Legyen Ön is szerkesztőnk!
Küldjön be címszót!

Pályázatok

Kisszótár


Magyar Magyar Angol Angol
Zsidó zene... ----

Magyar Magyar Német Német
Zsidó zene... ----

Címszavak véletlenül



Legújabb kommentek



Címszó:
Tartalom:

Zsidó zene

I. A bibliai zsidóság zenéje. A régi zsidóság napi életéhez organikusan hozzátartozott az ének és zene is. Győzelmi dalokban, köszöntő énekekben, siratókban főként a nők tűnnek ki (Mirjam, Debóra, Dávid üdvözlése stb.), de a körtáncokban, himnuszokban résztvesznek a férfiak is; legtöbbnyire váltakozó kórusokban (antifónikusan) énekelnek. A próféták működése sokszor zenével kapcsolatos. Hivatásos zenész-réteg a patriarkális korban még nincs s vallásos és világi muzsika szakadatlanul összefolynak; mindkettő közös népi gyökerekből ered. Fejlettebb és szervezettebb zenekultúráról csak a királyok és az első szentély idején hallunk; Dávid király korában már udvari és templomi énekesek működnek, a frigyládát 3 cintányéros, 7 trombitás, 8 nebel-, 6 kinnorjátékos kíséretéten viszik Jeruzsálembe s a kísérőzenészek egyúttal énekesek is. Salamon idejében 4000 levita 24 csoportban látja el a templomi zenét s a szentély felavatásának napján 120 pap szólaltatja meg a trombitákat; még a második szentély idején is 128 énekes funkcionál a templomban. Ezeknek a jelentős tömegeknek, a régi pompának emléke ott kísért még Josephus Flaviusnál is (Kr. u. 1. század), aki - természetesen erősen eltúlzott méretekben kétszázezer énekesről, kétszázezer trombitásról, negyvenezer kinnor-pengetőről s negyvenezer szisztrum-játékosról ad hírt. Philo (a 2. században) még megemlékezik a szentélybeli énekesek váltakozó vegyeskarairól. A hangszerek területén már korán idegen zenekultúrák hatásával találkozunk. A kinnor nevű kis háromszögű hárfa (vsz. 10 húrral) főként ének kíséretéül szolgált s az ünnepi örömnek egyik legfőbb szimbóluma volt; szír domborműveken is szerepel, valószínűleg azonos azzal a trigonon -nal, melyet a föníciaiak Ciprus szigetéről átvittek Görögországba s úgy látszik, ősi közkincse az elő-ázsiai népeknek (kithara-típus). A nebel 10-12-húros lyra-típus volt, egyes érmek tanúsága szerint ívelt, vázaszerű testtel; az ászór-hoz és egyéb psalterium-szerű pengető-hangszerekhez hasonlóan, elő-ázsiai eredetűnek látszik. A fúvóhangszerek között első helyen állott a sófár nevű, kos-szarvból készült, fúvóka-nélküli szakrális kürt (máig használatban van), melynek misztikus és félelmes hangja (csak 2-3 hang intonálására alkalmas) a táborban és templomban egyaránt érvényesült; egyik típusa keren néven szerepel. Ugyancsak kultikus és egyúttal tábori hangszer a chacócra nevű ezüsttrombita is. Az ugab fuvolatípus, melynek nevét később minden fúvóshangszerre kiterjesztik; a nekeb valószínűleg egyszerű sípot, a chalil aulos-szerű kettős-oboát jelent (gyász- és örömünnepségeken szerepelt); a tóf egyiptomi vagy szír eredetű keretes kézi-dob, mely egyébként a legtöbb elő-ázsiai és középtenger-vidéki népnél megtalálható. További ütőhangszerek: a meciltájim, celcelim, salisim: kisebb-nagyobb cintányérok és kastagnettek, melyek valószínűleg Szíriából származnak (a 150. zsoltár cilcelé sómá és cilcelé teruó nevű típusokat is felsorol); menaanim a szisztrumszerű csörgők, magréfa talán egy orgonaszerű, hordozható fúvósmű (víziorgona?) elnevezése. - Magáról az ősi zsidó zenéről ma csak igen halvány képünk van; kétségtelen, hogy a mai zsinagógiai ének csak igen csekély részben őrizte meg az ősi zsidó dallamkincset; másrészt a legújabb kutatások (Idelsohn) bebizonyították, hogy a régi - s a keleti zsidóságban, úgy látszik, évszázadokon át változatlanul megmaradt - zsidó melódiák (éppúgy, mint maga az antifonális forma is) jelentékeny részben átmentek a nyugati keresztény egyház használatába s nem csekély részben alapvetőivé lettek a gregorián dallamkincsnek. A zsoltárok sokat vitatott ad notam -szerű feliratai kétségtelenül közismert dallam-típusokra (egyes kutatók szerint hangsorokra, mások szerint az ógörög nomos-nak s a hindu raga-nak megfelelő melódia-sémákra) utaltak. A Szentírás olvasásakor használatos akcentusjelek, neginá-k eredetileg a szöveg értelmi tagolásának s a memorizálásának kisegítő eszközei voltak; a Keleten ez a hangos, deklamáló olvasás ma is általánosan szokásos (gondoljunk a Korán recitálására). Az oktatásban sokszor cheironomikus módszerrel jártak együtt. Keletkezésük korát nem ismerjük s mindenesetre feltűnő, hogy az Ótestamentum héber szövegében 2-3-féle rendszerben szerepelnek; ezenkívül a keleti (szír-jemeni) liturgia egyrészűket másképpen értelmezi, mint a nyugati zsidóság. Már a 15. századi Elia Levita kétségbevonta, hogy a Talmud előtti korból erednének; újabban pedig eldöntöttnek tekintik, hogy a Talmud keletkezése korában a legősibb akcentuációs rendszer már feledésbe merült, a ma ismert neginák a 6-7. században kerültek használatba (első határozott említőjük Natronáj gáon; maga a babilóniai Talmud csak határozatlanul utal az éneklő olvasás tradíciójára) s így valószínűleg párhuzamos, egyidejű jelenségek a nyugati neumák-kal, melyekkel egyébként alakjukban és rendeltetésükben (a dallamvonal megközelítő érzékeltetése) feltűnően egyeznek. - Ha az Idelsohn-felfedezte keleti zsidó dallamok valóban azonosak az ősi palesztinai melódiákkal, akkor azoknak (főjellegzetessége a gazdag ornamentika, az u. n. egyházi hangnemek uralma (dór, fríg, lyd hypofrig igen gyakori), a görögös tetrakord-rendszer s a recitáló elemeknek (jemeni, perzsa dialektus) a concentusszerű zárt melodikával való váltakozása (babilon dialektus) volt. Mindenesetre figyelemreméltó, hogy már Alexandriai Kelemen (Kr. u. 200 k.) a zsidó diatonikában látja az egyházi éneklés mintaképét s hogy Szaadja gáon egészen a görög ethos-elmélettel rokon hangnem-esztétikát fejt ki a 10. század folyamán.

II. A diaszpóra zsidóságának zenéje. Mialatt a palesztinai zsidóság nagyrésze nyugat felé szóródott el, egy kisebb töredék keleten maradt s elszigeteltsége folytán, úgy látszik, máig sikerült megőriznie a régi zsidó népének némely tradícióját. Ennek a keleti zsidóságnak zenéjét az új kutatás 5 dialektus-területre osztja, melyek dallamkincsükben s részben énekmódjukban is különböznek a jemeni-arab, perzsa, babilóniai, szír és déli szefárd dialektus-területre. Az európai zsidóság dallamvilágában viszont egy francia-spanyol-olasz, egy német, egy orosz-lengyel-magyar és egy balkáni dialektus-területet különböztethetünk meg. Az első csoportnak közös neve nyugati szefárd (ezen a területen alakult ki pl. a hires Kol nidré-dallam, kétségkívül a középkor folyamán), a második az u. n. askenáz (északi) nyelvterület, a harmadik arról nevezetes, hogy máig hangszeres népi praxist is felmutathat s hogy mindaz, amit a mai európai köztudat zsidó-jellegűnek ismer, erről e gazdagtermésű területről való; végül a negyediken déli, török, spanyol stb. hatások keverednek. Mindezeknek a területeknek közös sajátossága, hogy igen sokat vettek és vesznek át a befogadó és környező népek zenéjéből (Magyarországon is). Annak e szakadatlan idegen hatásnak melegágya a zsidó liturgikus zenében e korai középkortól kezdve a zsinagógai kántorok művészete volt. Mint előadóművészek a kántorok korán elhatalmasodtak a templomi ének anyagán; a zsinagógai rítus tág teret nyit a szabadon koloráló énekes improvizációinak s így történt, hogy a templomi kántorok, kik vándorlásaik során a legkülönbözőbb zenei jelentésekkel kerültek érintkezésbe, világi és idegen, népi és műzenei elemek egész sorát vitték be a zsidó templomokba, a trubadúr-énekektől kezdve az újabb opera- és dalzenéig; Abraham Ibn Ezre (12. század) éppúgy kikel önkényes újításaik ellen, mint Profiat Durán (15. század), Káró József (16. század) vagy a 15. század egyik neves liturgikus énekreformátora, mölni Jakob Lévi rabbi (Maharil). A zsinagógai ének modern nyugatias reformja Leon da Modena idejében, a 17. század elején indul meg; Salomone Rossi 1620. kiadja Salamon énekei -t héber nyelven, Palestrina polifón stílusában s a 18-19. század folyamán számos követője támad. A zsidó liturgikus zene újabb művelőinek, illetve új alapokra helyezőinek sorából Salamon és Verrinder (London), Naumbourg (Párizs), Lewandowski, Nadel (Berlin), Deutsch (Boroszló), Sulzer, Singer (Bécs), Friedmann és Lazarus (Budapest) emlitésreméltók. - A templomi ének mellett külön dallamvilága alakul ki a házi ájtatosságnak, családi ünnepeknek, melyek országonként, vidékenként, sőt néhol családonként más és más melódiákat vetnek felszínre, de megegyeznek abban, hogy egyaránt hatása alatt állanak az illető nemzet népies zenéjének (zemiróth-dallamok stb.; emlitésreméltók a húsvéti nép-énekeskönyv, a hagáda is, melynek már a 17. század derekán megjelennek kottás kiadásai). Ez a keverék-stílus uralkodik a nyugati zsidóság zenéjében - az u. n. Miszináj -dallamokban (Idelsohn), templomi pizmon- vagy pijut-melódiákban s a világi népdalokban egyaránt - valószínűleg a 14-15. század óta. A zsidó zenének ezzel az elkerülhetetlen keveredési folyamatával szemben a 20. század folyamán energikus mozgalom indult a tiszta zsidó zenei tradíció megmentése s önálló zsidó műzene megteremtése érdekében. A mozgalom egyelőre - kimagasló tehetség híján - a kísérletezés stádiumában van; vezetői és legbuzgóbb művelői közül megemlíthetjük Ernest Bloch, Josef Achron, Joel Dimitrievics Engel, Michail Fabianovics Gnyesszin és Alexander Krein, a zenetudományban A. C. Idelsohn nevét. - V. ö. főként Idelsohn (l. o.) műveit (Reste althebräischer Musik 1912-13, Phonographierte Gesänge und Aussprachsproben des Hebräischen der jemenitischen, persischen und syrischen Juden 1917, Hebräisch-orientalischer Melodienschatz 1914-29 [5 kötet], Parallele zwischen gregorianischen und hebräischorientalischen Gesangsweisen 1922, u. a.-nak cikkét az Adler-féle Handbuch der Musikgeschichte -ben 1924, 1930 stb.), M. Mersenne: Questiones celeberrimae in Genesim 1623, J. C. Speidel: Spuren von der alten Davidischen Singkunst 1740, J. L. Saalschütz: Gesch. und Würdigung der Musik bei den Hebräern 1829, Ackermann: Der synagogale Gesang in seiner hist. Entwicklung (Wünsche, Jüd. Lit. 1894), F. L. Cohen: Ancient musical traditions of the synagogue 1893, C. Sachs: Die Musik des Altertums 1924, A. Friedmann: Der synagogale Gesang 1904, F. Leitner: Der gottesdienstliche Volksgesang im jüdischen u. christl. Altertum 1906, Aguilar-De Sola: The ancient melodies of the liturgy of the Spanish and Portuguese Jews 1857, J. Stainer: The music of the bible 1914, J. L. Cahan: Yiddish folksongs and their original airs 1912, D. Lauko: Die jüdische Musik 1926, A. M. Friedländer: Facts and theories relating to Hebrew Music 1924, H. Loewenstein: Eine pentatonische Bibelweise in der deutschen Synagoge (Zeitschr. f. Musikwiss. 1930) stb. - Említésreméltó, hogy a 18. században, főként Közép- és Kelet-európában, zsidó zenekari együttesek is szerepeltek; Prágában 1740 körül zsidó muzsikus-céh működött, Magyarországon 1799. a toponári zsidók bandájáról történik említés (Csokonai: Dorottya) stb. V. ö. P. Nettl: Alte jüdische Spielleute und Musiker 1923 és A. Dolensky cikkét a Cesky Lid 1910-11. évfolyamában. Szabolcsi.

Szerkesztette: Lapoda Multimédia



Szóljon hozzá!


Neve: (megjelenik)

E-mail címe: (nem jelenik meg)

Üzenete:



Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is