös újításokat hoz be (igy p. végleg eltiltja a többnejüséget, a nőnek beleegyezése nélküli elválasztását, a mások levelének felbontását stb.). Testvére Máchir talmudi szótáron fáradozott. Gerson halála évében (1040) Troyesban (Champagne) született a zsidó teologia tudomány egyik legkiválóbb alakja, Salamon ben Jicchák. Kortársai közül kiemelendők: Eleizer hággádól, a bibliamagyarázók, Simon és Jószéf Kárá, Menachem ben Chelbo; David ben Mesullám, Kalonymos ben Judá, Sámuel ben Judá és bonni Efraim zsinagógai költők (pájtánok), kik korunk történelmi eseményeit, a keresztes hadjáratok borzalmas zsidóüldözéseit is ecsetelik. Rási talmudmagyarázata oly népszerüvé lett, hogy az iskolákban is rendesen tőle indultak ki és a több mint kétszáz éven át folytatott értelmezését és kiegészítését a «toszafót»-ban (toldalék) gyüjtötték össze. Ezek művelői (a toszaisták) között különös megemlítést érdemelnek: Jóda ben Náthán és Meir ben Sámuel (Rameru ben), Rási vejei és az utóbbinak fiai: Sámuel (Rásbám), ki a német-francia iskola legkiválóbb képviselője a szentirásmagyarázat terén (a tórához irt kommentárát kiadta Rosin D., Boroszló 1881), valamint Jákób (Rabbenu Tám). Felemlítendők még: a termékeny zsinagógai költő Eliezer ben Náthán (Ráben) Mainzban (1140); Jicchák házáken (Ri), Jisshák hálábán Prágában, Eliezer Metzben, Simson ben Ábrahám Sensban. Az utóbbitól egy tószafot-gyüjteménybe bekebeleztetett; Eleizer ben Jóel hálévi (Rábia), Móse ben Jákób (Coucyból 1236 táján), a «Szefer Micvot gádol», rövidíte Szmag c. kódex (első részét: A szentséges törvények 365 tiltó parancsolatai, magyar fordításban tartalmazza Péchy Simon egyik kézirata) szerzője, Eliezer Tuchból stb. A szentirásmagyarázat terén a Rásbám mellett kiválnak: Tobia ben Eliezer, Jószéf Bechor Sór (Tóra-kommentárát kiadta: Ad. Jellinek, Lipcse 1856); Chizkijah ben Mánóach, Jicchák hálévi stb. Jóda há-Chászid (1200 táján) gyakran misztikus szinezetü erkölcstani előadásait, tán feljegyzései nyomán, tanítványai összeállították a Jámborok könyvében (Széfer Khaszidim, kritikai kiadását közölte Berliner A., Berlin 1891). Az 1242-iki évben Párisban 24 kocsi talmudpéldányt elégettek és üldözőbe vettek a zsidó irodalmat, melynek azonban még mindig akadnak művelői. Németországban 1223. Mainzban nagy rabbigyülést tartanak e kor rabbijai, kik közül legkiválóbb Rothenburgi Méir (döntvényeinek kritikai kiadását eszközölte a budapesti rabbiszeminárium tanára Bloch Mózes, Berlin 1891). Melléje sorozhatjuk tanítványát Mordkhai ben Hillelt, kinek talmudi kompendiumát röviden Mordkhai-nak nevezik (v. ö. Kohn S., M. b. H. sein Leben und seine Schriften, Boroszló 1878); Abigdor há-Kóhent Bécsben; a bécsi Izsák (Or-Zerúa c. könyvéből kivonatot is készítettek) és fiát Chájim, Klausner Ábrahám bécsi és Selómo ben Jakab és Mehara bécsújhelyi rabbit. Az utóbbi háromnak tanítványa nagyszombati Ájzek volt (megh. 1421 előtt), ki Minhágim (vallásos szokások) c. művében, mely többször, olykor német fordítással, megjelent, egymás mellé állítja Ausztria, Stíria és Magyarország (zsidó) vallásos szokásait. E kor német tudósaitól többnyire responzumok, rituáliák, moralista munkák maradtak ránk. A középkori zsidó irodalmi hagyatékok nagy része még kiadatlanul hever a különféle nagy könyvtárakban.

Harmadik korszak (XVI-XVIII. sz.).

Ez a korszak pangást tünet fel az irodalom minden terén, ahol mindinkább kiapad a teremtő erő. Másrészt azonban a könyvnyomtatás általánosabbá teszi az irodalmi ismereteket, melyek többnyire a talmudi tudományokra s a kabbalára szorítkoznak. A török birodalomban már korán keletkeznek héber nyomdák Konstantinápolyban, Szalonikiban és Drinápolyban. Itt leginkább a spanyol száműzöttek hatása érezhető az irodalomban; élénk irodalmi összeköttetés keletkezik Német-, Olasz- és Lengyelországgal. A tudósok egymás közötti levelezése bő történelmi forrásul is szolgál. De a bevándorlók már a benszülöttek között is találtak jelentékeny tudományt. Mósa Kapsali (1480), kit II. Mohammed szultán főrabbivá nevezett ki és aki a mufti jobbján ült a divánban, heves tollharcot folytatott Jószéf Kólonnal. Világi tudományáról hires volt Elia Mizráchi (1520) Konstantinápolyban, ki magyarázatot irt Rásihoz és a Szemághoz, számos döntvényt kibocsájtott (megjelentek két gyüjteményben), a karaitákkal is érintkezett; irt responzumokat, toldalékokat és Mósé Coucy Szefer Hamicvotjához és matematikai munkákat, melyek egyikéhez Sebastianus Münster irt jegyzeteket. Tanítója volt Mardokhai ben Eleázár Comtino (1455), ki Kether Thora c. tórakommentárában többnyire Ibn Ezrát követi és a karaitákkal vitatkozik és kommentárt irt Ibn Ezra matematikai s nyelvtani munkáihoz, Maimonides és Aristoteles logikai műveihez. A spanyol kiűzetés felébresztette a történelmi érzéket is. Kapsali Illés kandiai rabbi megirja a török dinasztia történetét (1523) héber nyelven. (A Magyarországra vonatkozó adatokat magyar fordításban közölte Kohn S., Héber kútforrások, Budapest 1881, 65-74. old.). Törökországban lett kiegészítve és kiadva a spanyol Jóda ibn Verga Sebet Jehuda c. krónikája, melyet fia Salamon és unokája József folytattak. Sámuel Sullam kaidja Ábrahám Zacuto hires krónikáját és kiegészíti a török történelemből vett adatokkal, valamint a Flavius Josephus Apologiájának héber fordításával. A karaiták között sokoldalu világi irodalmi tevékenységet fejt ki Kaleb ben Elia Afendopolo (meghalt 1500 táján). A talmudtudomány terén Jakob ben Chábib említendő, az Én Jákob c. haggadai gyüjtemény összeállítója. Ő mint spanyol kivándorló Száfetben telepedett le; fia Levi heves vitába bocsátkozott Jákob bé-Rábbal, ki a papi ordinációt akarta újra feleleveníteni, hogy ekkép egységessé tegye a zsidóságot és gátat emeljen az ál-messiási üzelmek ellen, melyek mindinkább elszaporodtak. Bé-Ráb pártjára állott Móse ben Jószéf Tráni (1585), Elia ben Chabibot pedig Mósé Aláskár támogatta, aki Maimunit is védelmezte a kabbalizmus vádja ellen. A talmudtudósoknak igen nagy sora csatlakozik az előbbiekhez, kik többnyire novellákat (chiddusim) irtak a talmudhoz v. responzumokban fejtették ki nézeteiket. Legjelesebbek: David Abi Zimra (Rádbáz), ki Egyiptomban és Palesztinában élt, számos responzumot, exegetikus, kabbalisztikus és költői munkát irt; Becalál Askenázi Egyiptomban (1530) a Sittá Mekubecet szerzője, ki régibb tószafótokat és novellákat gyüjtött. Jákób Castro (1610) a Turt egészítette ki a keleti ritus szabványaival. Az exegézis terén Salomó ben Melech válik ki a Michlál Jófi címü bibliai kommentárával. E korban a népre s iskolára való tekintetből új bibliafordítások is keletkeznek. Ilyenek az új-görög Mose ben Elia Pubiantól (1576) és a persa fordítás Tavusztól (Konstantinápolyban, mely utóbbi, a mellett, hogy fölött szorgosan ragaszkodik a héber szöveg betüjéhez, a Zargum, a maszóra, Száádja, Rási és Ibn-Ezra felfogását is beleviszi a fordításba. Ezen fordítás elkészülése e kor egyik legkiválóbb alakjának és bőkezü mecenásának Móse ben Jószef Hámonnak, II. Szolimán orvosának köszönhető. Ő nyomatta az 1546-iki bibliakiadást Rási kommentárával és az aram, arab és persa verziókkal. A zsidó tudománynak egy másik nagy mecenása volt Törökországban Don Jószéf Nászi, naxoszi herceg, ki Konstantinápolyban iskolát alapított, nagy könyvtárt szerzett és azt a kutatók rendelkezésére bocsátotta; tudósokkal személyes barátságban állott és ezekkel vallásbölcsészeti beszélgetéseket folytatott. Keresztény teologusokkal való dialogusait feljegyzette Jicchák Okeneyra, a Ben Pórát Jószéf c. füzetben.

A költészet is mívelőkre akadt a Keleten. Irodalmi kör alakult, melynek élén Gedalja ben Jáchjá állott és melyhez Jusszuf Hamon, Mósenak fia és ugyancsak a szultán orvosa is tartozott. Méir b. Abraham Angel irt egy allegorikus drámát is rímes prózában Keset Nechóset címen. Legkiválóbb költője e kornak Izráel ben Móse Nágárá (1587) Damaszkusban; tőle származik a Jah ribbón Olam szombati dal is, mely az imakönyvbe is felvétetett. Költeményeit Zemirot Jiszráel-ben gyüjtötte össze, van azonkivül számos liturgikus éneke is. A talmudi tanulmányok egyoldaluságának reakciójakép mind nagyobb arányokat olt a Kabbala terjedése az irodalomban. A kabbala most mát nem azon fokon van, mint Spanyolországban, hanem ment minden filozofiai elemtől. Két századon át tart e szellemi tespedés, mellyel együtt járt az aszkétikus életmód. Rajongók messiásokként lépnek fel és közhitelre találván, országokat járnak be s még a pápa és császárok figyelmét is magukra irányítják. Ezek egyike, Dávid Reubeni azt hiresztelte magáról, hogy ő testvére az Arábiában élő, elveszettnek hitt harmadfél törzs királyának és mindenütt hitelre talált. VII. Kelemen pápa kitüntette és III. János portugál királyhoz ajánlotta a törökök elleni segítségre. Portugáliában Salomo Molcho őt messiásnak hirdeti és prédikációkban, melyek Szalonikiben jelentek meg (1520), dicsőíti a kabbalát és Reubeni tanait, melyeket ez (kéziratban levő) úti naplójában hirdetett. Száfetben, a kabbalisták fő fészkében élt Móse Corduero, a Pardesz Rimmónim kabbalista mű szerzője. A Szefer Jecirához irt kommentára és a kabbala egész terjedelmét felölelő nagy munkája oly nagy becsben állott, hogy Menachem Azarja di-Fano, igen termékeny kabbalista iró, 500 zecchinát fizetett a mű leirásának engedélyezéseért. (Ez a másolat a mantovai hercegi könyvtárba került): Mestere volt: Salomo Álkábec, a Lecho dódi pénutekesti dal szerzője. A kabbalisztikus szentirás-magyarázat, melynek egyik ünnepelt képviselője: Móse Alseikh, tetőpontját éri el Luria Jicchákban és Vitál Chájimban. Az előbbi (1522-72) Széfetben rajongó képzelődésével nagy hivősereget von maga köré. Ő semmit sem irt és nem is engedte tanait följegyezni; de halála után tanítványa Chajim Vilta Calabrese (1543-1620) összegyüjtötte kinyilatkoztatásait négy könyvben (az Éc-Chajim, Szefer hagilgulim, Sibche Rabbi Chájim Vital és Szefer Halikutim), melyekbe a maga tanításait is belevitte. A kabbala ezen újabb irodalma mély sülyedést jelez a spanyol kabbalához képest; bölcsészet helyett csodatanná lesz, mely messiásról, égi jelenségekről, szellemekről s bűvölésről szól. Módszere a szentirási betürejtvényfejtegetés, mely fölveszi, hogy a szentirás egyes betüinek, illetve azok számértékének és elhelyezése módjának, mélységes jelentősége van. A kabala leginkább Lengyel- és Olaszországban terjedt el. Hogy mélyebb gyökeret nem vert a ritusban, annak köszönhető, hogy Káró Jószéf (1488-1575) épp e korban állította össze nagy talmudi kódexét a Béth Jószéfet, mely kommentárt képez a Turhoz és melynek kivonatát a Sulkhan Áruchban irta meg. Ez lett azóta a zsidó vallásos életnek legelismertebb törvénykönyve. Káro még kommentárt is irt Maimuni Misne Tórájához, valamint toldalékot a Bét Jószéfhez, responzumokat és szentirási kommentárokat. Hutvitz Jesaja (há-Lévi) lengyel származásu (1570-1630) Palesztinában irta Sné luchót háberit (rövidítve; Sloh) c. kabbalisztikus és bölcsészeti kommentárát a tórához, mely sokoldaluságánál és nemes erkölcsi felfogásánál fogva kiválik a kabbalista irodalomból. A kabbalista tanok megérlelték gyümölcsüket. Sábbátai Cevi mint messiás lép fel. Egyik hivője Cardoso Ábrahám Micháel a Bóker Le-Ábrahám c. munkában irja meg Sabbatai tanait, melyek már keresztény szinezetüek. Chájim Nehemja már határozottan kimondja, hogy a háromság a zsidóság dogmája. Olaszországban a kabbala hatása válik érezhetővé. Luzzatto Móse Chájimban (1707-47), ki Padovában született és nevelkedett, valódi költői tehetség és a klasszikus irodalomban jártas férfiu volt. Művei: Lesón limmudim, poétika; Sámson és a filiszteusok, bibliai verses dráma; Zsoltárok, a bibliai zsoltárok mintájára; Migdal Óz, allegorikus dráma olasz mintára; Lajesárim tehilla, dráma klasszikus héber stílusban; a Zohár tinjana (Második Zohár) kabbalista nézeteit tartalmazza.

Hollandiában a spanyol és portugál számüzöttek utódai között szintén felvirágzott a Zs. minden ága. A költészet a zsidóság szomoru élményeit karolja fel; a bölcsészeti irók a zsidóság dogmáival és apologiájával foglalkoznak. Az amsterdami rabbikollégium mind a három tagja, u. m. Aboab Izsák, Morteire Saul Lévi és a sokoldalu, bő tudománnyal biró Mánásse ben Izráel működött irodalmilag; köztük legnagyobb jelentőségre jutott az utóbbi (szül. 1604. Lisszabonban), ki héber, latin, spanyol, portugál és angol nyelven irt, keresztény tudósok által is elismert műveket, és az angol parlamentnél s az őt nagyra becsülő Cromwellnél keresztülvitte, hogy Anglia megnyilt a zsidók számára. V. ö. Kayserling M., Manasse ben Israel, sein Leben und Wirken (Berlin 1861).

Muszáfia Benjámin (1605-1675) az Árukh talmudi lexikont toldotta meg a latin és görög nyelvből vett jegyzeteivel (Moszáf há-Árukh). Irt még orvosi és természettudományi dolgozatokat, valamint responzumokut, továbbá egy Zecher Ráb c. költői művet, melyben hat himnuszban a héber nyelv egész gyökkincsét felöleli, a nélkül, hogy egyetlen szót ismételne. Kóhén Dávid de Lara irt talmudi lexikonokat (Keter Kehun. V. ö. Perles, D. K. de Lara"s rabbin. Lexikon, Boroszló 1868 és Ir-Dávid és Mecuddát Dávid), különös tekintettel a talmudban előforduló idegen (görög, latin) szavakra. Abendana Jakab (1679) a misnát és a kuzárit spanyolra fordította.

Az amsterdami műveltség elhatott Angliába is. A londoni község rendesen az amsterdami tudósok közül választott rabbit. Az ilyen volt (1701 óta) Neto Dávid (1654-1728), ki széleskörü műveltséggel birt és mint orvos és szónok is kivált; irt polemikus és apologetikus iratokat, a peszachünnep történeti jelentőségéről (Pascalogia) olasz nyelven és a Matte Dan címü vallásbölcsészeti (héber) munkát, mely a karaitákkal szemben a hagyomány ősrégi voltát vitatja; e mű utolsó, csillagászati fejezetében Kopernikus s Descartes elméleteit igyekszik cáfolni. Hollandiában élt Da Costa Uriel, ki a rabbinikai zsidóság ellen lépett fel (portugál nyelven irt A farizeusi tan megvizsgálása c. könyvében) és Spinozza is.

A spanyol és portugál zsidók közül többen mint költők is szerepelnek honi nyelvükben. Mint első szefárd (portugál-ritusu) zsidó-költő Melo Abenatar Dávid említendő, ki a zsoltárokat spanyol versekre fordította (megjelent Majna melletti Frankfurt 1626); de Gomez Antonio Enriquez, a «zsidó Calderon» 22 spanyol vígjátékot irt, melyek közül néhány Madridban, abban a hitben, hogy régi keresztény költők művei, szinpadra is került. Bibliai anyagot ölel fel Simson c. hős- és La prudente Abigail c. drámai költeménye. Amsterdamban irói akadémia is keletkezett de Belmonte Manuel kezdeményezésére (1676.), ki a spanyol kormány rezidense lett Hollandiában. Az akadémiai versenyek pályabirái között volt: Isac de Rocamora, ki mint marannos (ál-keresztény) Mária osztrák császárné gyóntatójává lett, aztán visszatért a zsidóságra. Ezen akadémia mintájára még más harminc irodalmi társaság keletkezett Hollandiában.

Tudományos munkásságot fejtettek ki: de Pinedo Thomas, Teixeyra Pedro földrajzi irók, Gomez Immanuel, Castro Jákob orvostudományi terén; Abendana, Jákob és Kuzari-t spanyolra fordította és belekezdett a Misna spanyol fordításába. Templo Jacob Juda Leon megkisérlette a jeruzsálemi templom terveinek helyreállítását a Tabnit Hekhál címü művében spanyol és héber nyelven (a braznschweigi herceg németre is fordíttatta, lefordították még latinra, hollandra és franciára is). De Oliveyra Salomo amsterdami rabbi (1650-1708) Sársot Gáblut c. rímlexikonában a héber metrika szabályait tárgyalja és irt egy retorikát Ajelet Ahábim cím alatt, mely példaképen az Iszák feláldozását epopeakép tárgyalja; számos grammatikai tankönyv származik tőle héber és portugál nyelven. De Silva Antonio Jose portugál költői művei az e korbeli portugál irodalomban kiváló helyet foglalnak el, de a héber irodalmat nem művelte. A maranusok közül csak egy jelentékenyebb héber irót említhetni fel: Joseph Penso de la Vega, ki legelőször nyomatott héber drámát Asziré hatikva (a remény rabjai) címen (1673), mely allegorikusan mutatja be a szabad akarat győzelmét a vágyak fölött.

A XVI. sz. közepén, mikor a zsidóság legszomorubb napjait élte, először lép az irodalomban a szláv Kelet előtérbe, melyet a Németországból kiűzöttek felkerestek. A tudományos szellem egyszerre felvirágzik itt, a zsidók a külföldi egyetemekre és keresztény iskolákba küldik fiaikat; a spanyol zsidó műveltség itt is ápolókra talál; de végül az ellenreformáció csirájában fojtotta el a zsidók művelődését, törekvéseit és szellemi életük ismét a talmudtanulmányra szorítkozott. Itt a talmudtudomány új módszert, a vitatkozót (pilput), teremtett magának, melynek eredetét a prágai Pollak Jákob (megh. 1530.) és tanítványa Schna Salamon (1557) személyéhez fűzik. Ezek irodalmi munkát nem hagytak hátra. A talmudnak ilyetén szellemeskedő, éles elméjü fejtegetése minden más szellemi tevékenységet háttérbe szorított. Az irodalom hanyatlásához hozzájárult, hogy a zsidóság elzárkózottan élt és a német nyelvet, melyet magával hozott, szláv szavakkal és fordulatokkal keverte és jargonná (zsidó-német, jüdisch-deutsch) tette. A talmud hirnevesebb mívelői közül kiemelkedők: Jáfé Mardokhai poseni rabbi (Lebus, megh. 1602); Loeve ben Becalel (a «magas rabbi Loeb») Prágában (megh. 1609.), kinek nevéhez több monda fűződik, Heller Lipman rabbi Prágában, Bécsben és Krakóban (megh. 1630.), a Tószáfot jom-tov szerzője; Broda Ábrahám prágai, később metzi rabbi (Ésel Ábrahám), Oppenheimer Dávid nikolsburgi és prágai rabbi (megh. 1736.), a Nisál-Dávid c. döntvénytár szerzője és Landau Ezekhiel ugyanott, a Nóda-Bijehua c. hires döntvénytár szerzője. Lengyelországban nagy talmudi tekintélyek és irók: Luria Salomo (1515-1573) irt világos és alapos értekezletet a talmud több részéhez (Jám sel-Selómo), rövidített nevét (Máhársál) viselő glosszákat a talmudhoz és ennek kommentárjaihoz, valamint döntvénytárt. Isterlesz Mózes irt a Sulchám Áruchhoz (terített asztal), Máppá (abrosz) c. glosszákat, melyeknek rendesen szigorító határozatait az áskenázi zsidóság elfogadta, továbbá kommentárt a Túrhoz (Dárke Móse) és döntvénytárt. E mellett foglalkozott bölcsészettel (Tórát há-ólá) és toldalékkokkal kibővítette Zacuto krónikáját. Edels Sámuel (rövidítve: Mehársá) Chiddusé Háláchot és Chiddusé Hággárdót c. kiváló dialektikai éllel irt novellái közkézen forognak a talmuddal foglalkozó körökben. Falk Josua (megh. 1614.) Lembergben, a Derisa u-feris tur-kommentárnak, valamint a Chósen-Mispáthoz irt Meirás-Énájim szerzője; ennek ellenlábasa: Lubini Méir, ki sokat tanulmányozott novellákat irt a talmudhoz (Mahram Lubin) és kinek döntvényei is tekintélyben állnak (1616). Zerkesz Joel (Jáfe, 1619 óta), krakói rabbi (megh. 1640.), az előbbinek tudományos ellenfele és a Bét Chádás c. Tur-kommentárnak és egy döntvénytárnak szerzője; ennek veje Hálévi Dávid a Turé Záháb c. Sulchán Áruch és a Rásihoz irt Dibre-Dávid c. kommentárnak szerzője: Kóhen Sábbatái (rövidítve: Sách) ugyancsak a Sulchán Áruchhoz irt éleselméjü kommentárt és egy megillet Áfá címü történelmi rajzot a Chmelnicky-féle zsidóüldözésről (1648), Falk Jósua a Pené Jehosua címü responzumgyüjtemény, Gumbiner Ábrahám (megh. 1642.) a Magen Ábrahám c. Sulchán Áruch-kommentár szerzője.

Vilnai Elia (1720-97), a «gáon», szakított kora hagyományos tanulmánymódszerével. A jellemre, tehetségre és mély tudományosságra nézve egyaránt jeles férfiu, ki bátran fellépett a khaszidok rajongása ellen, elsőnek hangsúlyozta e korban a biblia és nyelvtan tanulásának fontosságát, a talmud egyszerüen szó- és észszerinti tanulmányozása és szövegének kritikai megállapítása szükséges voltát és behatóan foglalkozott az aránylag elhanyagolt jeruzsálemi talmuddal (életét és műveit l. Heschel J., Eliót Elijáhu, Vilna 1856 és Fiu J., Kirjá Neemáná 133. old.). A vilnában született, d e Budán (1686-ig) nevelkedett Askenázi Cevi Hirs (Chákám Zevi, 1656-1718) szarajevói, hamburgi, amsterdami és végül lembergi rabbi ugyancsak e téren működik, nevezetesen a Nehemja khájun álmessiás, valamint a khászidim elleni fellépéséről becses döntvénytárt irt. Ennek fia Emden Jákob Cevi (Jávec 1696- 1776) és Eibeschütz Jonátán között mérges viszályt keltett Németországban a kabbalával és a khászidokkal szemben való állásfoglalás, mely egy egész polemikai irodalmat teremtett (v. ö. Graetz H., Gesch. d. Juden, X., 6. és 7. függelék), melyben Emden mint támadó lépett fel Eibeschütz ellen, kit azzal vádolt, hogy titokban a Sabbathai-féle kabbalának hódolt. Ennek művei: Urim vetummim és Krethi upelethi, kommentárok a rituális kódexhez, továbbá: Jáárot-debás c. homiliák; azonkivül összegyüjtötte a védelmére vonatkozó különböző oldalról jövő iratokat (Luchót ádút). Emden iratai többnyire polemikusak, irt továbbá kommentárt a Misnához, a Széder Olámhoz és imakönyvhöz. A vitában Eibeschütz javára lépett közbe, Landau Jechezkél a Nódá bijhuda szerzője. A történetirás terén új tevékenységet indított meg Gaus David (megh. 1613. Prágában), aki Rycho de Brahéval és Keplerrel személyes érintkezésben állt, több matematikai és csillagászati munkát (Nechmád ve-náim) irt héber nyelven, valamint zsidó- és világtörténetet tartalmazó krónikát (Vemákh Dávid). Nyomaiban haladtak a vándorrabbi Conforte Dávid (1670) a Kóré hadorot c. irodalmi krónika, Heilprin Jechiél (München 1725 s köv.) a Széder hadorot c. krónika irója és a Portugáliában született és Amsterdamban (1685 után) meghalt de Barrios Miguel (Historia universal Judaica és Relacion de los poetas s escritos espa?oles de la nacion judaica). A történelemre nézve hasznavehető források a mémor könyvek is, melyekben az egyes hitközségek az ő martiraik és egyéb dicső halottaik nevét örökítették meg, melyek közül néhányat kiadtak. Nevezetes bibliográfiai munkát (Szifszé Jesénim) irt Bassista Sábbátai (1641-1718), Azulai Chájim Dávid (1726) Livornóban sokat buvárkodott külföldi könyvtárakban és ismereteit összeállította a Sám héggedólim c. tudós lexikonában, mely minden eddigi hasonló tárgyu munkát felülmul, több mint 2200 cikket tartalmaz, mely mind a megbizhatóság jellegével bir; ő maga 71 munkát irt a zsidó tudomány minden ágából. Kitönő talmudi encikopédiát irt Jicchák Lampronti (1679-1756) Ferrarában Páchád Jicchád cím alatt, melynek utolsó kötetei (nun betütől végig) csak most jelentek meg (Lyck, 1864 óta).

A XVI. sz. első felének sajátságos terméke a zsidó-német nyelvü irodalom, melyben csak újabban ismerték fel az egykoru és régibb német nyelv elavult alakjait. Zsidó-német bibliafordítás már 1540. jelent meg Cremonában és azóta különféle szerzőktől Augsburgban (1544), Konstanzban és Amsterdamban (1676). A nagy elterjedésnek örvendett Teutschchumes, melyet Brzesk Löb a konstanzi fordítás alapján rövid beleszőtt magyarázatokkal készített Cremonában, 1560. nyomatott. Ennél még népszerübbé vált a Jakob b. Jicchák Ceená u-reená c. könyve, mely a zsidó asszonyok legkedveltebb épületes olvasmánya volt (1. kiad. Basel 1590). A bibliának és az imakönyvnek rímes fordításai is közkézen forogtak. A XVIII. sz.-ban megtoldották az imakönyvet külön, asszonyoknak való zsidó-németimádságokkal (techina). Az épületes, népies olvasmányok közé tartozik számos erkölcstani (muszár-széfer) és történelmi munkákat tartalmazó könyv. Ide tartozik még a zsidó-német népdalköltészet, mely többnyire kesergő. (A zsidó-német irodalomról v. ö. Steinschneider M., Hebr. Bibliogr., Berlin 1864; Grünbaum M., Jüd.-deutsche Chrestomathie, Lipcse 1882.) A XV. sz. óta keresztény tudósok is behatóan foglalkoznak zsidó tudományokkal; néhányan közülök kiváló helyet foglalnak el a Zs. történetében. Első helyen említendő a két Boxtorf János, ki sűrü levelezést folytatott német, olasz és török zsidótudósokkal; továbbá Surenhuys Ernő Vilmos (1698), ki a Misnát latinra fordította; Trigland (megh. 1705), ki kiválóan karaita tanulmányokkal foglalkozott; Schudt (megh. 1722) a Jüdische Merkwürdigkeiten és Wolf J. (meghalt 1739), a megdöbbentő szorgalommal irt Bibliotheca Hebraea szerzője és hazánkban Pécsi Simon erdélyi főkancellár. A Zs.-ra támaszkodik a zsidóellenes irodalomban is, melynek főbb művelői: Wagenseil János Kristóf (1633-1708), a Tela ignea Satanae kompilációnak szerzője, Eisenmenger János András (1704), kinek Entdecktes Judenthum c. hirhedt művét később egészen a mi időnkig sokan aknázták ki.

Negyedik időszak napjainkig.

A Zs.-ban új korszakot nyit meg Mendelssohn Mózes. Klasszikus tóra- és zsoltárfordítása megismertették a zsidókkal a német nyelvet és ezzel megnyitották számukra az utat a német művelődés terére, amelyre most mind sűrübben lépnek és részt vesznek az emberiség általános szellemi munkájában. Ezentúl a Zs.-hoz csak azon munkákat számíthatjuk már, melyek zsidó vonatkozásuak és zsidó szerzőkről valók. Ezen sajátszerü Zs.-ra is mélyen messzeható befolyással járt Mendelssohn szelleme. Biblia- (és zsoltár-) fordítása héber kommentár kisérettében jelent meg (1783), mely világos irályban tartalmaz nagybecsü nyelvtani és stilisztikai megjegyzéseket és «Biur» (magyarázat) nevet visel, melyről tanítványai és munkatársai, kik e kommentár megirásában segédkeztek (Dubno Salamon, Wessely Hartwig, Homburg Herz stb.) «biuristák»-nak elneveztettek, mi azon egész iskolának is neve, melyet azok alkottak, kik példájukat követve, a nagy mester szellemében működtek. Dubno (1738-1815) irt még egy maszorettikus kommentárt a bibliához, héber költeményeket s biblia földrajzot; Wessely (1725-1805) a szinonimákról (Gán-nául) a Dibré emet vesálóm (Igazság és béke szavai) c. iratában felhivja a zsidóságot, hogy a gyermekeket tiszta német nyelven taníttassák; Mózest dicsőítő Siré Teferet c. hőskölteménye által pedig megalapítója lett az új-héber strófának. Mendelssohn tanítványai egy folyóiratot is bocsátottak ki a héber nyelv ápolására, valamint a zsidóság felvilágosítására és védelmére: Meászéf (A gyüjtö) címen (Königsberg 1783), amelynek megalapítói és munkatársai iskolát alkotnak (meászfim), melynek kiválóbb képviselői Ezchel Ábrahám Izsák (1756-1804) és ennek szerkesztőtársa Breszlau Mendel, valamint Wolfsohn Áron (1756-1835), kinek bibliamagyarázatai és pedagogiai dolgozatai a legkiválóbbak a meászfim körében. Satanov Izsák (1732-1805) számos dolgozatát idegen név alatt adta ki; irt példabeszédeket (Mislé Ászáf), zsoltárokat (Zemiról Ászáf) és erkölcstani dolgozatokat. Benzev Juda Lőb (megh. 1811.) héberre fordította Szirách könyvét, irt egy héber nyelvtant (Tálmud Leson Jori) és héber szótárt (Ócár haserásim), melyek zsidó körökben soká maradtak mértékadóak. A meászfim-kör két osztrák tagjáé, Obornik Maieré és Detmold Sámuelé és érdem, hogy a teljes biblia német fordítását héber kommentárral kiadták az 1792-1809-iki időközben Bécsben. E körhöz tartozók csaknem valamennyien költészetet is művelték, fordítottak Gellert, Klopstock, Bürger, Herder, Schiller, Young, Ossian műveiből és megpróbálkoztak a héber drámairással is. Nyelvtudományi téren kivált Heidenheim Wolf, ki az imádságos könyv legpontosabb kiadását eszközölte. Bendavid Lezerus (meghalt 1822.) és levelező társa Herz Márk Kant elméletének szereztek hiveket a zsidók között, mig Kantnak egy harmadik buzgó zsidó hive, a lengyel születésü, éles elméjü Maimon Salamons (1753-1800) fizikai és bölcsészeti munkákon kivül Maimonidesz Móré-jához héber kommentárt irt (Gibbát ha-More).

Lengyelországban ismét a kabbalizmus kapott lábra, még Dubno Salomo is hódolt neki, ki Mendelssohn házát otthagyva, hazájába visszament és mint vándorszónok nagy népszerüségre tett szert. Homiliáit az Óhel Jákob-ban a tórához, a Kókháb mijákob-ban a háftárákhoz gyüjtötte össze. Egyébiránt a kabbala már semmi nevezetesebb irodalmi terméket nem tud felmutatni. Inkább a talmudtudományi művek érdelmelnek figyelmet. Mendelssohn tanítványa. Fränekl Dávid a jeruzsálemi talmudhoz irt kommentárt; Theómim József a Pri Megádim címü, Lissa Jákob a Chavot dáát és Lévi Sámuel a Machcit há-sekel címü újabb kodex - kommentárok szerzői. Századunk első felében leghiresebb talmudtudósok: Bénet Mardokha (1763-1820) nikolsburgi, Eger Akiba (1761-1837) poseni és Szófér (Schreiber) Móse pozsonyi rabbi.

A zsidó önérzet emelésére Németországban Fränekl Dávid a Sulamit s Heinemann Jeremiás a Jedidja címü folyóiratokat alapították, Salomon Gotthold (1789-1862) és Kley Eduárd Hamburgban, Mannheimer Izsák Nóe Bécsben eszméiket modern prédikációikban is juttatták kifejezésre. A zsidók művelődése érdekében 1819. egyesület alakult: Verein für Cultur u. Wissenschaft der Juden, mely folyóiratot is adott ki (Zeitschr. für die Wissenschaft des Judenthums, 1822), melyet Zunz Lipót, a modern zsidó tudomány megalapítója vezetett, ki itt tette közzé Rási életrajzát is, mely mintául szolgál a későbbi Zs.-i monográfiáknak. Még Zunz előtt irt a móri születésü Löwisohn Salamon (1789-1822) Vorlesungen über neuere Geschichte der Juden. A történeti irodalomban kiváló helyet foglal el Jost Izsák Márkus (1793-1860), Geschichte des Judenthums und seiner Sekten c. munkája. Kitünő, többnyire történelmi tanulmányokat irt Rappaport Salomo Juda prágai rabbi (1790-1867) a Bikkuré háittim c. folyóiratban és belekezdett egy nagy talmudi reálenciklopédiába (Erech Millin), melynek azonban csak csekély részét fejezhette be. A lengyel Krochmal Nachman (1785-1840) a Móre Nebuché hazemánban (A kor tévelygőinek vezetője) a zsidó történelmi kritika számára egyengette az utat nagy elmeéllel és mély tudományossággal. Zunz mellett Rappaportot és Luzzatto Sámuel Dávidot Padovában (1800-65) kell megemlíteni mint kiváló hebraistát és jeles kutatót a targum, a héber és aram nyelvtan, a szentirás-magyarázat és az irodalomtörténet terén.

Az új korszak beálltával a zsidóság vallásos gondolkodása is átalakuláson ment keresztül. Mig egyesek a hagyományt minden változás fölött állónak hirdettek, mások éppen a zsidóság hivatása érdekében követelték, hogy a vallásos élet is alkalmazkodjék az új időkhöz. Az utóbbi irányban ugy gyakorlat, mint elmélet tekintetében úttörő volt Holdheim Samuel, a berlini reformközség rabbija (megh. 1860.), még inkább pedig Geiger Ábrahám; az ortodoxia védelmére legékesszólóbban Hirsch Sámson Ráfael kelt. A két szélső irány között bölcs mérséklete lépett fel Frankel Zachariás. Azóta a zsidó tudomány minden ága: a biblia magyarázata és fordítása, héber nyelvészet, zsidó történelem, régészet, vallásbölcsészet, irodalomtörténet és könyvészet, a modern tudomány szellemében és eszközeivel dolgozó számos művelőt talált, kik közül a jelentékenyebbeket, kivált a magyarokat külön ismertettük. Újabban kiváló gondot fordítanak a régi Zs. kritikai kiadására, valamint a még kéziratban levő Zs.-i termékek közzétételére (Buber S., Brüll, Goldberg, Halberstamm, Harkavy, Berliner, Kaufmann és mások, valamint a Berlinben székelő irodalmi társulat Mekice Nirdámim (alvók felébresztői). A zsinagógai éneket és zenét modern irányban fejlesztették Sulzer, Lewandowsky, Naumburg, Weintraub, Deutsch és Friedmann (Budapesten). A zsidó népéletet részben művészi regényekben és novellákban, olykor költeményekben ismertették Auerbach B., Frankl L. A., Bernstein S., Kompert L., Kohn S. (Prágában). Lehmann M., Ring Miksa, Kulke E., Planek (Placzek) B., továbbá nagy elterjedésnek örvendő képekben a festőművész Oppenheim M. (meghalt 1882.). Legújabban tartalomra, olykor alakra is sajátszerü irodalmat teremtett a modern antisémitizmus támadásainak visszautasítására, melynek számos zsidó iró mellett keresztény tudósok (Delitzsch, Wünsche, Strack, Reman) is szentelték tollukat. A zsidó felekezeti és községi életet szolgálják azon nagyszámu zsidó folyóiratok (többnyire hetilapok), melyek minden zsidólakta országban, az illető ország nyelvén (olykor héberül) megjelennek és alkalmilag v. külön mellékletben zsidó tudományos cikkeket is közölnek. (Lajstromukat v. ö. Lippe Ch. D., Bibliograpisches lexikon, Bécs 1879, 662-71. old.). Több más folyóirat tisztán zsidó tudományos célokra van szentelve (a Frankel-Graetz-féle Monatsschrift für Gesch. und Wissenschaft des Judenthums, most Braun és Kaufmann szerkesztése alatt Berlinben); Béttalmud (szerkesztik Weiss és Friedmann Bécsben 1881 óta); Revue des études juives (Párisban); Jewish Quarterly Review (Londonban); Magyar Zsidó Szemle (Budapesten) stb. A zsidó tudomány és irodalom ápolására több egyesület alakult, mely részben még most is működik, igy: Áfike-Juhuda (Prága), Society of hebrew literature (London), Société des études juives (Páris) és az Izraelita magyar irodalmi társulat Budapesten.

A zsidó irodalom Magyarországon.

Jó részt rabbinikus szinezetü, csak a mult század óra kezd virágozni; a középkorban hazánkban az egyedüli iró Nagyszombati Izsák, ki 1421 előtt élt s a Minhágim (vallási szokások) c. gyüjteményes könyv szerzője. Kóhén Naftalu budai rabbi (megh. 1532 után) vallási döntvényei elvesztek, néhány töredék belőlük Katzellenbogen Méir padovai és Tám ibn Jachja konstantinápolyi rabbi könyvében maradt fenn. Szimchá Freudmann ben Chájim, a budai rabbitanács ülnöke, válólevelekre (get) vonatkozó adatokat gyüjtött, melyeket utóda Szimchá ben Gerzson budai rabbi használt fel. A Budán rabbi-minőségben működő Kóhén Márdocháj ben Izsák Ros márderór (Velence 1614) prédikációs könyve korának ilynemü munkái közt a legjelesebbek közé sorolható. A sasvári (Schossburg) Gábriel ben Józsua Hesel, ki Lengyelországban élt (1651), kiadta Amsterdamban Peszách tesuvó gyászdalát (újra kiadta Gurland Ch. J. 1893.), melyben az 1648-iki lengyelországi zsidómészárlást irja le. Szimchá ben Gerzson há-Kóhén (szül. 1622-ben, meghalt Belgrádban 1664 után), ki 1660. két hónapig volt budai rabbi, 1657. Velencében k

Forrás: Pallas Nagylexikon

Kapcsolódás



Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is