Zsidó nyelv

(héber nyelv) a régi izraeliták nyelve, amely kultúrtörténeti tekintetben egyike a legfontosabbaknak. Az észak sémi nyelvek közé tartozik és legközelebbi rokonságban áll a Palesztina körül élő népek nyelvével. A régi feniciaiak és karthagóiak, valamint a moabita nép nyelve csak igen csekély mértékben tér el tőle. A szentírásban Kánaán nyelvének (Ézs. 19, 8. szefath Kenáán), Zs.-nek (jehudith) neveztetik. Amidőn a vallás a zsidó nép egész kultúréletének központjává s a héber nyelv a közhasználatból eltűnni kezdett, jöhetett használatba a szent nyelv (lesón h-kódes) elnevezés. A szentírás (Ószövetség) Dániel, Ezrá könyveinek egyes részei, valamint Jeremiás könyvének egy verse kivételével héber nyelven van írva. Ezenkívül Mésa moabita királynak egy emlékoszlopán levő felirat, amelyet 1868-ban fedeztek fel Díbánban (bibliai Dibhón), egy ennél régibb érc fölirat, amelyet 1876. Ciprus szigetén találtak, az 1880. fölfedezett Siloah-fölirat és a makkabeus királyok korában vert pénzek feliratai a héber nyelv legrégibb emlékei.

A szentírás könyveinek nyelve, noha a legrégibb részeket a legkésőbbiektől egy évezred választja el, aránylag nem nagy eltéréseket mutat. A legrégibb részeket a Debora éneke (Bírák könyve 5. fej.) és azon énekek töredékei teszik, amelyek az izraelitáknak a kánaáni népek ellen való harcai idejében keletkeztek. A történeti könyvek közt a legrégibb alkotó részeket a pentateuchus első könyvében találjuk, a többi történeti könyvek közül a Bírák könyve és a Királyok könyvei tartalmaznak igen régi részleteket. A VIII. sz.-ban kezdték a próféták beszédeiket feljegyezni, akiknek működése a második templom felépítése utáni időkig terjed. A babiloni fogság idejében és a második templom első századaiban a szentírásnak még olyan nevezetes részei keletkeztek, mint Ézsajás könyvének második része (40-66) és a zsoltárok nagy része. A szentírás legkésőbbi részei (Dániel könyve) lenyúlnak a makkabeusok felkelésének korába, de vannak olyanok, akik szerint még későbbi eredetű iratok is vétettek föl a szentírás könyvei közé, aminő szerintük a Prédikátor könyve. A szentírás későbbi könyveiben az arameus nyelv befolyása észlelhető, sőt némelyikben görög kölcsönszók is találhatók. Nyelvjárásos eltérésekre mutat a Bírák könyvének egy adata (12. f. 6. v.), amely szerint az efrájimiták az s helyett mindig sz-t ejtettek. A babiloni száműzetés után az arameus nyelv egész Elő-Ázsiában nagy hódításokat tett s befolyása alól a zsidók sem vonhatták ki magukat. Arameus kölcsönszók hatolnak be a héber nyelvbe és a nyelv a közönséges használatból lassankint kiszorul. De hogy a héber nyelv legalább a utóda körökben még élő nyelv volt, bizonyítja a misnának, a II. sz. vége felé megszerkesztett törvénygyűjteménynek és a vele egyidőben keletkezett munkáknak nyelve, aminők a mekhilthá, szifré, tószefta c. művek. Ezen munkák nyelve grammatikai tekintetben sok eltérést mutat a bibliai nyelvtől, sok arameus és görög kölcsönszót vett fel, de a régi héber szókincsből is sokat őrzött meg, hogy néha bibliai szavak jelentésének megállapításánál a nyelvésznek fontos szolgálatokat tesz. A misnikus irodalom nyelvét joggal nevezzük újhéber nyelvnek. Az u. n. talmud-midrási irodalom nyelve, amelynek legfontosabb termékei a II. és IX. sz. közt keletkeztek, részben új-héber, részben pedig keleti, illetve nyugati arameus.

A X. sz.-tól kezdve a bibliai nyelvnek mélyebb tanulmánya a zsidó tudósokat a héber nyelvnek irodalmi használatára képesíti és Spanyolországban a héber nyelvtudomány felvirágzásának kora oly költőket is teremt, akiknek alkotásai nyelvüknek tisztaságánál és költői becsüknél fogva egyaránt kiválók. A mohamedán világ kultúrája a zsidó irodalomra nagy befolyással volt, amit az a körülmény is bizonyít, hogy a mohamedán országokban a X-XII. sz. legjelesebb írói munkáikat arab nyelvben írták meg. Ezen munkákat azután európai, különösen dél-franciaországi zsidók héberre fordították, hogy európai hitsorsosaik számára hozzáférhetővé tegyék. Azon óriási, és kultúrtörténeti tekintetben rendkívüli fontosságú munkásság, amelyet a zsidó fordítók kifejtettek, a héber nyelv történetére is nagy befolyással volt, mert az arabból lefordított filozófiai, orvos- és természettudományi, matematikai, csillagászati és aszrológiai munkák arra kényszerítették őket, hogy arab befolyás alatt álló héber terminológiát teremtsenek meg, amely befolyás a szó- és mondatfűzésen is észlelhető.

Korunkban a héber nyelv az oroszországi és galíciai zsidóknál a nyugati kultúra közvetítőjel. Különösen Oroszországban a zsidók elzárása a kultúrélettől őket arra indította, hogy héber nyelven egy gazdag irodalmat teremtsenek meg. Van időszaki sajtójuk, vannak természettudományi íróik, történetíróik, műbírálóik s költőik, akik közül egynémelyik (p. Gordon J. L.) a középkori jelesebb héber költők mellé állítható.

A héber nyelvtudomány története, éppen úgy, mint a héber nyelv, nagy kultúrtörténeti jelentőséggel bír. A héberek vetették fel először mind az ókori épek közül a nyelv eredetének problémáját (Mózes. I. könyve 1. fejezet), valamint azon kérdést is, hogy honnan ered a nyelvek különfélesége. A grammatikai tudat ébredésének számos jelével mát a talmudi irodalomban találkozunk, de a zsidók tulajdonképpeni nyelvtudományi munkássága csak a mohamedánok kultúrájával való érintkezés korában kezdődik. A bibliai szöveg pontos megőrzését biztosító ún. masszóretikus munkálatoknak alapján, Száadjá ben József al-Fajjúmî (szül. 892.) babiloni iskolafő kezdi meg a héber nyelvnek grammatikai és lexikográfiai feldolgozását. Valószínűleg még előtte írta meg Jehuda b. Kurejs Észak-Afrika Táhurt nevű városában levelét a Fezben lakó zsidókhoz, amelyben a héber, arabs és a zsidó arameus nyelveket összehasonlítja. Menáchén b. Szárúk az első héber nyelven írt szótárt írja meg; Jehuda ben Dávid Chajjuds a trilitteritás törvényét fedezi fel és Abulvalid Merván Ibn Ganách (Rabbi Jónás) munkáiban a középkori héber nyelvtudomány fejlődésének tetőpontját éri el. Ezen írók voltak az összehasonlító nyelvtudománynak megteremtői, munkásságuknak eredményei pedig a sémi nyelvtudományra nézve mai nap is becsesek. A későbbi nyelvészek közül kiemeljük a Kimchi-családot, amelynek tagjai között a legkiválóbb, Dávid Kimchi, egy héber szótár, nyelvtan és exegétikus munkák szerzője, Ábrahám Ibn Ezrá, aki számos héber nyelvtani kézikönyvben és exegetikus munkákban ismertette meg a keresztény Európa országaiban levő zsidókkal spanyolországi hitsorsosaik munkásságának eredményeit, Elijjá Levita, aki keresztény tudósokat avatott be a héber nyelv ismeretébe. A renaissance-korban német és olasz tudósok nagy buzgalommal láttak hozzá a héber nyelv tanulmányozásához, amelyben zsidók voltak mestereik s különösen Kimchi Dávid munkái voltak mértékadók. A régi zsidó tudósok nyelvhasonlításait újból fölvette Schultens A. (megh. 1750.) holland tudós, míg századunkban német nyelvészek mind több sémi nyelvjárást vontak összehasonlításaik körébe. A legkiválóbb héber nyelvészek e században Gesenius V., Ewald A., Olshausen, Stade B.

A hébereknél használatban volt írás sémi eredetű, ami mellett szól az a körülmény, hogy a feniciai és óhéber írásban 22 betű közül legalább 13 azon tárgynak kezdetleges ábrázolása, amelyet a betűnek neve jelent. Az ó-héber írás eredetét a Kr. e. XIV. században helyezhetjük, mert ekkor az egyiptomi királyoknak Szíriában és Palesztinában levő hűbéres fejedelmei még ékiratos agyagtáblákon leveleztek, amint ezt a Tell al-Amarnában talált leletek bizonyítják. Ez az ó-héber írás az izraelitáknál, feniciaiaknál és a Jordántól keletre a moabitáknál volt használatban. Zsidó pénzeken még a Kr. u. II. sz. első felében is előfordul (a Bar Kochba felkelő vezértől vert pénzeken), a szamaritánusok pedig megtartották és csak igen csekély mértékben módosították. A szentírás héber példányaiban használt négyzetes írása (ketháb assúri v. ketháb merrubbá) az arameus írásból fejlődött. Ezen írás legrégibb emlékeit Szendsirliben találták 1892-ben. A legrégibb felirat, amelyen a négyzetes írást találjuk, valószínűleg a Kr. e. I. sz.-ból való. A zsidó hagyomány szerint Ezrá (V. sz.) hozta be az arameus írásjelek használatát, de ez valószínűtlen, mert akkor az ó-héber írás aligha maradt volna meg a zsidóknál még hat századon át. A négyzetes írásból fejlődött ki később a rabbinikus és a kurzív írás, valamint a spanyol és az olasz zsidók írása.

A bibliai szöveg kiejtése a különböző országokban lakó zsidóknál sok eltérést mutat. leginkább eltérnek egymástól a spanyol (szefárádí) és a német-lengyel (askenáz) zsidók a héber szöveg kiejtésében. Az utóbbiakéban az indogermán nyelvek befolyását vehetjük észre, mert a sémi nyelvek sajátos hangjainak kiejtése egészen elváltozott. A legtisztábban őrizték meg a régi héber kiejtést, amint látszik, a dél-arábiai zsidók. Eredetileg a bibliának csak mássalhangzói szövegét írták le, s csak később fejlődtek ki a pontozási rendszerek, amelyek arra szolgáltak, hogy a magánhangzók kiejtését is megrögzítsék. Két ilyen pontozási rendszer fejlődött ki, az egyik Palesztinában, a másik Babilóniában, az utóbbi azonban kiment a használatból.

Forrás: Pallas Nagylexikon